A Buenos Aires-i Recoleta temető nemcsak Argentína legendás alakjai, például Evita Perón végső nyughelye, hanem egy különleges világ is, ahol az élet és halál közötti határok elmosódnak. Az egyszerre vonzó és megdöbbentő atmoszférát monumentális síremlékek, tragikus történetek és a helyiek életigenlő szemlélete adja, amely a halált az élet természetes részeként ünnepli.
Azt hiszem, köztudott, hogy a latin-amerikai emberek máshogy viszonyulnak a halálhoz, mint mi. Azonban nem igazán értjük, ez mit jelent, ameddig a saját szemünkkel nem látjuk. 2017-ben fél évet töltöttem Argentínában, és bár korábban is jártam Latin-Amerikában, ahol láttam vidám temetőket és a régen halott rokonok fényképeivel díszített házioltárokat, a halállal kapcsolatos „lazaságot” és természetességet csak a hosszabb tartózkodásom alatt tapasztaltam meg igazán. Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni a különbséget, hogy míg Európában az élők is meghalnak egy kicsit, ha temetőbe mennek, Latin-Amerikában a halottak is élnek. Míg mi inkább távol tartjuk őket és a falu szélére temetkezünk, ők szeretnek a halottaik közelében maradni. Tapasztalatom szerint tényleg olyan az egész kontinens, mintha vékonyabb lenne a határ a mi világunk és a földöntúli között, akár spiritualitásról, akár halálról legyen szó. A mágikus realizmus nem csak művészi kifejezés, a latinok valóban benne élnek.
Az első sokk
A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként a legtöbb időt a córdobai, illetve a Buenos Aires-i magyar közösséggel töltöttem. Utóbbinak hála kerültem a Mindszentynumba, a kolónia egyik közösségi házába, ahol az első igazi ízelítőt kaptam a dél-amerikaiak halálhoz való hozzáállásából. Bár az argentinok nagy része európai származású, a számunkra furcsa halálkultusz pedig inkább az őslakosok sajátja, az egész népesség, és velük a mieink is gyorsan felvették a már említett lazaságot – amire hamar rájöttem.
Egyszer a Mindszentynumban járkálva, az épület második emeletén, közvetlenül a hálószobák mellett gyanútlanul elhúztam egy sárga függönyt, mögötte pedig egy kolumbáriumot találtam. A kisméretű, üveggel fedett urnaszobában nemcsak az elhunyt magyarok hamvai vannak, hanem még egy ravatalozó is. A közösséget alapító magyarok az 1940-es és 1950-es években érkeztek, az első temetésekre az 1970-es években került sor. Ekkor alakították ki a helyiséget, de érdekes módon nem az épület földszintjén található Szent István-kápolnában, hanem a közösségi terem és a lakószobák szomszédságában helyezték el. Úgy látszik, harminc év alatt felvették a dél-amerikai ritmust. Itt már sejthettem volna, hogy a Recoleta temetőben sem pont azt fogom találni, amire számítok.
A holtak városa
A Cementerio de la Recoleta a világ egyik leghíresebb temetője, nem véletlenül. A történelmi belvárosban található, Buenos Aires teljesen körül veszi, olyan, mint egy város a városban. Ezt a hatást a latin-amerikai városok négyzethálós utcarendszerével megegyező felosztása és az egymáshoz európai szemmel túlságosan közel elhelyezett mauzóleumok és kripták is erősítik.
A temető a Recoleta városrészben található, mely a 18. század elején ide érkező recollectus, vagyis elmélkedő ferencesekről kapta a nevét. Szomszédságában az 1732-ben épült csodás spanyol koloniálbarokk templom, a Nuestra Señora del Pilar áll. Az argentinok hozzáállása nemcsak a spiritualitáshoz vagy halottakhoz, hanem a műemlékekhez is különbözik a miénktől. Mikor kimondtam, hogy meg akarom látogatni ezt az európai művészettörténészként számomra rendkívül izgalmas templomot, értetlenkedtek. „De hát az csak egy kis indián templom! A Catedral, az a szép! Azt nézd meg!” A Catedral Metropolitana de la Santísima Trinidad, vagyis a Szentháromság-katedrális valóban szép, de inkább monumentális, mint kvalitásos, európai szemmel nem különleges, ellentétben a „kis indián templommal”. Mint azt később is többször tapasztaltam,
Argentínában az épületek történelemben, kollektív emlékezetben elfoglalt helye fontosabb, mint a kor vagy az építészeti minőség.
