Amint arról mi is beszámoltunk, a minap tizenkét Makovecz Imre-épületet nyilvánítottak védetté. Van közöttük faluház, iskolaépület, templom és emlékmű is – ezek közül azonban csak egy állt közel 30 évig illegálisan. Ennek történetével emlékezünk a 89 éve született építészre.
A rendkívül gazdag Makovecz-örökségnek számos híres darabja van, ám az egyik legérdekesebb háttértörténettel talán pont az egyik legeldugottabb bír.
A budapesti Tabánban, a Dózsa György téren a legtöbben csak elsétálnak az igen feszélyező betonkocka mellett, amiről csak kevesen tudják, hogy az építész tervezte.
Az betonépítmény létrejötte végső soron Rázsó Edit idős pécsi patikusnak köszönhető. Ő volt az, aki emlékművet szeretett volna állíttatni azoknak, akik „a háború előttnek, a háborúnak és a háború utánnak szenvedő részesei voltak, ám mindennek dacára életben tudtak maradni”. Megkereste Makoveczet, aki elfogadta a megbízást, melyért cserébe a hölgy végrendeletében felajánlotta a saját házát a Magyar Művészeti Akadémiának.
A hosszadalmas bürokráciai folyamatot megkerülve, tehát engedély nélkül, illegálisan, 1996-ban el is helyezték az I. kerületi Attila út mentén, a Bethlen-udvar közelében a betonkockát. A felgyorsított folyamattal biztosították, hogy még a megbízónak is legyen ideje megtekinteni a művet, aki aztán törekvéseinek gyümölcsét egyébként még több mint 10 évig élvezhette.
Ha a kompozícióról egy szóban kellene nyilatkozni, azt mondanánk: nyomasztó. Kialakítása bunkerszerű, a falai tetején szögesdrót fut végig, a falak között pedig egy összerogyott, fejét karjaiba temető, bronzba öntött emberi alak látható. Utóbbit Péterfy László, Makovecz jó barátja készítette. A tömbbe egy oldalról, rácsokon keresztül tudunk betekinteni, szemben egy tükör, azon keresztül saját arcunk köszön vissza. A rács mellett felirat:
1944–1990 AZOK EMLÉKÉRE, AKIK NEM HALTAK MEG, DE AZ ÉLETÜKET TÖNKRETETTÉK – RÁZSÓ EDIT.
Nagyrészt az akkori I. kerületi polgármesternek, Katona Tamásnak – aki Makovecz Imrével jó kapcsolatot ápolt – köszönhető, hogy az emlékmű felállhatott.
Létezése ezen a némileg eldugott helyen minden bizonnyal zavartalan maradhatott volna, ha egy I. kerületi lakos nem érdeklődik róla a felelős hivatalnál. Azonban megtette, és ezzel egy papíron igen hosszadalmas folyamatot indított el. Az emlékmű felállításánál ugyanis előzetesen ki kellett (volna) kérni a Budapest Galéria zsűrijének véleményét. Ez végül utólag történt meg. A hivatalos szakvélemény szerint – melyet Wehner Tibor művészettörténész, Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész és Jeney Lajos építész fogalmaztak meg 1997 áprilisában – a kialakítással nem volt gond, nem úgy a helyszínválasztással. A Tabánban ugyanis az emlékmű „nem tudja megfelelő módon kifejteni a hatását.”
A vélemény áttételes üzengetéshez vezetett Makovecz Imre és Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója között. Az építész a háttérben politikai motivációt sejtett és rosszalló megjegyzésekkel illette az igazgatót, míg Zsigmond a jogszabályokkal és a törvény betartásával érvelt. Hogy a Fővárosi Közgyűlés illetékes bizottsága miképp ítélkezett, végtére mindegy is, hiszen
az emlékmű immár közel harminc éve áll és virul, most pedig műemlékké nyilvánították, ezzel is legitimálva létezését.
Már 1997-ben is Makoveczé volt az utolsó szó. Amint azt a Magyar Nemzetnek is elmondta: „Vigye el, aki meri. Öt tonna, nem lesz olcsó.”
