A több ezer éves Kínában nincsenek néhány száz évesnél idősebb épületek. A Nagy Fal – aminek létéről is csak az északi periféria népei tudtak – legtöbb szakasza döngölt földből épült, amit aztán az időjárás tett a földdel egyenlővé. A kínaiakat nem az anyagi, hanem a szellemi örökkévalóság hajtja.
A kínai a világ egyik legősibb civilizációja, írott történelme három és félezer éves, de a kínai kultúra gyökerei ennél is régebbre, az újkőkorig nyúlnak vissza. Bár a kínaiak évezredek óta ugyanott laknak, érdekes módon igazán régi épületet alig találunk Kínában. A híres császári paloták, templomok, kolostorok legfeljebb néhány száz évesek, a Nagy Fal útikönyvekben látható változata is viszonylag későn, a kora újkorban épült. Néhány buddhista pagodát leszámítva a félezer évesnél régebbi épületeknek legfeljebb az alapzata maradt meg.
Mindennek oka az, hogy a kínaiak jellemzően romlékony, könnyen elpusztuló anyagokból építkeztek, s nem is törekedtek arra, hogy tartós épületeket emeljenek. Míg a Selyemút nyugati végpontján Rómát „örök városnak” szánták, a keleti végpontot jelentő – virágkorában egymilliós lakosságú – Csangan főleg fából és döngölt földből épült, s többször is földig rombolták. Jellemző, hogy utolsó pusztulásakor épületeinek maradványaiból tutajokat készítettek, s építőanyagnak leúsztatták őket a folyón az új fővároshoz. A ma a helyén álló Hszianban két téglatornyon kívül semmi nem maradt az egykori fényes fővárosból. Persze a kínaiak is törekedtek örök érvényű dolgokat létrehozni, de erre fő terepül nem az anyagi, hanem a szellemi világ szolgált, nem tárgyakkal, hanem erényes tettekkel, bölcs írásokkal szerettek volna maradandót alkotni.
Csak a fa
A kínai építészet természetesen sokat változott az idők során, de végig jellemző maradt, hogy a kínaiak alapvetően kétféle építkezési módot ismertek. Az egyik a favázas építkezés volt, ezt alkalmazták a reprezentatív épületeknél. Ha tehát olyasmit akartak létrehozni, ami megmutatja a ház építtetőjének hagy használójának tekintélyét, befolyását vagy vagyonát, akkor ehhez fát használtak – minden más építőanyag alacsonyabb presztízsű volt. Az ilyen épületek – paloták, templomok, hivatalok, előkelőségek házai – földből kiemelkedő alapzata kőből, téglából vagy döngölt földből készült. Erre állították a faoszlopokat, majd ezek tetejére rendkívül bonyolult gerendázatot ácsoltak. Az így elkészült faszerkezetet cseréppel vagy szalmával fedték, s az oszlopok közét vályogfallal, faráccsal, deszkákkal, nyílászárókkal töltötték ki, de a falaknak sose volt teherhordozó szerepük, a tetőzetet az oszlopok tartották.
Az épület lehetett négyzet, téglalap, kör vagy sokszög alakú, s néha az oszlopok közé nem is került semmi – ez utóbbi esetben pavilonról beszélünk, a parkokban például sok ilyet találunk. Függetlenül attól, hogy apró, négyoszlopos építményről van szó, vagy hatalmas, sok tucat oszlop tartotta díszes palotáról, minden épületben közös a faváz kiemelt szerepe. Az épület és készítője presztízsét a méret, az arányok, a felhasznált anyagok és a tetőszerkezet összetettsége adta.
A reprezentatív építészetből látványosan hiányzik az eredetiségre való törekvés. A régi kínai templomok, hivatalok, paloták gyakorlatilag csereszabatosak, alaprajzuk, szerkezetük, felépítésük, építési technikájuk a birodalom minden pontján nagyon hasonló. A fához akkor is ragaszkodtak, amikor a fákat a kínaiak által lakott területek nagy részén már rég kiirtották, igyekezve minden talpalatnyi földet gabonával bevetni. Az utóbbi évezredben az építkezésekhez sok száz vagy akár ezer kilométerről hozatták a drága faanyagot, bármennyire praktikusabb is lett volna valamilyen helyi építőanyagot használni.
Egész egyszerűen a faépület volt a „menő”
– maga a kínai császár is nehezen kifűthető, hatalmas fapalotában élt, noha nyilván építtethetett volna magának kényelmesebb kő- vagy téglaházat.
Csak a föld
A kínai építészet másik – funkcionálisnak nevezhető – ágát a tömör falas építkezés jellemzi. Azok az épületek készültek így, amelyeknél nem a reprezentáció volt a fő szempont, hanem az a funkció, amire az épületet használták. Így készültek a szegényebbek lakóházai, a városfalak, gátak, magtárak stb. Az építkezésnél döngölt löszt, agyagot, vályogot, szárított téglát stb. alkalmaztak. Az égetett téglát is ismerték, de viszonylag ritkán készítettek ilyet, mert az agyag kiégetéséhez fára lett volna szükség, az erdőket azonban, mint már említettük, a legtöbb területen rég kivágták.