De térjünk vissza a holtak városához! A megkapó szépségű templom mellett fekvő területen, a ferences szerzetesek egykori kertjének helyén 1822-ben alakították ki a temetőt. Négyzethálós rendszerét Próspero Catelinnek, a már említett katedrális tervezőjének köszönheti. Ez volt Buenos Aires első köztemetője, a 19. század végén a Recoleta városrész azonban egyre népszerűbb lett a tehetősebbek körében, így a temető lassan megtelt a befolyásos családok mauzóleumaival, majd a Fiumei Úri Sírkerthez hasonlóan a nemzet nagyjainak nyugvóhelyévé vált. Utolsó nagyobb átalakítása is ehhez az időszakhoz kötődik, 1881-ben Juan Antonio Buschiazzo tervei szerint épült fel klasszicizáló, súlyos dór oszlopokkal díszített és tekintélyt parancsoló kapuépítménye.
Ezen a látványos kapun belépve a legkülönfélébb kriptákkal találkozhatunk, melyeket a kor neves építészei terveztek, és a megrendelői igényeknek megfelelően csupa nemes, külföldről, főleg Olaszországból és Franciaországból importált anyagból épültek. Tényleg olyan ez a hely, mint város a városban, ha alaposan szemügyre vesszük a mauzóleumokat, képet kaphatunk egész Argentína 19-20. századi építészettörténetéről. A historizmus és a szecesszió minden irányzata képviselteti itt magát, a szigorú klasszicizáló síremlékektől a neobarokk és neogótikus műveken át az art nouveau építményekig mindent megtalálunk.
Andalúzia, Szicília és Budapest
Ami azonnal szembeötlik – legalábbis nekem, művészettörténésznek –, az, hogy számos, egészen különböző ország hatása vegyül a temető építészeti képében. Mivel az argentinok nagy része spanyol és olasz származású, az ezen országokra jellemző stílusjegyeken egy percig sem kell meglepődni. Argentína néha tényleg olyan, mintha az ember Andalúziában vagy Szicíliában sétálgatna – előbbi inkább a 18., utóbbi pedig a 20. századi építészetére jellemző. A két időszak között emelt épületeken azonban az említettek mellett nagyon erős francia, belga, német, sőt, angol hatás is kimutatható, a végeredmény meg olyan, mint Budapest. Ki érti ezt?
Na de vissza a kriptákhoz! A családi temetkezési helyeken is ez a stílusbéli sokszínűség látható, melyet a nemes anyagok mellett a számos kiváló szobrászati alkotás is hangsúlyoz. Magyar szemmel azonban nem ettől olyan meghökkentő a Recoleta temető. A mauzóleumok nem olyan zárt felépítésűek, mint Európában szokás, hanem
gyakran hatalmas üvegfelületekkel rendelkeznek, kitéve ezzel az egymásra helyezett koporsókat, a sírban található családi fotókat és művirágokat a kirakatba.
A mauzóleumok közül számos igen jó állapotban van – kilencven családi sírbolt műemléki védettséget élvez –, ám sok közülük pusztul. Ha esetleg a közszemlére tett koporsók nem lennének elég hátborzongatóak, a betört üvegek, leszakadt rácsok és kialudt örökmécsesek mindenképpen kísérteties hatást keltenek.
