Sorozatunk előző részében bemutattuk, hogy hazánk hogyan képviseltette magát a különböző világkiállításokon a 19. század végétől a második világháború előestéjéig. Bár a motivációk és a hangsúlyok különbözőek voltak, a minőség állandó maradt. A magyar pavilonok, ha nem is versenyezhettek a birodalmak és totális diktatúrák bemutatóhelyeivel, igényesek, eredetiek és magas minőségűek voltak. De nézzük, hogy alakult a világkiállítási jelenlétünk a szocializmusban, majd a rendszerváltás után!
A második világháború után először 1958-ban rendeztek világkiállítást. Az előző rész zárásaként említett 1939-es expó óta világtörténelmi kataklizmák egész sora történt, de az ötvenes évek végére ismét egyfajta modernista derű és optimizmus járta át a világ jó részét. Egyben ez volt az atomkorszak csúcspontja is, nem véletlen, hogy erre az alkalomra épült fel Brüsszel egyik jelképe, az Atomium is, ami egy vasatom szerkezetét mutatja rendkívül szellemes módon. Hazánk is ebben a szellemben képviseltette magát, amiben – ahogy az eddigi világkiállítási szereplések során mindig is – külpolitikai, országimázst javító szempontok is szerepet játszottak.
A pavilon tervezése még 1956-ban indult Gádoros Lajos vezetésével, aki épp abban az évben távozott az általa irányított KÖZTI-ből. Gádoros azért is kapta a megbízást, mert járatos volt a kiállítás- és installációtervezésben, hiszen többek között Kaesz Gyula, a két világháború közötti időszak egyik legnevesebb belsőépítésze és bútortervezője volt a tanára.
A pavilon követte az ötvenes évek végétől megjelenő „doboz-divatot”, viszont ez a doboz alumíniumlemezekből állt, ami a „magyar ezüst” diadalát hirdette.
A kiállítás egyébként teljes mértékben apolitikus volt, kellemes derűt és nyugalmat árasztott, miközben még javában zajlott a forradalom utáni bosszúhadjárat.
Ebbe a légkörbe jól illeszkedett a „soft power” egyik hagyományos eszköze, a gasztronómia is. A pavilon étterme a világkiállítás egyik fő nevezetességévé vált: itt debütált a hortobágyi húsos palacsinta, valamint a főszakácsról (és nem a fejedelemről) elnevezett Rákóczi-túrós is. A kiállításon többek között Csontváry, Kovács Margit, Bernáth Aurél műveit mutatták be, vagyis hazánk a valóságosnál jóval előnyösebb képet közvetített magáról a belga fővárosban.
A brüsszeli siker után több évtizedes, érthetetlen szünet következett. A Kádár-rendszer, hivatalosan költségokok miatt nem kívánt többé élni a világkiállítások által nyújtott lehetőségekkel. Csupán az olyan másodvonalbeli kiállításokon vettünk részt, mint az 1982-es Knoxville-i, vagy az 1988-as, amit az ausztráliai Brisbane-ban rendeztek. Itt ráadásul saját pavilon sem épült, a rendezők által biztosított típusépületekben helyezték el a meglehetősen érdektelen kiállításokat. És ekkor jött a rendszerváltás, majd az 1992-es világkiállítás Sevillában...
1992 Spanyolország nagy éve volt: Kolumbusz Kristóf útjának ötszázadik évfordulóján rendezték meg a nagysikerű olimpiát Barcelonában, valamint a hasonlóan sikeres világkiállítást Sevillában (jól mutatja az idők változását, hogy Kolumbusz azóta a gyarmati múlt egyik nemkívánatos figurája lett). De nagy éve volt ez Magyarországnak és a magyar építészetnek is, hiszen ekkor készült el az a világkiállítási pavilon, amit Makovecz Imre és az organikus építészet kritikusai is elismeréssel illetnek. Részben azért is, mert a pavilonépítészet, mint látható, jó terep a formabontó megoldások, a kísérletezések számára. Sikerült megvalósítani a világkiállítási pavilon egyik legfontosabb célját:
maga az épület lett az attrakció, az építészeti közbeszéd tárgya, a hírek témája.
