Maga Petőfi Sándor jegyezte le, hogy felvéste a nevét az aggteleki Baradla-barlang falára. A szignóról eddig mégis csak legendák keringtek, illetve egy szűk szakmai kör tudott. Most a Petőfi felvidéki útját végig járó, arról könyvet író Szálinger Balázs igazolja: „létezik, nagyon is létezik, és jelen pillanatban is odalent van a vaksötétben.”
„Létezik, nem létezik? Valós útleírás vagy ügyes brandépítés?” – találgatták azok, akik egyáltalán hallották az anekdotát, miszerint Petőfi Sándor szignózta az aggteleki Baradla-barlangot. Nem is akárhogy. Ahogy ő maga fogalmaz: „nagy betűkkel”.
A költő mindezt az 1845-ös Úti jegyzetekben így örökíti meg: „Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőim meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.
Mint említém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.
– Tán el sem lehet olvasni? – kérdezém csak azért, hogy oda nézzen és bámuljon.
– Oh igen, felelt ő, el lehet: Petőfi… – de, irgalmatosságos egek! Ezt oly hideg vérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kiribicza Istók vagy Sujánszky, vagy Badacsonyi vagy nem tudom mi?”
A szavak valóságtartalmának mégsem nagyon jártak eddig utána az irodalmárok.
Különösen érdekes ez a bicentenárium után, amikor aztán minden Petőfiről szólt, illetve azt követően, hogy két éve a költő 12 soros emlékkönybve írt, dedikált versét 70 millió, öt éve pedig egy saját ajánlással – Pákh Albertnek őszinte barátja, Petőfi Sándor – ellátott, 1848-as Petőfi-összesét 26 millió forintért kínálták.
Pedig a barlangba karcolt kézjegy nem volt teljesen titok. A barlangász szakma például időről-időre előásta a témát.
A Karszt és Barlang című folyóirat egyik 2008-as számában Székely Kinga barlangkutató-geográfus is foglalkozik az aláírással. Ő külön kiemeli azt is, hogy Petőfi nem túlzott, mikor azt írta: „nagy betűkkel”.
„A barlang falán, az egymásra vésett nevek közt, a 25 cm-es, nyomtatott betűk – ha nehezen is – de ma is felismerhetők. Bár az eredet teljes bizonyossággal nem igazolható, de ha Petőfi szavait figyelembe vesszük ( »bevéstem hát nagy betűkkel nevemet«) valódisága elfogadható” – olvasató a tanulmányában, amelyben még kép is látható az aláírásról.
A barlangászok és az irodalmárok között azonban úgy tűnik, riktán kerül szóba Petőfi, így a szignó sem került be a köztudatba. Eddig.
Szálinger Balázs költő, aki épp Petőfi 1845-ös felsőmagyarországi útját járja végig, hogy aztán könyvben foglalja össze élményeit, most hosszú, alapos posztban igazolja: a szignó létezik. Sőt, ő maga is látta.
Mint írja: „az egész egy év eleji kártyázós vendégséggel kezdődött: keszthelyi barátom mesélte, hogy Lőrinc nevű fia, aki régész, éppen a Baradlában végez régészeti terepbejárásokat egy Pázmányos egyetemi kutatócsapattal, és az egyik helyen, ami a 19. századi vezetett túrák végpontja volt, viszont ma már a látogatók elől lezárt terület, rengeteg más, bizonyíthatóan korabeli (tehát pl. évszámmal jelölt) bevésés mellett láttak egy jókora Petőfi-feliratot. Azonnal megkerestük az Úti jegyzetek szöveghelyét, és felhívtuk Lőrincet.
Ez a folyamat jutott el odáig a napokban, hogy Gönczi Zoltán Lőrinc és Kotán Dávid Márk kisebb régészcsoportjába bújva, Kraus Sándor geológus és az MKBT-TöRész kutatásvezető helyettese vezetése alatt egy különleges engedéllyel én is lemehettem az aggteleki barlang alig ismert részébe. (...) Mintegy három órát voltunk odalent, és életre szóló élmény volt, különösen attól a szakasztól, kb. az út felétől, ahol elfogyott a betonjárda, és pont ugyanazon a sáron lépkedtünk lefelé még jó hosszan, amelyen 1845-ben Petőfi.
A helyiség valóban a barlang egykori végpontja volt, valószínűleg itt álltak meg pihenni a túrázók (azóta vágtak egy mesterséges, Münnich-átjáró nevű folyosót a barlang többi részéhez), és kifejezetten szokás volt, hogy bevésik a nevüket a vendégek. A feliratokat nem a kőbe kellett vésni, hanem a fáklyáktól eredő koromrétegbe, azaz fekete alapon fehér betűket látunk. Vagyis majdhogynem semmit se láttunk: vagy tíz percet keresgéltünk a mutatott falszakaszon, de semmi. Volt egy lélektani pillanat, amit szerintem mindannyian éreztünk: hogy ti. egyszerűen nem lesz meg, amit keresünk, és fordulhatunk is vissza. Aztán csak meglett. Talán azért nem találtuk az elején, mert abból indultunk ki, hogy szeretett költőnk afféle átlagos emberként pont úgy és pont akkora betűkkel hagyja ott a nevét, mint bárki más. De ugye Petőfiről van szó, és ebből sosem érdemes kiindulni: a felirat ugyanis hatalmas.”
Ahogy az író beszámol róla: a felirat állapota a 2008-as fotóhoz képest is sokat romlott, elmosódott, illetve az eredetiség megállapítása is a tudósokra vár, „de létezik, nagyon is létezik, és jelen pillanatban is odalent van a vaksötétben.”
Hogy szerinte tényleg eredeti-e az aláírás, arról megkérdeztük Szálingert. „Az eredetiség mellett szól, hogy Petőfi nagy jelentőséget tulajdonított a névnek, a név leírásának. Például az Egy goromba tábornokhoz című versében Klapja Györgyöt bünteti azzal, hogy nem nevezi meg:
»Kiírnám önt itt név szerint, de amit
Saját kardjával tenni képtelen,
Tollammal tenni én nem akarom
Nem fogom önt megörökíteni.«
Teleki Sándort pedig épp azzal méltatja, hogy megörökíti a nevét:
»Már az elég dicséretedre,
Hogy itt könyvemben áll neved.«
Ráadásul a Petőfi-felirathoz közel szerepel egy 1845-ös dátum, tehát akkoriban szokás volt arra a területre írni. Úgyhogy én inkább elhiszem, hogy ez tényleg az ő keze nyoma, mint nem. De tegyenek igazságot a szakértők – válaszolt a költő. Mindenesetre nagyon örülök, hogy ez a történet egyfajta csúcsdísze lehet a könyvemnek, amiben Petőfi észak-magyarországi nyomain járok. Összetett élmény volt, ilyet többet nem csinálok. Ami Petőfinek 804 kilométer, az nekem nagyjából 6000 volt, mert mindig haza kellett jönnöm Keszthelyre. Ez Kassa vagy Eperjes esetében nem kis táv. A nyaram jó része ezekkel az utazásokkal telt. Nagyon készülök rá, hogy télen megjelenjen a könyv” – tette hozzá.
Hogy innentől mi lesz a szignó és a barlang sorsa, kérdés. De remélhetőleg nem süllyed vissza újabb száznyolcvan évre a mendemondák sorába.
(Nyitókép: Szálinger Balázs fotója Petőfi Sándor aláírásáról)