Ám itt jön be a képbe az argentin lazaság. Ők nem érzik ezt a helyet kísértetiesnek, hanem különös módon megtöltik élettel. Nem halnak meg egy kicsit, amikor belépnek a szigorú, dór oszlopokkal nyomatékosított kapun, hanem a tőlük megszokott, az ország helyzetét és állapotát elnézve csodálatra méltó jókedvükkel felvértezve haladnak tovább. Láttam itt a temető tekintélyes macskapopulációját etető és simogató néniket, csókolózó fiatal párokat, sőt, még egy ugrálókötelező lányt is – utóbbi mondjuk eléggé meglepett. Szemmel láthatóan Latin-Amerikában a halál része az életnek.
Szépasszonyok temetője
Bár számos politikus, művész, sportoló, és Nobel-díjas nyugszik itt, a leglátogatottabbak a tragikusan elhunyt, fiatal nők sírjai. Él a társadalomban a szép nők szenvedése és halála iránt valamiféle perverz vonzalom, gondoljunk csak Sissire, Dianára vagy Marilyn Monroe-ra. A párizsi Père-Lachaise temetőben is a kabrió autóból kilógó, majd a kocsi kerekére tekeredő sálja miatt megfulladt táncművész, Isadora Duncan sírja a legismertebb, Buenos Airesben sincs ez másképp. Persze a tragikusan elhunyt fiatal nők síremlékei a haláluk miatt érzett feldolgozhatatlan gyász okán megkapóan szép kialakításúak, ez is magyarázat lehet arra, hogy az emberek leginkább ezeket keresik fel.
Nem sírhatott érte Argentína
Nem meglepő módon a Recoleta temetőben nyugszik Juan Domingo Perón argentin elnök felesége, az elképesztően népszerű, karizmatikus és gyönyörű Evita Duarte de Perón is, kinek sírja kétségkívül a temető leglátogatottabb síremléke. Mi, magyarok azt gondolnánk, hogy Evita mindenki által elfogadott nemzeti hősnek számít, ám valójában megítélése elég ambivalens. Az azonban biztos, hogy sokkal pozitívabb kép él róla, mint férjéről, így sírját számos argentin látogatja tiszteletből. A turisták leginkább a Madonna főszereplésével készült, jórészt Budapesten forgatott Evita című musical, illetve a színésznőből lett first lady holtteste körüli rejtélyek miatt keresik fel.
Az 1952-ben rákban elhunyt Evita koporsóját ugyanis
1955-ben puccsisták elrabolták a justicialista szakszervezeti székházból, és évekig Buenos Aires különböző pontjain rejtegették.
1957-ben titokban Olaszországba szállították és eltemették, majd az argentin kormány tudomást szerezve hollétéről 1971-ben exhumáltatta és Spanyolországba szállíttatta. A holttest csak 1974-ben került vissza Argentínába, ám még mindig nem nyugodhatott békében, a Duarte családi sírba csak 1976-ban temették. A klasszicizáló, visszafogott sírt nem olyan egyszerű megtalálni, pedig a temető bejáratánál kapott térképen nagy betűkkel van jelölve. Nagyobb, látványosabb síremlékre számítottam, így többször is elsétáltam mellette. Fekete márványból készült, dór oszlopok és timpanon díszíti, számos név szerepel rajta, visszafogottságában is elegáns.
Halálos nászút
Liliana Crociati de Szaszak síremléke nagyon látványos, ám a története igen szomorú. Az olasz származású huszonhat éves lány magyar származású férjével, János „Jancsi” Szaszakkal töltötte nászútját Ausztriában, mikor egy lavina betemette a szállodájukat. A férfi csodával határos módon túlélte a balesetet, ám felesége néhány nap múlva meghalt. A gyászoló szülők által tervezett síremlék Lilianát menyasszonyi ruhában, kutyája társaságában ábrázolja, az 1970-es évek stílusjegyeit hordozó bronz szobor Wílfredo Viladrich munkája.
A gótizáló kriptáról könnyen leolvasható a lány olasz származása, olyan, mintha az 1970-es évek ünnepelt építésze, Carlo Scarpa tervezte volna. Az argentinok halálhoz való elfogadó hozzáállása azonban itt is felszínre tör, a kutya orrát a helyiek sokat simogatják, mert szerintük szerencsét hoz. Természetesen én is megsimogattam.
