Bátori Zsolt új kiállítása a fotográfia határait feszegeti: New York toronyházai, eltorzított fénykompozíciók és mesterséges intelligencia által generált képek olvadnak egymásba. Az eredmény egy saját vizuális nyelv, amelyben a valóság nyom nélkül tűnik el, miközben egy másik, kódolt és kalligrafikus világ körvonalazódik. Az Újlipótvárosi Klub-Galéria tárlata az építészeti fotó jövőjéről is szól, csendben, de határozottan.
2025. április 10-én nyílt meg Bátori Zsolt legújabb kiállítása az Újlipótvárosi Klub-Galériában, ahol három különálló, mégis szorosan összefüggő fotósorozat kapott helyet. A tárlat címe – Struktúrák: a kompozíciótól a promptig – már önmagában is utalás arra az új gondolkodásmódra, amely a hagyományos fényképezés és az algoritmikus képalkotás határán mozog. Bátori kísérletei nemcsak a fotográfia formai lehetőségeit tágítják ki, hanem a kép eredetéhez és jelentéséhez fűződő viszonyunkat is radikálisan újragondolják.
A felismerhetetlenség esztétikája
A kiállítás egyik vezérmotívuma az, ahogyan Bátori egy jól meghatározható vizuális valóságból – a New York-i városi térből – indul ki, majd fokozatosan lehántja róla a felismerhetőség rétegeit. A Fénybe fagyott zene című sorozatban eredetileg éjszakai fények ritmusát fotózta, de ennek a kompozíciós logikának a végső pontját a Fénybe fagyott zene újrakódolva című anyag jelenti. Itt ugyanis a mesterséges intelligencia által generált képek lépnek színre:
a fotós saját, kontrasztjukban végletekig torzított felvételeivel tanította be a modellt,
majd új képeket készíttetett vele az így létrehozott vizuális algoritmus alapján.
Az eredmény: egy olyan látványos, fekete háttérrel és fehér írásjelekkel operáló kód, amely már nem vezethető vissza egyértelműen a képek eredeti forrását jelentő épületekre. Nem dokumentum és nem ábrázolás ez – inkább valamiféle autonóm képnyelv, amely az emlékezet, a képzelet és a logika határterületén működik. Bátori ezzel a folyamattal megszünteti a fotográfia egyik legfőbb jellemzőjét, az indexikusságot, vagyis azt a tulajdonságát, hogy a kép a valóságból származik.
Zenei kompozíció a látvány mögött
Bátori Zsolt fotográfiai gondolkodásának egyik visszatérő alapeleme a zene mint kompozíciós elv. A kiállításban szereplő sorozatok – különösen a Fénybe fagyott zene és annak újrakódolt változata – nem pusztán elnevezésükben utalnak zenére, hanem belső struktúrájukban is: a ritmus, az ismétlődés, a szünetek, a sűrűsödés és ritkulás mind olyan formai gesztusok, amelyek a zene belső logikájára emlékeztetnek.
A fényképezőgép itt nemcsak megörökít, hanem lekottázza a városi fényviszonyok és formák lüktetését – a képek valójában a vizuális tér kottái. Ezt a gondolatot viszi tovább a Szférák Zenéje (The Music of the Spheres) című sorozat, amely Fern Nesson amerikai fotográfussal közösen készült és a görög filozófia püthagoreus hagyományából merít. Itt a világegyetem rendje, a mozgó égitestek harmonikus kapcsolata jelenik meg képi hasonlatként:
az absztrakt kompozíciók nem tárgyakat ábrázolnak, hanem belső törvényszerűségeket
– mintha egyfajta zenét érzékelnénk a szemünkkel.
Bátori számára a zene tehát nem illusztráció, hanem építőelv és érzékenységi szint, amely lehetővé teszi, hogy a képek ne csak láthatóak, hanem „átélhetőek” legyenek – mintha a fotózásban is lennének hangjegyek, szünetek, hangsúlyjelek.
Murcia: a kontraszt lírai tanulmánya
A kiállítás harmadik egysége, A gyümölcsös és a város (La huerta y la ciudad) saját atmoszférát teremt. A spanyolországi Murcia térsége – termékeny mezőgazdasági vidéke és változó településképi arculata – ideális terep egy klasszikusabb, dokumentarista szemléletű fotósorozathoz. E képek a fotográfia eredeti funkcióját idézik meg: a környezet érzékeny feltérképezését, az ember és környezete kapcsolatának rögzítését.
A sorozat jelentősége abban rejlik, hogy nem szembehelyezi magát a mesterséges intelligenciával manipulált képekkel, hanem kiegészíti azokat – egy másik regiszterben szólal meg. Míg a New York-i sorozat az építészeti elemek lebontásával, majd újrarendezésével dolgozik, Murcia fotói megmaradnak az érintetlen szemlélődésnél: a napsütötte gyümölcsös, az elhagyott városszéli telep, a poros földutak, a betonkerítések és az ideiglenes építmények mind a hétköznapok emberi léptékű szeletei.
A sorozat lírai egyszerűsége ugyanakkor nem naivitásból fakad, hanem abból a tudatos fotográfiai attitűdből, hogy az egyszerűség és a figyelem ereje önmagában is képes jelentést hordozni. A városi és vidéki tájak közötti feszültség, az épített környezet és a természet határzónája mind olyan kérdések, amelyek nem technológiai, hanem érzéki kihívások az építészeti fotográfia számára.
Bátori ezzel a sorozattal finoman, de határozottan jelzi: a képek mögötti valóság továbbra is fontos, még ha a technológia már képes az épített környezet látványát és absztrakcióját nélküle is újrateremteni.
Fotóművészet 2.0?
A kiállítás a vizuális élményeken túlmutató kérdésfelvetés: mit jelent ma építészeti fotót készíteni és hol vannak a médium határai? Hogyan változik a szerzőség fogalma, ha a képek egy része nem a fényképezőgép objektívjén keresztül keletkezik, hanem neurális hálók adatpontjaiból? Bátori Zsolt munkássága ezekre a kérdésekre nem válaszokat ad, hanem újra felveti őket – tudatosan, következetesen, és a médium lényegére koncentrálva.
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: Felvétel az Újlipótvárosi Klub-Galériában zajló megnyitóról