A funkcionális épületek nagy változatosságot mutatnak, hiszen az építtetők alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz, s azokat az alapanyagokat használják, amelyek könnyen elérhetők, a technikákat pedig a regionális hagyományok határozzák meg. Így a kőben gazdag vidékeken kőházak épültek, Észak-Kína löszsíkságain löszt és agyagot használtak, a bambusztermő területeken bambuszt, az erdők közelében fát. A leggyakoribbak a döngölt falak voltak, ezeknél a zsaluzásba vékony rétegenként löszt vagy agyagot fektettek, majd ledöngölték. A tömör falas épületek tetőzetét a falak tartották. Ugyanakkor előfordult, hogy a falak tetejére olyan tetőszerkezet került, mintha az épület favázas lenne – igazi presztízsük ugyanis csak a faszerkezetes épületeknek volt, ezért a tömör falas épületek is igyekeztek ezeket imitálni, például szerkezetileg felesleges oszlopsorokkal, ívelt tetőzettel, felhajló eresszel.
Vándorló városok
A kínai épületek meglehetősen sérülékenyek. A fa oszlopok és gerendák ki vannak téve tűznek, víznek, kártevőknek. Gyakoriak voltak a tűzvészek, ezektől a tetőn elhelyezett olyan mitikus lények – például sárkányok – szobrai voltak hivatottak megvédeni az házakat, amelyeket a vízzel hoztak összefüggésbe. Ugyanakkor a favázas épületek elemei előre legyárthatók, s az egyes alkatrészek egyenként kicserélhetők, így anyagában az épület folyamatosan változik: ha szükséges, kicserélnek egy-egy oszlopot, gerendát, tetőcserepet, faragványt, így néhány évtized vagy évszázad alatt az épület minden eleme kicserélődik – anélkül, hogy ez a változás egy kicsit is érintené az épület formáját. Ez azért is lehetséges, mert a kínaiak hagyományosan máshogy állnak az eredetiséghez, mint a nyugatiak:
számukra nem fontos, hogy valami anyagában is régi legyen, a lényeg, hogy az ősi formát megőrizze.
A funkcionális épületek többsége se volt tartós: a löszből, döngölt földből, agyagból készült falakat az időjárás viszontagságai megviselték, s ha egy épületet nem tartottak karban, néhány évtized alatt elenyészett. Persze ezeket az épületeket is gyorsan újjá lehetett építeni. Mindezek miatt számtalan olyan esetet ismerünk, amikor egy egész város elpusztult egy-egy tűzvész, áradás vagy háború során, de aztán a túlélők hamar újjáépítették a régi város romjain vagy néhány kilométerrel arrébb. Így aztán a hosszú kínai történelem során sok város ide-oda vándorolt egy adott környéken.
Elenyésző Nagy Fal
A kínai Nagy Fal a funkcionális építészet szép példája. Valójában nem egyetlen falról van szó, hiszen a kínaiak két és fél évezrede a nomád hódítók távol tartására rendszeresen építettek falszakaszokat, erődöket, őrtornyokat, mindig oda, ahol éppen a támadás várható volt. Ezek összessége nevezhető Nagy Falnak, bár az erődítmények sose álltak össze egy folyamatos építménnyé. A falaknak konkrét katonai funkciójuk volt, nem a reprezentációt szolgálták, így mindenhol abból épültek, ami éppen a rendelkezésre állt – a legtöbbször döngölt földből. A veszély elmúltával az erődítéseket elhanyagolták, s az elemek gyorsan a földdel tették egyenlővé őket. Csak az utolsó falépítő dinasztia döntött úgy, hogy védműveit égetett téglával erősíti meg, ekkor készültek azok a 15–17. század közötti fotogén falszakaszok, amelyeket a turistáknak mutogatnak. A fal teste itt is döngölt földből, mészből, agyagból, törmelékből van, csak a borítás készült téglából. Mivel a 17. században hatalomra került utolsó dinasztia ezt a falat is elhanyagolta, és a környékbeli parasztok az építményt afféle téglabányának használták saját házaikhoz, a ma látható szakaszok az utóbbi évtizedek jelentős újjáépítéseinek eredményei.
Az eddigiekből következik, hogy
a mindenkori Nagy Falat a kínaiak sosem becsülték sokra, hiszen funkcionális épület lévén nem volt „menő”.
