Lucien Hervé nevét sokan ismerjük. Tudjuk, hogy magyar és zseniális fotós volt. Ám az már kevésbé ismert, hogy miért is olyan jelentős a munkássága. Nem azért, mert pályája kezdetén fotóriporterként dolgozott. Nem is a híres művészekről készült csodás portréi miatt. Hanem azért, mert forradalmasította az építészeti fotográfia műfaját.
A világhírű Lucien Hervé a legismertebb magyar művészek közé tartozik. Életművének jelentősége azonban még annál is jóval nagyobb, mint azt elsőre gondolnánk.
Nem egyszerűen csak „jó képeket” készített, hanem
örökre megváltoztatta azt, amit az építészeti fotóról gondolunk.
Az addig száraz, csak az épületek paramétereit bemutató képek helyett művészi fotókat készített, melyek a ház lelkét és valóságát ábrázolták.
A kommunista divattervező
Cikkünk a száraz életrajzi adatoktól eltekint – azokat bárhol megtalálhatja az érdeklődő –, ám néhány fontos mozzanatot mégis kiemelünk, hogy lássuk, milyen színes személyiség és út áll az életmű mögött, amely nélkül ma az épületfotózás nem lenne az, ami.
Lucien Hervé 1910-ben született Hódmezővásárhelyen, Elkán László néven. Már fiatalon megismerkedett Kassák Lajossal és a baloldali Munka-kör csoporttal, amely nagy hatással volt későbbi gondolkodására is.
Érettségi után Bécsbe költözött és az egyetemen közgazdaságtant tanult. Illetve tanult volna, ha bejárt volna, de nem járt be. Helyette rajzolni tanult, méghozzá a műszaki főiskolán, ami valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy fotósként úgy értette az épületeket, ahogy előtte senki. Festeni is Bécsben kezdett, és itt ismerkedett meg az osztrák expresszionista építészek munkásságával is, amely teljesen lenyűgözte.
1929-ben költözött Párizsba, ahol napi szinten járt a Louvre-ba, és ahol olyan művészek munkáit tanulmányozta, mint Henri Matisse vagy Gustave Moreau. Mennyi különböző inger, igaz? Ezek után nem csoda, hogy
látásmódja nagyban különbözött kortársaiétól.
Párizsban belépett a Francia Kommunista Pártba – nem véletlen, hogy később ő fotózhatta az Oscar Niemeyer által tervezett híres székházat –, ezzel párhuzamosan pedig divattervezőnek állt.
Nem teljesen értjük, ezt a munkát hogyan kapta meg, de mindenképpen művészi érzékéről árulkodik, hogy Jean Patou haute couture és hétköznapi darabokat, illetve parfümöt forgalmazó, jól menő szalonjában helyezkedett el. A szalon egyébként ma is működik. Innen azonban kirúgták, mert sztrájkot szervezett – nem alaptalanul mondtuk: a baloldali gondolkodás mindig meghatározó maradt számára. Az elbocsátás után kezdett a szociofotós Müller Miklóssal dolgozni. Müller fényképezett, Elkán pedig írt, riportjaikat híres magazinok közölték.
„De Müller, a fotós, Tangerbe ment. Én viszont nem szerettem volna elveszíteni a munkát, ezért nem vallottam be, hogy a társam lelépett. Sokat néztem, hogyan csattogtatja a Rolleiflexet, kölcsönkértem egy gépet, kipróbáltam én is.”
Így kezdődött művészünk fotós karrierje egy bátor döntésnek köszönhetően. Közben kitört a második világháború, besorozták, majd hadifogságba esett, ahonnan úgy szabadult, hogy gyógyszerek segítségével ideiglenesen megvakította magát. Ismét egy bátor húzás. Ha nem nyerte volna vissza a látását, mennyivel szegényebb lenne a világ! Lázadó természete nem hagyta nyugodni, szabadulása után részt vett a francia ellenállásban.
