Rekonstrukciós sorozatunkban az egyik legrégibb esetet, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika 1832-es újjáépítését mutatjuk be.
Rómára általában úgy tekintünk, mint az évszázadok, sőt évezredek óta változatlanul fennálló csodálatos épületek kincsesládájára. Ez persze valóban így van, azonban akadnak olyan épületek az Örök városban, melyek mostani formájukban jóval fiatalabbak, mint azt gondolnánk. Ilyen a San Paolo fuori le Mura, vagyis a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika, a hét római főtemplom egyike, ahol a nevezetes, pápákat ábrázoló mozaiksorozat is látható.
A templom nem véletlenül fekszik az aurelianusi városfalon kívül, messze az Ostiába vezető út mellett. Szent Pált ezen a várostól távol eső helyen végezték ki, a vesztőhely, illetve a sírja fölé már szinte azonnal emlékkápolnát, vagyis cella memoriae-t emeltek. Ezt bővítette ki Nagy Konstantin császár, a már jóval nagyobb bazilikát I. Szilveszter pápa szentelte fel 324-ben. Ezt már eleve sem kis épületet hatvan évvel később I. Theodosius császár jelentősen kibővítte, így a bazilika a Róma legnagyobb templomává vált - természetesen a (régi) Szent Péter bazilika után. Az apostol sírja révén ráadásul a város hét főtemplomának egyike lett, melyet így folyamatosan zarándokok tömege látogatott. A templom története az ezt követő 1435 (!) évhez képest szinte eseménytelen, 801-ben és 1348-ban földrengés rongálta meg, de természetesen helyreállították a károkat, illetve a templomot megkapták a bencések, akik a 13. század első felében egy csodálatos kerengőt építettek a szentély bal oldalához (ez szerencsére nem pusztult el a tűzvészben).
Az épségben átvészelt 1435 év után következett az 1823. július 15-ről 16-ra virradó éjszaka: a történelemben először lezajlott helyszínelés és nyomozás nagyrészt tisztázta a történteket. A felújítás alatt álló templomban a tetőn dolgozó munkások a nap végén levonultak és valószínűleg nagyjából ekkor szikra keletkezett, ami az egyik gerendára hullva még órákig parázslott, majd végül éjjel lángra kapott és szinte pillanatok alatt felemésztette a teljes épületet. A csapást fokozta a bazilika elhelyezkedése, ugyanis a 6. században alapított római tűzoltóság, az Augustae Romana Vigili egységei csak akkor értek ki a helyszínre, mikor már késő volt - a bazilika jelentős része megsemmisült, a főhajó libanoni cédrusokból készített nyitott mennyezete beomlott, magával rántva a hajó egyik ún. gádorfalát és az azt támasztó, 40 tagból álló oszlopsort, a felbecsülhetetlen értékű mozaikokkal, így a pápák arcképsorozatával együtt. A gyászos hangulatot fokozta, hogy VII. Piusz pápa ekkor már halálos ágyán feküdt, környezete augusztus 20-i haláláig el tudta titkolni előle a hírt.
A templom pusztulása az egész keresztény (és ahogy a későbbiekben látni fogjuk, nem csak a keresztény) világban hatalmas bánatot és egyben összefogást okozott, nagyjából hasonlót, mint a Notre-Dame leégése. A még füstölgő romok egyben a korabeli katasztrófaturistákat is vonzották, számos festmény, metszet, grafika készült, amik persze elsőrangú források is a kutatók számára. Az esemény építészeti szempontból is mérföldkő, ugyanis először állt elő az a helyzet, hogy egy kiemelkedő épület rekonstrukcióját kellett elvégezni, "ahogy volt, ahol volt".
Az utódként megválasztott XII. Leó pápa természetesen nagy energiával látott az újjáépítéshez, többféle szempontból is. Először is elrendelte a már fent említett részletes nyomozást, ami a világ egyik első modern helyszínelési vizsgálatát folytatta le, részletesen elemezve a tűz okait és a tűzoltás (hiányosságának) tanulságait. Majd kiadta az Ad plurimas (sokféle és szörnyű bánat között) című enciklikáját, melyben tudatja, hogy a templom az 1825-ös szentévben nem áll a hívek rendelkezésére, egyben felszólítja őket, hogy adományaival járuljanak hozzá az "eredetivel megegyező" módon történő helyreállításhoz. De mindenekelőtt megkezdődött az értékmentési munka, Gaetano Cottafavi, a korabeli Rómát részletesen dokumentáló művész képén látszik, hogy megtámasztották a nyugati oromfalat, ideiglenes tető került a szentély fölé, és külön helyezték el a megmaradt, még menthető oszlopokat:
Az újjáépítést természetesen a pápai állam vezető építészeiből álló team vezette. Giuseppe Valadier az itáliai klasszicizmus vezető alakja fogta össze a munkákat, melyek részleteit Pasquale Belli és Luigi Poletti dolgozta ki. S bár a templomépítők szándéka nemes volt, és a munka is magas színvonalon és gyorsan elkészült, mégis elkövették a 19. századi műemlékhelyreállítások szinte összes hibáját: az 1840-ben, már XVI. Gergely pápa által újraszentelt bazilika pontosan úgy néz ki, mint egy 1840-ben elkészült épület, szabályos, kissé steril, stílusában nagyjából egységes, "élre vasalt" templom - a megelőző 1435 év patinája, bája, esetlegessége, elevensége sajnos visszavonhatatlanul elveszett.
Ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy az újjáépítést megelőző bontások mennyire voltak statikai szükségszerűségek és mennyiben szolgálták a tervezők elképzeléseit. Mindenesetre lebontották a főhomlokzat bal oldalán aszimetrikusan álló gótikus harangtornyot, ami a fent bemutatott Cottafavi-féle metszeten még teljes épségben áll. Helyette a szentély mögött klasszicista harangtorony épült. Az egyébként harmonikus és szép épületrész kissé idegenül hat a római városképben, mintha Christopher Wren Londoni templomai egyikéről repítették volna az Örök városba.
Szintén eltávolították a főhomlokzat elé épített barokk előcsarnokot, mindkét beavatkozás arra utal, hogy purista módszert alkalmaztak, az ókeresztény jelleget próbálták kihangsúlyozni, de ezzel éppen az évezredek rétegeit tűntették el. Hasonlóan jártak el a belső térben is: a templomnak eredetileg úgynevezett nyitott fedélszéke volt, vagyis a hajóból a hatalmas fagerendák között rá lehetett látni a tetőre, padlás nem volt. Ez az egyszerűség jellemezte az ókeresztény és koraközépkori templomokat, ráadásul ezer éves libanoni cédrus gerendák tartották a tetőzetet (ahogy az tűvész előtt készült belső képen látható). Ezt az egyszerű kialakítást a 19. század első felének embere már méltatlannak tartotta egy pápai bazilikához, ezért elkészült a kazettás mennyezet, ami gyönyörű alkotás, de kissé idegen az épület eredeti szellemiségétől.
A hajó és a szentély közötti diadalívhez érkezve viszont egy több szempontból is csodás műhöz érkezünk: az ív felett látható az 5. században készített, mégis modernnek ható Galla Placidia-mozaik. Nevét III. Valentiniánusz császár édesanyjáról, a képek megrendelőjéről kapta. De a hatalmas mozaik nem csak ezért ámulatbaejtő, hanem azért is, mert a tűzvészben a boltív súlyosan megsérült és félő volt, hogy összedől. Ezért a megtámasztás után leválaszották a mozaiklapokat a falról, majd miközben ezeket egy műhelyben restaurálták, újjáépítették az ívet, majd visszahelyezték a mozaikot - mindezt az 1830-as évek végén.
A szentélybe érve szerencsére jól át lehet érezni az ókeresztény-középkori szellemiséget, a templomnak ez a része vészelte át leginkább a tűzvészt. A szentély apszisának velencei mozaikjának közepén a trónon ülő Krisztus látható az apostolok és az angyalok között.
Viszont, ha jól megnézzük a mozaikot, az adományozó, III. Honorius pápa (1216-1227) is feltűnik, a korra jellemző alázatossággal - Krisztus lába előtt:
A szentély mellett az ahhoz csatlakozó, bencések által kiépített kerengő is fennmaradt - ez hatalmas szerencse, ugyanis itt találhatók Róma talán legkülönlegesebb Cosmatái. De mi is az a Cosmata? Mondhatni egy márkanév, a 12. században Rómába költöző görög Cosmata-család által készített mozaikstílus, ami egyedi, főként geometrikus mintákból áll, szinte ékszerészeti aprólékossággal elkészítve. A legtöbb Cosmata természetesen padló-, vagy falburkolatként jelenik meg, de itt a kerengőben az egyébként is szinte szürreálisan tekergő, vékony oszlopokat díszítették így.
Ahogy a pápai mozaikokról szóló cikkünkben leírtuk, a templom fő nevezetessége mégiscsak az egyházfőket ábrázoló képsorozat. A szokás a középkortól indult, az árkádíveket fölött sorakoznak a pápák arcképei természetesen Szent Pétertől kezdve. A tűzvész során a falak leomlásával ezek a mozaikok is megsemmisültek, így a mostaniak rekonstrukciók. A római legenda úgy tartja, hogy akkor jön el a világvége, ha már elfogynak a helyek (arról nem szól a fáma, hogy a rekonstrukciót hogyan kell számolni). Szerencsére erről egyelőre nincsen szó, a párkányokon még bőven van hely, hiszen a templom öthajós.