Ezért aztán a kínai forrásokban nem is szerepel túl gyakran, leginkább az udvari költségvetési vitákban emlegetik, hiszen építése, karbantartása és őrzése sok állami pénzt felemésztett. Híres épületekként a – fából épült – császári palotákat, nagyobb templomegyütteseket tartották számon, nem az északi periféria erődítményeit, amelyekről a kínaiak többsége a történelem folyamán nem is hallott. A Nagy Falat a nyugati utazók fedezték fel a világ egyik csodájaként, s Kínában csak a 20. századi nemzetépítés folyamán vált a nemzeti identitás egyik alapjává, amikor szükség lett mindenki által elfogadott szimbólumokra.
Négy fal között
A funkcionális építészet ismert példái a szehojüan – „négy (oldalról) zárt kert” – névre hallgató udvarházak is. A leghíresebb ilyenek Pekingben találhatók, de Kína-szerte elterjedtek különféle változatai. Ezeket az téglalap alaprajzú épületegyütteseket a hagyomány szerint egy-egy nagycsalád lakja. Négy oldalról fal veszi körül őket, a kapu a déli fal keleti oldalán nyílik, ezen belül egy rövid „szellemfal” emelkedik, amely a kanyarodni csak nehézkesen tudó kísértetektől – és persze a kíváncsi tekintetektől – védi a ház lakóit. A főépület északon helyezkedik el, és délre néz, ebben lakik a családfő, és a családi összejövetelek is itt zajlanak. A keleti és nyugati oldalon állnak a melléképületek, ez a gyerekek és az egyéb kevésbé fontos családtagok lakhelye. A legkevesebb napfényt kapó, déli fal menti épületekben él a személyzet. Ha nagy a család, a négy oldalról körbezárt udvart kelet-nyugati irányú falakkal vagy köztes épületekkel további részekre osztják. A főépület mögött gyakran van még egy hátsó épület is, ebben élnek a hajadon lánygyermekek, akiket el kell zárni a külvilágtól. A szehojüan tehát a családi hierarchiára nagy hangsúlyt helyező konfuciánus erényeket is megjeleníti. Az udvarházakat az 1950-es években közösségi tulajdonba vették és több családot költöztettek beléjük, majd az utóbbi évtizedek hatalmas urbanizációs hullámában nagy részüket ledózerolták. Az ingatlanfejlesztők mára csak mutatóba hagytak meg belőlük néhányat a turisták és a yuppie-k kedvéért, akik előszeretettel költöznek összkomfortossá alakított szehojüanba.
Egy másik érdekes hagyományos épülettípus a hakkák „földháza” (tulou). A hakka egy sajátos kínai szubetnikum, amely úgy jött létre, hogy nagyjából egy évezrede az akkori háborúskodások elől sok észak-kínai paraszt Dél-Kínába menekült. Mivel addigra az már sűrűn lakott vidék volt, a jövevényeket nem fogadták szívesen, és csak a hegyes-völgyes vidékeken, nehezen művelhető területeken telepedhettek le szigetszerűen szétszórva. A helyiek nem keveredtek velük, így máig megőrizték saját nyelvjárásukat, és mivel gyakran zaklatták őket, sajátos épülettípust alakítottak ki maguknak, amely leginkább egy erőd és egy pesti bérház ötvözetére hasonlít. A tulouk négyzet vagy kör alakúak, külső faluk döngölt földből készült, és kifelé legfeljebb lőrésszerű ablakok néznek. Belül több emeletes faszerkezetes ház húzódik körbe a falak mentén, ebben laknak az akár több száz fős hakka nagycsalád tagjai. A lakások által körbezárt udvaron is állhatnak különféle épületek. Ez a háztípus évszázadokon át megvédte a hakkákat az ellenséges környezettől, és elősegítette a nagycsaládok fennmaradását. A ma már a világörökséghez tartozó tuloukból a lakók rég kiköltöztek, az épületek elsősorban turistalátványosságok. (Ha máshonnan nem, a Disney-féle élőszereplős Mulan-filmből ismerős lehet a földház, a címszereplő ugyanis ilyenben lakik.)
A következő rész tartalmából
Írásunk második, a modern építészettel és a nyugati hatással foglalkozó részéből kiderül, hogy Kína a 19. században találkozott először a nyugati modernizációval, ami az építészetére is nagy hatással volt. A nyugati kereskedők előtt erőszakkal megnyitott városokban az európaiak a saját ízlésüknek megfelelő épületeket emeltek, s az új formákat és technológiákat hamarosan a kínaiak is átvették. Már az 1920-as években kialakult az az irányzat, amely a nyugati és a kínai megoldások ötvözését tűzte ki célul. Ma Kína a világ legnagyobb építési piaca, egyben építészeti kísérleti terepe, ahol a kínai és nyugati tervezők a legvadabb álmaikat is megvalósíthatják. Ugyanakkor sok tervező igyekszik kínai elemekkel jelezni, hogy az adott épület nem akárhol áll a világon – hanem Kínában.