Ekkor vette fel a Lucien Hervé nevet, amely először álnév volt, majd később egész művészi identitásának meghatározója lett.
Magának építészlelke van!
A háború után tovább dolgozott fotóriporterként. Egy véletlen kapcsán ismerkedett meg az építészóriás Le Corbusier-vel, ami megváltoztatta az életét.
Erről az élményről így ír: „A szerkesztőséget nagy nehezen sikerült meggyőznöm, leutaztam Marseille-be, hatszázötven fotót csináltam. Egyet elküldtem Le Corbusier-nek, a többit vittem Párizsba. A főszerkesztő egy közölhetőt sem talált. Az embereket valósággal sokkolta Le Corbusier modernsége. Az épület, amelyet fotóztam, az azóta világhírűvé lett Unité d’habitation (…). Pár nap múlva levelet kaptam Le Corbusier-től. »Magának építészlelke van« írta, és kért, hogy látogassam meg. Ettől fogva Le Corbusier ragaszkodott ahhoz, hogy én fényképezzem az épületeit.”
A találkozás persze nem csak Lucien Hervé életét változtatta meg, Ugyanúgy sorsfordító volt az építész számára is. Le Corbusier épületei megkapták a megfelelő közlésmódot, ez pedig sikereiben is nagy szerepet játszott. Ráadásul Hervé mutatta be a tervezőt Marie-Alain Couturier atyának, a ronchamp-i Magasságos Miasszonyunk-kápolna, azaz Chapelle Notre-Dame-du-Haut megrendelőjének is. Az 1953 körül emelt szokatlan szerkezetű, szoborszerű épület Le Corbusier főműve. Ennek geometrizáló, izgalmas formáját, az elszórt, kis ablakokon beszűrődő fénytől misztikus hangulatú belső terét is csak Lucien Hervé fotói tudták igazán visszaadni.
Jó anyaggal jó dolgozni
A Le Corbusier számára készített épületfotók hatására Lucien Hervé egycsapásra a kortárs modernista építészek kedvence lett. Sorban kopogtattak hozzá azok, akik tényszerű épületreprezentációk helyett házaik szellemi atmoszféráját akarták a fotókon viszont látni. Így
a művész tehetsége találkozott a kor legkiválóbb építészeti alkotásaival.
Hervé sikeréhez nyilván az is hozzájárult, hogy jó házakat fotózott, de ez semmit sem von le újszerű látásmódjának jelentőségéből.
A megrendelők között találjuk a már korábban említett Oscar Niemeyert, aki a Francia Kommunista Párt székházán kívül az 1960-as években a semmiből létrehozott Brazíliaváros munkálatait és épületeit is Lucien Hervével örökíttette meg. A jól átgondolt várostervezés eredményeként létrejött új főváros kubusos tömegeinek és merész épületeinek, no meg a fotóknak hála modern építészeti ikonná vált. Az összkép megörökítése olyannyira jól sikerült, hogy bár Brazíliaváros élőben is nagyon érdekes, ha valaki Lucien Hervé képein fellelkesülve indul útnak, előfordulhat, hogy csalódni fog.
A művész Walter Gropius számára is készített képeket, mégpedig az athéni amerikai nagykövetségről, mely 1959-ben épült. A fotók tökéletesen érzékeltetik Gropius szándékát: az épület egyszerre mutatja a modernizmus minden formai sajátosságát, a tömbszerű tömegalakítást, a leegyszerűsített formákat és a hatalmas üvegfelületeket, és utal az antik görög építészetre a Parthenon körbefutó oszlopaira emlékeztető pillérsorával. A fotókat szemlélve egycsapásra megértjük, amit Lucien Hervé saját munkamódszeréről mondott:
„A fényképésznek összetett feladatot kell végrehajtania: meg kell ragadnia az architektúra lényegét, s azt képpé alakítania. A kép ugyanis hűen adja vissza az építészeti alkotás szellemét és a belőle sugárzó érzelmi hatásokat. Ugyanakkor önálló alkotásként, saját nyelvén is szépen kell szólnia. Én nemcsak a témáimban, hanem a formáimban is a kontrasztokat kerestem. Fontos szerepet töltött be a képeimen az árnyék. Hol falfelületekre, hol padlókra fektetve új dimenziókat adtam a képeknek, megvilágított felületek kifehérítésével, az árnyékfelületek elsötétítésével ellentétekké növeltem a tónuskülönbségeket. A képek megteltek tónusfeszültséggel.”