Szinte minden látogató erről a különleges, hagyományos kézműves technikával készült pavilonról beszélt, hazánk a rendszerváltozás után két évvel szinte berobbant a nemzetközi köztudatba.
A pavilon tulajdonképpen egy természetes palával burkolt felfordított teknő, egy bárka, amit hét templomtorony tör át, a történelmi ország különböző felekezeteit és régióit jelképezve.
A pavilon lenyűgöző erejét mutatja, hogy egy lekérgezett, lombtalan gemenci tölgyfa kivételével önmaga volt a kiállítási tárgy is. Installációkat, bemutatókat nem is helyeztek el benne, a belső térben harangjáték, zene várta a látogatókat, akik hatalmas számban érkeztek ebbe a különleges világba. Külön érdekesség, hogy a pavilonról egy, az épület szerkezetét mutató makett is készült, amit ma az Építészeti Múzeum őriz.
A pavilon népszerűségét bizonyítja már az a tény is, hogy még áll: talán nem is szükséges hangsúlyozni, hogy a kiállítási épületek jellegüknél fogva nem az örökkévalóságnak épülnek, a sevillai kiállítás legtöbb épületét el is bontották mára. Ráadásul a pavilonért egyfajta verseny alakult ki, a Makovecz Alapítvány Magyarországra szeretné szállíttatni, viszont Sevilla városa védetté nyilvánította és jelenlegi, spanyol tulajdonosa műemlékeket megillető gondossággal felújította.
Hazánk a sevillai expó sikere után rendezői babérokra tört, viszont az 1996-os, már bőven az előkészítés fázisában tartó világkiállítást az akkori kormány máig nem teljesen megindokolt módon visszamondta, így Magyarországon eddig nem volt ilyen esemény. A 2000-ben megrendezett hannoveri világkiállításon viszont
ismét nagy sikert arató, párbeszédet, értelmezési lehetőségek egész sorát nyújtó pavilon épült.
A Vadász György, Basa Péter és Ferneczely Gergely által tervezett épület értelmezéstől függően virágbimbót, hajót vagy tenyeret formált. A két épületrész egy kellemes arányú, ponyvafedésű, de mégis nyitott teret alkotott, ahova csak özönlöttek a látogatók, akik a falakon kifeszített vetítőkön futó filmekben ismerhették meg Magyarországot. A pavilon tehát ismét betöltötte feladatát, már önmagában is hírré, az egész kiállítás egyik legnagyobb látványosságává vált.
A pavilont viszont 2009-ben utolérte végzete, az acélszerkezetre szerelt vörösfenyő borította építményt elbontották, az akkori hírek szerint egyes darabjait Abu Dhabiba szállították. Máig látható viszont a kiállítás egyik fontos darabja, Veres Kálmán Táltos című szobra a Váci út belső szakaszán, a Lehel téri templom közelében áll.
A 2010-es sanghaji expó magyar pavilonja a szervezés nehézségei miatt meglehetősen észrevétlenre sikerült, bár a kiállítás fő látványosságát, a gömböcöt nagy érdeklődés övezte. A 2015-ös milánói pavilont sem keltett egyöntetű lelkesedést, viszont öt évvel később, pontosabban a koronavírus-járvány miatt 2021-22-ben, Dubaiban hazánk, illetve a magyar építészek ismét megmutatták, mire képesek. A sivatagi körülmények között felépített kiállítás egyik legnépszerűbb, legjobban dicsért, az egyik minősítő cég által csaknem kétszáz épület közül ezüstéremmel jutalmazott pavilonja jött létre.
A pavilon a tervező, Csernyus Lőrinc szerint egyfajta
hódolat a legendás sevillai előd előtt, ugyanakkor az elmaradt budapesti világkiállítás magyar pavilonjára is utal.
Emellett természetesen önálló, autonóm alkotás, mely különleges belsőt rejt: a kiállítás témája a víz volt, így hazánk termálvizeit és az egykori Pannon-tengert megidéző kiállítás fogadta a látogatókat. A pavilon tehát Párizs, Torinó, Velence, Sevilla és Hannover után újra beteljesítette küldetését, méltó követe volt Magyarországnak.