A lány, aki kétszer halt meg
A temető legborzasztóbb története Rufina Cambaceres sírjához kötődik, akit a városi legenda szerint élve temettek el. A tizenkilenc éves lány a születésnapján, 1902-ben hunyt el. A történet legelterjedtebb változata szerint a Teatro Colónba, vagyis az operába készülve megmagyarázhatatlan okból összeesett, és mivel halottnak vélték, másnap már el is temették. A temetőőr később zajokat hallott a kriptából ezért felnyitotta azt, ahol a koporsó fedelét nyitva találta, a lány azonban addigra szívinfarktusban valóban elhunyt.
A történet annyira megrázó – és olyan sok verzióban kering –, hogy őszintén remélem, nem igaz. Egy biztos, a Teatro Colón 1902-ben nem működött, mivel a korábbi épületét 1888-ban bezárták, a jelenlegi pedig 1908-ig nem nyitott meg, így Rufina a halála estéjén oda nem készülhetett. Az őr által hallott zajokra és a nyitott koporsóra magyarázatot adhat ékszereket kereső sírrablók jelenléte is, ami szintén nyugtalanító, de kevésbé borzalmas. A síremlék Rufina alakját a sírboltot elhagyva ábrázolja, ami a történet igazságtartalmát mutathatja, bár valószínűleg inkább az eredetére ad magyarázatot – így lett Rufina Cambaceres „la mujer que murió dos veces”, vagyis a lány, aki kétszer halt meg.
Igaz vagy sem, a fiatal lány sírja a legszebb az egész temetőben. A carrarai márványból készült mű a belga Art Nouveau jegyében született, Rufina légies alakjával a középpontban. A kripta bejáratát a stílusra jellemző tekergő indák és vaskos virágok keretezik, a nőalak fölött pedig az art nouveau barokk eredetéről árulkodó puttók és fénysugarak jelennek meg. A szobrász kilétére sajnos nem sikerült fényt derítenem, de Rufina Cambaceres síremléke mindenképpen kiemelkedő alkotás. Az ide látogatók nagy része valószínűleg ezért keresi fel a sírt, és nem is tud a szörnyű történetről. Én sem tudtam, szerencsére csak utólag mesélték.
Bár úgy léptem be a kapun, hogy a sok koporsó látványától borsózott a hátam, úgy jöttem el, hogy ilyen pozitív kisugárzású temetőt még nem láttam. Az argentinok természetessége és életigenlése, a halálhoz való pozitív hozzáállásuk megváltoztatja a helyet. Gyorsan vettem is a közeli kioskóban egy Recoleta alfajort – argentin édesség, a macaron és az ischler szerelemgyereke – és megjegyeztem, hogy milyen jópofa, hogy a temetőről sütit neveztek el. Felvilágosítottak, hogy az egész városrész neve Recoleta, mire mondtam, hogy a morbid tévképzetemen a fekete csomagolás nem segít.
A Recoleta temetőben töltött idő után már nem lepődtem volna meg a holtak városáról nevezett édességen.
Ahogy azon sem lepődtem meg, hogy a helyiek templomot látva keresztet vetnek a buszon, hogy az úgynevezett santería – durván fordítva „szentes bolt” – szentképek és Szűz Mária szobrocskák mellett gyógyteát és tarot kártyát is árul, hogy a hegytetőn felállított nagy kereszt lábánál szabadtéri fitneszpark van, és utólag már a Mindszentynumban látott kolumbáriumon sem lepődöm meg. Argentínában a spiritualitás, a halál, a földöntúli része az életnek, nem kell külön a számára kialakított helyekre zárni, hogy csak akkor lássuk, amikor mi akarjuk. Szeretném azt hinni, hogy ezt a mentalitást magammal hoztam Dél-Amerikából és remélem, örökre így maradok.
Forrás: