Abban a közel 20 évben, amikor épp nem vívtak forradalmat a 19. századi Párizsban, a város hatalmas átalakuláson ment keresztül. Ekkor nyerte el mai arculatát egyenházaival, sugárútjaival, impozáns tereivel, s mindezért egy építész felelős: Georges-Eugène Haussmann.
Példa nélküli fejlődésen ment keresztül Párizs 1848 és 1871 között. Bár a forradalmak éve és a kommüni hatalom kétségkívül igen eseménydúsak voltak, a mi szempontunkból a köztes időszak sem kevésbé érdekes – már csak azért sem, mert a következő 80 évre meghatározta a párizsi várospolitikát.
A császár városa
Érdemes azonban az elejéről kezdeni. Bár Párizs már a korábbi nagy francia uralkodók, így XIV. Lajos és I. Napóleon uralkodása alatt is a reprezentáció fő színtere volt, általánosságban borzalmas higiéniai körülmények, szűk utcák, tragikus szociális állapotok jellemezték. A problémák nem voltak ismeretlenek, ám a megszokottan turbulens francia történelem sodró medrében nehéz lett volna átfogó átalakításokat véghez vinni.
Ebben hozta a legnagyobb változást az a III. Napóleon, aki elnöki ciklusa leteltével, 1852. december 12-én államcsínyt követett el, és a következő tizennyolc évet császárként töltötte. Ambiciózus városrendezési tervével ugyan már demokratikusan megválasztott vezetőként is megpróbálkozott, ám megbízottjai csalódást okoztak, és terminusa végén azzal kellett szembesülnie, hogy nem tudott érdemben hozzájárulni a főváros átalakulásához.
Ekkor kerül képbe Georges-Eugène Haussmann, Szajna megye prefektusa, aki hű birodalmistaként határozott elképzeléssel kezdett neki a munkának.
Legfontosabb feladata: Párizs megszelídítése.
Az alapelvek a következők voltak: tág sugárutak, amik gyakran egész negyedeket szelnek ketté és közterekben metszik egymást; a védelem megerősítése egyes városrészek teljes átépítésével és egy kormányzati tömb létesítésével; illetve a nagyipar kiűzése a városból, mellyel a lázongó iparos réteget szerették volna kordában tartani.
A sugárutak egyrészt a lehetséges felkelések leverésének, a katonai erők szabad mozgatásának szempontjából voltak fontosak, másrészt az integrációt voltak hivatottak segíteni. A konkrét utak tág terein kívül azonban metszéspontjaik is központi funkciót töltöttek be, a mérnök egyik legimpozánsabb munkája például az Étoile tér átalakítása volt, ami 12 boulevard csomópontjaként szolgált, de említésre méltóak a Nation és Italie terek is.
Kiépítésükkel mindezek mellett a párizsi határok kibővítésére reagáltak: korábban a város 12 kerületet foglalt magába, mintegy 1,2 millió lakost, ám egy 1860-as rendelkezés a maga újabb 8 kerületével további 400 ezer embert csatolt a városhoz.
A boulevardok világán kívül azonban Haussmann munkája nemigen érintette az elővárosokat és külső kerületeket, amihez a még „kisebb Párizs” köré épített védelmi vonal nagyban hozzájárult. A 40-es években létrehozott erődrendszer gyakorlatilag befagyasztotta a város belső részeinek határait, ráadásul az olyan, a közvetlen környezetükre negatív hatással bíró intézmények, mint egyes, nagyobb ipari egységek, illetve börtönök, raktárak és víztározók kitelepítése pedig csak ráduplázott az elszigetelő hatásra. Az integrációs folyamat igazán csak a két háború között indul majd meg, ekkor bontják le az erődrendszert és bővítik ki a metróhálózatot.
A kétarcú Párizs
Látható helyett láthatatlan, ám a mai napig érzékelhető fal jött létre azonban a város nyugati és keleti felei között, ahol a Strasbourg, a Sébastopol és a Saint-Michel sugárutak is divíziós szerepet töltöttek be. Nyugaton találhattuk a politikai központot a minisztériumokkal és a császári palotával, itt laktak a tehetős lakosok nagy, polgári lakásaikban, míg keleten a dolgozó rétegek háltak meg és a szűk kislakások, munkáskaszárnyák és az általánosan rossz higiéniai viszonyok domináltak.
Ha a város képét mai napig meghatározó lakóépületekre koncentrálunk, a választófal itt is tetten érhető. Az európai városokban ekkor általános, de Párizsban kiváltképp nagy méreteket öltő bevándorlást (1861 és 1866 között több mint 300 ezer fő érkezett a városba!) nem tudta lekövetni a lakásépítkezés, ráadásul a Haussmann-projekt a beérkező munkásokat szinte egyáltalán nem is érintette, a magánvállalkozások pedig a már említett munkáskaszárnyák megépítésével reagálták a kialakult állapotokra.
A folyamat ezekben a kerületekben nemcsak tekintélyes lakbérekhez, de zsúfoltsághoz és pocsék higiéniai körülményekhez vezetett, igaz, utóbbi addig is jellemző volt a fővárosra. Bár a korábban 700 kilométer hosszú vízvezetékhálózatot Haussmann további 852-vel toldotta meg, a csatornázás modernizálásának feladata utódaira hárult.
Sokatmondó adat, hogy Párizsban még 1880-ban is nagyjából 70 pöcegödör árasztott – főleg a keleti kerületekben – elviselhetetlen bűzt.
És nemcsak a szaggal voltak gondok, mindez természetesen az egészségügyi viszonyokat is meghatározta: időről időre felütötte a fejét a tífusz, a vérhas és elsősorban a kolera (ez utóbbi 1832-ben 20 ezer áldozatot szedett).
A történethez hozzátartozik, hogy egyes kutatók szerint Párizs kettészakadása már az 1830-as években megkezdődött, ám az is tény, hogy a tárgyalt korszak alatt a trendek nem változtak a pozitív irányba. A haussmanni átalakítások egyik leglátványosabb példája Párizs egyik igen rossz hírű, de központi elhelyezkedésű negyedének felszámolása.
A Cité-sziget ugyanis évtizedek óta a város egyik legveszélyesebb részének számított,
a sötét sikátorok, lépcsőfordulók, kontár módon felépített magas házak és az azokat elválasztó szűk utcák számos olyan alaknak nyújtottak menedéket, akiket a hatóságok egyébként nagyon is szerettek volna kezeik között tudni. A negyed lerombolásában több központi törekvés is metszette egymást: a zsúfolt városrész megszüntetése növelte Párizs általános közbiztonságát és a higiéniai állapotokat, valamint felszabadította azt a szigetet, ami természetéből adódó védhetőségének köszönhetően tökéletes helyszínéül szolgált a hamarosan megépülő kormányzati adminisztrációs negyednek.
Jól járt ezzel a Notre-Dame is. Homlokzata korábban a sziget többi részére is jellemző zsúfolt épülettömbökre nézett, a városrendezés következtében a környezete felszabadult, és a ma II. János Pál pápa nevét viselő előtere sokkal méltóbb környezetet biztosít a székesegyház számára. (A Notre-Dame jelentőségéről, újra felzúgó harangjairól és újranyitásáról több cikket is írtunk korábban).
Haussmanni esztétika
A Haussmann-korszakhoz köthető, mára már ikonikussá vált házakat (immeuble haussmannien) tehát kifejezetten a város nyugati felén kell keressük. És ha keressük, meg is találjuk őket, hiszen összesen 34 ezer új épület köthető a korszakhoz, aminek elég nagy része a város turisták által is gyakran látogatott részén található. Az igen szigorú előírások ezeknek az épületeknek egységes külsőt kölcsönöztek, fontos volt a szimmetria, a klasszikus elemek használata, azaz a múlthoz való visszanyúlás, és a homlokzatok egyenmagassága. Minderre a legjobb példa talán a rue de Rivoli, ami aztán a később megépített utcáknak is mintájául szolgált.
Az egymáshoz egyenletesen simuló szomszédos épületek látványa a mai napig meghatározza Párizst, azonban azt is érdemes megjegyezni, hogy
pont ezekhez az épületekhez köthető egy olyan differenciálódás, ami a különböző társadalmi rétegekhez tartozó párizsiakat nemcsak vízszintesen, azaz különböző városrészekbe, hanem függőlegesen, különböző épületemeletekre is elkülönítette.
A Haussmann-féle épületek egységes homlokzatai annyi szabadságot biztosítottak, hogy a belső emeletek akár mind különböző méretekkel épülhettek meg. Ennek következtében jellemzővé vált, hogy az utcaszint impozáns kapujával és nagy ablakaival valamilyen üzletnek vagy vendéglátóegységnek adott otthont, míg a felette található első emeleti nagy belmagasságú, tág lakásokban az arisztokráciát és nagypolgárságot találtuk. Minél feljebb mászunk a lakóházban, annál alacsonyabb belterű, szűkebb, de természetesen olcsóbb lakásokat találunk, ahová az alacsonyabb társadalmi osztályok képviselői költöztek, míg a legfelső, padlásszinten már csak kisebb zugocskák álltak rendelkezésre.
A korban cselédszobaként használatos helyiségek méltatlan életkörülményeket biztosítottak, és a haussmanni építkezés ezen termékei a mai napig problémákat szülnek. Az egységes külsőhöz egységes anyaghasználat is dukált, és a korban igen népszerű cinktetős házak legfelső emeletei a városi átlaghőmérséklet és az egyre magasabbra kúszó nyári hőmérsékletcsúcsok mellett mára már gyakorlatilag életveszélyessé váltak. Legrosszabb esetben az itteni belhőmérséklet akár a 60-70 Celsius-fokot is elérheti, így a mai párizsi városvezetés egyik legsürgetőbb feladata az ilyen tetőszerkezetek és tetőburkolat átjáróbb légzésének mielőbbi megoldása kell hogy legyen.
Középület, köztér
Az átfogó városátalakítások nemcsak praktikus célokat, de a hatalmi reprezentációt is szolgálták. Kiváltképp fontos szerepet töltöttek be ilyen szempontból a középületek, a jelentősebbek terveit gyakran III. Napóleon maga bírálta el személyesen. A technika rendkívül sebes fejlődésének korszakában természetesen nem maradhatott el a vasúti infrastruktúra kibővítése sem, a császári Párizs egyik zászlóshajója például a Gare du Nord, azaz az Északi Pályaudvar volt.
Ebben az épületben felfedezhető a III. Napóleon-féle utópisztikus középítészet egyik visszatérő eleme, azaz az acél és az üveg látványos használata. Ugyanez jellemezte a Victor Baltard által fémjelzett, 12 pavilonból álló Le Halles piackomplexumot is, ami nemcsak esztétikailag, de technológiailag is mintapéldája volt a korszak építészeti hagyatékának. Az üveg és az acél együttese nemcsak esztétikailag volt tekintélyt parancsoló, de az ideális fényviszonyok és szellőztetés megteremtésének szempontjából technológiailag is figyelemreméltó volt.
Célszerű valami könnyedebb témával zárni az áttekintést. A császár korábban sok szép évet töltött el Londonban (például számüzetésben), ám Párizst lehetetlen lett volna a brit főváros arculatára alakítani. Ugyanakkor akadtak olyan elemek, amiket Haussmann átemelésre érdemesnek tartott.
Felettesének egyik nagy álmát valósította meg átfogó parkosítási programjával, melynek keretein belül összesen 24 parkosított teret létesített a városhatárokon belül,
a projekt éke azonban mégis a két legfőbb liget, a Bois de Boulogne és a Bois de Vincennes.
III. Napóleont látogatásai során lenyűgözte a London szívében található Hyde Park, így nem volt kérdés számára, hogy hasonló kialakítású köztérre Párizsban is szükség van. Előbb a boulougne-i ligetet alakították ki, nyugati elhelyezkedésével ide leginkább az előkelőbb rétegek lovagoltak ki, míg a keleti vincennes-i parkot általánosabb használatra szánták. Haussmannak szándékában állt egy, az egész várost körbeölelő zöld gyűrű kialakítása is, ám ebben a legnagyobb akadályt pont a sugárútrendszer jelentette.
Bár a 70-es évek eseményei lezárták a párizsi városfejlődés ezen igen intenzív időszakát, ez a 17 év pont elég volt arra, hogy a városképet napjainkig meghatározza. Bár Haussmann átalakításai több társadalmi problémára egyáltalán nem szolgáltak megoldással, sőt, hatékonyan lehetne érvelni amellett, hogy egyeseket még tovább mélyítettek, mégis: kétségtelenül megalapozta Párizs világvárosi jellegét.
Terveivel azonban nem volt egyedül: kollégái ebben az időszakban hasonlóan ambiciózus terveket szövögettek például Berlinben vagy Barcelonában, ám ezekkel külön cikkekben foglalkozunk majd.
Források:
Duby, Georges szerk.: Franciaország története. II. Az új idők 1852-től napjainkig (2007)
Hosson Choi: Paris, origin of urban modernism. Urban, Planning and Transport Research (2023)
Gyáni Gábor: Budapest - Túl jón és rosszon. A nagyvárosi múlt mint tapasztalat - Budapest (2008)
Keresztély Krisztina: Elővárosok Párizsban és Budapesten, 1850-1950. Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002)
Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (1982)
Balázs Gábor: Párizs szabad város – 1871. A párizsi kommün (2020)
(Nyitókép: a párizsi Avenue de l'Opéra a 19. század végén | Rijksmuseum)
