A modern építészetet gyakran éri az a vád, hogy rideg, túlságosan racionális és elidegenítő. Ám létezik egy érzékenyebb, líraibb megközelítés is, amely emberközelibb módon értelmezi a téralkotást – ennek egyik legszebb példája Eileen Gray titokzatos villája, az E-1027. A francia Riviéra egy szinte megközelíthetetlen sziklarézsűjén álló ház sokáig háttérbe szorult a modernizmus „nagy neveinek” árnyékában, pedig jelentősége vitathatatlan. Érdekesség, hogy a házhoz még Le Corbusier is szorosan kötődött: a szomszédban építette fel saját egyszerű kunyhóját, és élete utolsó napjait is itt töltötte – 1965-ben a villa közelében halt meg, úszás közben a tengerben.
Sokan álmodozunk egy olyan nyaralóról, amely közvetlenül a tengerre nyílik, mégis rejtve marad a világ zajától – lombos fák takarásában, távol a kíváncsiskodóktól, ugyanakkor kényelmesen megközelíthető, mondjuk egy vasútállomásról. Ha mindez ráadásul elérhetetlen az autós forgalom számára, az már szinte mesevilágba illik.
Eileen Gray E-1027 villája pontosan ilyen. A Monacótól és Cannes-tól karnyújtásnyira, a festői Roquebrune-Cap-Martin sziklás partvidékén található épület nemcsak építészetileg egyedülálló, hanem elhelyezkedésében is szinte álomszerű. Olyan nyugalmat és térélményt kínál, amely ritka kincs a modern világban.
A villa különleges atmoszféráját és történetét Beatrice Minger és Christoph Schaub játékfilmben örökítették meg, amelyet a minap mutattak be a Budapesti Építészeti Filmnapokon, a Kortárs Építészeti Központ szervezésében. A film nemcsak Gray életművéről, hanem az ember és tér meghitt kapcsolatáról is érzékeny lenyomatot ad.
Egy arisztokrata nő a férfiak társadalmában
A Kathleen Eileen Moray Smith néven született Eileen Gray (1878–1976) ír arisztokrata családból származó építész, bútortervező és belsőépítész volt, aki a huszadik század első felében a modern építészet úttörő alakjává vált – úgy, hogy életművének jelentőségét igazán csak halála után kezdték felfedezni.
Gray Londonban és Európa nagyvárosaiban nevelkedett. Apja festő volt, aki már gyermekkorában támogatta rajzkészségének kibontakozását. Tanulmányait a londoni Slade School of Fine Artban kezdte, majd Párizsba költözött, ahol az Académie Colarossi, majd az Académie Julian művészeti iskolákban folytatta pályáját.
Kezdetben lakberendezőként és bútortervezőként vált ismertté – különleges lakkozott felületei, modern, geometrikus formái miatt a párizsi avantgárd körök elismert alkotója lett. Leghíresebb bútortervezési munkái közé tartoznak a „Bibendum” szék és az E-1027 asztal, amelyek későbbi alkotásai. Az építészet felé a bukaresti születésű építész és kritikus, Jean Badovici hatására fordult, akivel szakmai és személyes kapcsolatot is ápolt.
Horgonyt vetett hajó, avagy villa a tengerparton
A „hajót”, vagyis az E-1027 villát Eileen Gray Jean Badovicival közösen tervezte és építette a francia Riviérán 1926–1929 között. Az épület a modern építészet egyik jelentős példája, és emellett egyedülálló szemléleti újításokat is hordoz – ezek teszik különlegessé a huszadik századi lakóépületek sorában.
Gray építészetfelfogása joggal nevezhető lírai modernizmusnak: olyan megközelítés ez, amely túlmutat a funkcionalista formanyelv száraz racionalizmusán és azt érzékeny, emberközpontú térélménnyel gazdagítja. Az E-1027 különlegessége abban rejlik, hogy miközben hű marad a modernizmus elveihez – például nyitott alaprajz, természetes fény, a tér és funkció egysége jellemzi –, az emberi léptéket, a megközelítés élményét és a személyre szabott használati szempontokat helyezi előtérbe. Nem csupán az épület egésze, hanem minden részlete – a beépített bútoroktól a tolóajtókig – a használó kényelmét, mozgását és személyes igényeit szolgálja.
Míg férfi kortársai elsősorban az ember általános szükségleteit és a társadalmi rendet helyezték építészetük középpontjába, Eileen Gray mindig az egyénre és a konkrét hely adottságaira összpontosított. Nála a tér személyessé vált, és az élhető hétköznapok finom részletei kaptak hangsúlyt.
A Földközi-tengerre néző villa sem egy szigorú, racionális rend szerint szerveződik, hanem egy finoman koreografált térként, ahol a mozgás, a fény, az intimitás és a kilátások változása harmonikus egyensúlyt teremt.
Gray valójában nem egy házat tervezett, hanem egy új életformát:
az épület egyensúlyt teremt technikai letisztultság és részletgazdagság között.
A villában még apró feliratok is jelezték, milyen mozgási tempóban érdemes közelíteni az egyes helyiségekhez – mintha az épület finoman instruálná lakóit. Gray számára a tengerparti elvonultság a lelki békét és
a jelenlét művészetét képviselte,
az idő és a tér tudatos megélését a legegyszerűbb mozdulatokon keresztül. Túl azon, hogy ez az életforma a meditatív nyugalom jegyében telt, egyfajta emelkedettebb időérzékelést is lehetővé tett – a múló idő tudatos és mély átélését, amelyben ritkán van részünk és amely csak kevesek kiváltsága marad.
Különösen figyelemre méltó a ház neve: E-1027, amely valójában egy rejtett szerelmi kód. A betűk és számok Gray (E) és Jean Badovici (B – az ábécé második betűje), valamint Gray nevének kezdőbetűit rejtik (10 = J, 2 = B, 7 = G). Az elnevezés úgy is értelmezhető, hogy Gray monogramja körbefonja Badoviciét. Ez a finom gesztus is jelzi, mennyire személyes, érzelmileg átszőtt és tudatosan átgondolt volt az épület minden eleme.
Drámai fordulat és elkerülhetetlen sors
Gray végül mégis elhagyta ezt az idilli életformát, mert számára még ennél is vonzóbb volt a magányos alkotás csendje – az a mély, bensőséges élmény, amit csak a teremtés folyamata adhat meg és amire a befejezett mű már legfeljebb csak emlékeztethet.
Egy időre visszavonult a közeli hegyekbe, egy másik, saját maga által tervezett házba, amelyet Tempe a pailla névre keresztelt. A tengerparti villát pedig átengedte fiatal élettársának, mintha maga mögött hagyná a tökéletes rend világát, hogy még mélyebbre merüljön az épp formálódó gondolatok belső univerzumában.
Badovici barátjaként hívta meg a tengerparti házba Le Corbusier-t, ám az akkorra már világsztárrá vált építész nem igazán osztotta az egyenrangú alkotói közösség és lelki béke eszményét. Rögeszméjévé vált, hogy Eileen Gray az ő építészeti ötleteit vette át, és mindenáron nyomot akart hagyni a villán.
Gyakran ragadott ecsetet, és a ház világos, fehér falaira olyan képeket festett, amelyek Picassóra vagy Fernand Légerre emlékeztettek – túlfűtött, szenvedélyesen mozgalmas kompozíciók ezek, amelyek éles ellentétben álltak az épület eredeti csendes, meditatív esztétikájával.
Le Corbusier így akarta igazolni, hogy az épület az ő hozzájárulása nélkül értéktelen, ám ez Gray számára döntő érv volt amellett, hogy a villába életvitelszerűen többé ne térjen vissza. Le Corbusier akciói ma már sokak szerint tulajdonképpen birtokháborításnak számítanak – az önkifejezés álcájában végrehajtott gesztusoknak, amelyek Gray téralkotásából akartak figyelmet elvonni. A modernizmus ünnepelt sztárépítésze annyira megszállottjává vált a villához fűződő viszonyának, hogy még egy szomszédos telket is megvásárolt, és azon egy szerény kis kunyhót épített magának. Innen figyelte, vajon betartja-e Gray az ígéretét, vagy idővel fehér festék alá rejti az általa a falakra festett, önkényesen elhelyezett képeket.
Ez a gesztus már túlmutatott a művészi jelenlét vágyán: kontrollal és birtoklással telt meg, és sajátos párhuzamot rajzolt a két alkotó közti feszültségben.
Míg Gray a szabadság és jelenlét, Le Corbusier a nyomhagyás és dominancia építésze lett
ebben a különös, egymásra rétegződött történetben. A villa így nemcsak a lírai modernizmus egyik legszebb példája, hanem egyúttal egy alkotói konfliktus emlékműve is.
Mindenesetre a telkén felépült Cabanon, Le Corbusier saját kis visszavonuló kunyhója, a maga puritán módján szolgálta a mester alkotói magányát. A kabin 1951-ben, saját tervei alapján készült el, közvetlenül az E-1027 villa mellett, így az egész birtokot átszőtte a modernista építész aurája. Egy évvel később, 1952-ben egy kemping is épült a helyszínre, melynek oldalára Le Corbusier ikonikus logója, a Modulor került – az emberi test arányaira épülő tervezési rendszer, amely saját tervezői világának emblémájává vált.
A sors különös iróniája, hogy Le Corbusier itt, Roquebrune-Cap-Martinban lelte halálát: 1965 nyarán, úszás közben a tengerben érte a szívroham. Az a hely, amely más alkotó szelleméből született, végül az ő életének utolsó fejezetévé vált – egy különös végpont egy még különösebb alkotói történetben.
Újra felfedezett érték
Gray különleges látásmódja abban rejlett, hogy az építészetet és a formatervezést soha sem pusztán funkcionális vagy esztétikai kérdésként kezelte. Művészként a tér és az ember kapcsolatát kutatta: olyan tereket hozott létre, amelyek a használó érzékelését és mozgását finoman irányították.
Élete nagy részét Franciaországban töltötte, távol a rivaldafénytől. Sokáig háttérbe szorult a férfi dominanciájú építészeti szakma világában, holott munkái a modernizmus legjobbjai közé tartoznak. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több kiállítás és tanulmány hozza felszínre életművének jelentőségét, és mára Eileen Grayt méltán tartják a modern design és építészet egyik legnagyobb hatású női alkotójának.
Az évtizedekig elhagyatottan és romosan álló E-1027 villa ma már méltó helyére került: felújították, és a világörökség részeként újra megnyitották a látogatók előtt. Az épület ma egy olyan túraútvonal része, amely végigvezet a tengerpart jelentős modernista helyszínein – és amelyet, némileg ironikus módon, máig Le Corbusier útjának neveznek.
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: Rálátás az E-1027 villára (Fotó: Katona Vilmos)