Mit keres a budapesti Postatakarékpénztár épületén egy bikafejes ivócsanak? Lechner Ödönön kívül kire hatott még a híres nagyszentmiklósi lelet, az „Attila Kincse”? Írásunkból kiderül.
Lechner Ödön neve nemcsak az építészet iránt érdeklődők körében ismert. Ő a nagybetűs Építész, a nemzeti stílus megteremtője, aki nemcsak az utána következő építészgenerációk gondolkodását határozta meg, hanem hatása a mai napig érezhető. Legszélesebb körben ismert alkotásai valószínűleg a még francia reneszánsz hatást mutató kecskeméti városháza, a magyarok keleti eredetére indiai motívumokkal utaló Iparművészeti Múzeum, a kék tetőjéről és geológiai motívumairől híres Földtani Intézet, ám főművének, eszméi kiteljesedésének a Magyar Királyi Postatakarékpénztárt tartjuk, mely 1901-ben épült.
A pesti, Hold utca 4. szám alatti épületen, mely ma a Magyar Államkincstárnak ad otthont, egyszerre figyelhető meg a történelmi stílusoktól és azok kötöttségeitől való elszakadás, a népművészeti elemek használata és a magyar mitológiára való utalások. Az épületnek nemcsak a mára nagyrészt eredeti formájában visszaállított pénztárcsarnoka, hanem a kor szokásaival ellentétben történelmi formák nélkül, ám a pénzintézeti funkcióra utaló összes kötelező elem felhasználásával emelt főhomlokzata és tetőzete miatt járunk csodájára.
Az alsó szinteken visszafogott, téglaszalagokból és a magyar népművészetből kölcsönzött virágmotívumokból álló díszítése felfelé haladva egyre vadabbá válik, a kanyargó növényi ornamentikához állatalakok is társulnak. A méhkas és az azt védelmező, a virágport szorgosan gyűjtő méhek a banképületek elmaradhatatlan díszei, valamint a tojásokat őrző tyúkanyók és a szárnyas kígyók is mind azt sugallják, hogy a pénzünk biztonságban van. A legizgalmasabb és egyben legszokatlanabb elemek azonban a homlokzat középső szakasza fölött magasodó tetőidomon látható, valamint a tetőgerincen végigfutó Zsolnay kerámiadíszek, melyek a nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakját mintázzák.
De hogy kerül egy banképületre egy koraközépkori arany edény részlete? A kincs, mint olyan megjelenítése talán egyértelmű: ugyanúgy a pénzintézeti funkcióra utal, mint a méhkasok vagy a tyúkanyók.
De miért pont a nagyszentmiklósi kincset választotta az építész? A kincset 1799-ben találták a Temesvártól 64 kilométerre fekvő Nagyszentmiklóson. Az igen jelentős régészeti lelet 23 aranyedényből áll, melyeknek tömege összesen körülbelül 10 kg.
A 8. századi kincs legjellegzetesebb és ezáltal leghíresebbé vált darabjai a bikafejjel díszített ivócsanakok. A lelet I. Ferenc király intézkedései nyomán került a bécsi Császári és Királyi Régiségtárba és ma is a Kunsthistorisches Museum gyűjteményét gazdagítja. Ma már tudjuk, hogy a lelet az avarokhoz kötődik, ám a tárgyakat eleinte a hunoknak tulajdonították, így kapták az Attila Kincse elnevezést, mely Lechner Ödön idején használatos volt.
Bár nem Magyarországon voltak, mégis nagy hatást gyakoroltak a magyar művészekre, mivel 1884-ben, éppen a nemzeti irányzatok és a szecesszió születése idején Budapesten állították ki őket. Nem csoda, hogy Lechner a nemzeti formanyelvben fogalmazott Postatakarékpénztár épületére a magyarok keleti eredetére utalva a „hun” bikafejes ivócsanak által ihletett elemeket tervezett.
Mint említettük, nem ő volt az egyetlen, akit megihletett az ivócsanak. Mása több évtizeden keresztül jelent meg különböző épületeken és műalkotásokon, például a Zsolnay Vilmosnak Pécsett emléket állító, 1912-ben emelt és Pichl Andor által tervezett kúton és a debreceni köztemető Borsos József által tervezett, 1932-ben emelt ravatalozóján is.
A Kossuth-mauzóleum 1902-es pályázatán II. díjat nyert, Lajta Béla, Telcs Ede és Tóth István által készített terven is feltűnik a bikafejes ivócsanak, valamint a kecskeméti városházán látható, Székely Bertalan által 1896-ban festett Vérszerződés című freskón is. Utóbbi két példa jelentőségénél fogva jól mutatja „Attila Kincsének” korabeli nemzeti identitásunkban elfoglalt fontos helyét. Bár nem hun vagy honfoglalás kori lelet a nagyszentmiklósi kincs, mint korábban gondoltuk, kulturális hatásának és megszámlálhatatlan másolatának köszönhetően mégis esszenciálisan magyar.
Sisa József és Dora Wiebenson (szerk.): Magyarország építészetének története. Vince Kiadó, Budapest 1998.
Kovács Tibor (főszerk.): Avarok aranya. A nagyszentmiklósi kincs. Kiállításvezető. Magyar nemzeti Múzeum, Budapest, 2002.