Hasonló fotók készültek az Alvar Altoo által 1939-ben tervezett Villa Maireáról is, amely Finnországban, Ahlström Noormarkkuban található. Az épület homlokzatain a vakolt, a fa, a kővel burkolt és a fém felületek váltják egymást, ez mégsem okoz összevisszaságot. Az alapvetően szögletes ház keménységét a falsíkból kiugró ablakok és a főhomlokzat egyik sarkának lekerekítése oldja, melyet a környező természet lágysága is kihangsúlyoz. Ez a keménységen és lágyságon alapuló esztétika jól érvényesül Lucien Hervé képein, melyek érdekes módon a fekete-fehér tónusoknak köszönhetően még hűbben ábrázolják a házat, mint a későbbi, színes fotók.
„Én mindig Le Corbusier véleményét követve vallottam, hogy a színek nem díszítésre, hanem térteremtésre valók. Ezért készítettem fekete-fehér fotókat” – mondta.
Az eddig látott fotókból azt hihetnénk, hogy Lucien Hervé csak modern épületeket fotózott. Ez azonban nem igaz.
A műemlékek, sőt, a népi építészet is foglalkoztatta, bármely országról is legyen szó. Talán legizgalmasabb műemlékfotói a dzsaipuri Dzsantar Mantar Csillagászati Obszervatóriumról készültek, amelyet indiai útja során keresett fel. A 18. század elején II. Szavái Dzsaj Szingh maharadzsa által emelt együttes építése idején hihetetlenül korszerű volt. 18700 négyzetméteres területével ma is lenyűgöző látványt nyújt. Mivel az épületek tudományos céllal születtek, formaviláguk tisztán funkcionális, ezért szokatlanok lehetnek. Mégis megfigyelhetők rajtuk az indiai építészet jellegzetes elemei és színei, aminek következtében 20. századi posztmodern alkotásoknak hatnak. Lucien Hervé szinte absztrakt, az íveket és sarkokat tisztán formákként kezelő fotói ezt a kettősséget is tökéletesen megmutatják.
A művészt idős korában izomsorvadás kínozta, tolószékbe kényszerült, ám még ekkor sem hagyta abba a munkát.
Épületfotók mellett híres művész barátairól készített portrékat, melyek ugyanolyan jól fejezik ki az alanyok szellemiségét, mint épületfotói.
Lucien Hervé 2007-ben, 96 évesen hunyt el, megkerülhetetlen életművet hátrahagyva, mely örökre megváltoztatta nemcsak a fotóművészek, de az építészek látásmódját is.
Fontos, hogy a világhírű magyar művész hagyatéka megőrződjön és minél többen megismerhessék. Éppen ezért Lánszki Regő építészeti államtitkár, országos főépítész, Turi Attila a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Almássy Kornél, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemléki Dokumentációs Központ igazgatója, és Ritoók Pál, a múzeum osztályvezetője a napokban felkereste a művész özvegyét, Hervé Judith-ot Párizsban, hogy a hagyaték népszerűsítésének lehetőségeiről tárgyaljanak.
A cikkben szereplő képeket Hervé Judith hozzájárulásával közöltük.
Fázsy Anikó: Lucien Hervé (1910-2007) In.: Nagyvilág, 2007. 52. évfolyam, 9. szám
További források:
Batár Attila: Lucien Hervé. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1992.