Kína a 19. században találkozott először a nyugati modernizációval, ami az építészetére is nagy hatással volt. A nyugati kereskedők előtt erőszakkal megnyitott városokban az európaiak a saját ízlésüknek megfelelő épületeket emeltek, s az új formákat és technológiákat hamarosan a kínaiak is átvették. Már az 1920-as években kialakult az az irányzat, amely a nyugati és a kínai megoldások ötvözését tűzte ki célul. Ma Kína a világ legnagyobb építési piaca, egyben építészeti kísérleti terepe, ahol a kínai és nyugati tervezők a legvadabb álmaikat is megvalósíthatják. Ugyanakkor sok tervező igyekszik kínai elemekkel jelezni, hogy az adott épület nem akárhol áll a világon – hanem Kínában.
Az előző rész tartalmából: a hagyományos kínai építészet alapvetően kétféle építkezési módot ismert, a faszerkezetest és a tömörfalast (köszből, agyagból, vályogból, szárított téglából). Ez is az oka annak, hogy a sok ezer éves kultúrának kevés az igazán régi épülete – vagy elenyésztek, vagy maguk a kínaiak bontották el őket, és hasznosították újra építőanyagként, amit lehet. A Nagy Fal fennmaradt, látványos részei is a kora újkorban épültek. Mindennek filozófiai okai is vannak, a kínai gondolkodásban az örökkévalóság fő terepéül nem az anyagi, hanem a szellemi világ szolgált, nem tárgyakkal, hanem erényes tettekkel, bölcs írásokkal szerettek volna maradandót alkotni.
A cikksorozat első részében bemutatott hagyományos kínai építészetet sokáig semmiféle külső hatás nem érte, leszámítva az indiai eredetű buddhizmust, amely meghonosította a pagodákat, azokat a tornyokat, amelyek eredetileg a kolostorok szent könyveinek és kegytárgyainak az őrzését szolgálták. Ezek kifejezetten azzal a céllal épültek, hogy ellenálljanak az elemeknek, ezért ezekhez köveket vagy égetett téglát használtak. Abból a szempontból viszont a kínai építészet nem volt elszigetelt, hogy nagy hatást gyakorolt a környező országokra, elsősorban Koreára, Japánra és Vietnámra. Ezen országok tradicionális építészete a kínai mintát követte, különösen a reprezentatív épületek esetén.
Versailles Pekingben
A nyugati formák először a 18. században jelentek meg Kínában. Ekkor egy császár látott néhány képet Versailles-ról, s megbízta az udvarában élő jezsuitákat, hogy építsenek neki egy hasonló palotaegyüttest. Minthogy a jezsuiták jártasak voltak a legkülönfélébb műszaki területeken, nem okozott nekik gondot a márványpalota felépítése. Ám ezt az udvar tagjai csak néhány ünnepségen használták, a császár természetesen nem költözött be, hiszen az igazi rangot a fából készült épületek adták.
Ezt a nyugati stílusú palotát aztán az ópiumháborúk során az angol–francia csapatok 1860-ban elpusztították, ma csak a romjai láthatók. A hatalmas, több mint három négyzetkilométeres kiterjedésű palota lerombolása három napig tartott a négyezer katonának. Mielőtt lerombolták, gondosan ki is fosztották, szobrokat, aranytárgyakat, porcelánt, drágaköveket és selymet zsákmányolva. Ezeket ma a világ 47 múzeumában lehet megtalálni az UNESCO szerint.
A kínaiak előszeretettel mutogatják a maradványokat a nyugatiak értelmetlen pusztításának emlékeként.
Szodoma, Gomora, Sanghaj
A nyugati építészet a 19. század közepétől kezdett nagyobb hatással lenni Kínára, ekkor ugyanis az európaiak az általuk erőszakkal megnyitott kínai kikötővárosokban saját negyedeket hoztak létre, ahol a saját stílusukban és technológiájukkal húzták fel lakóépületeiket, üzleteiket, bankjaikat, szállodáikat. Az itt használt modern megoldásokat aztán a kínai építészek is elkezdték átvenni, de a nyugati befolyás sokáig a keleti tengerparti nagyvárosokra korlátozódott. A modern nyugati városközpontokat ezekben is hagyományos kínai negyedek vették körül, ahol még a 20. században is az ősi technikákat alkalmazták.
A legnagyobb nemzetközi város Sanghaj volt, ez világviszonylatban is fejlett metropolisznak számított, ahol számtalan kalandor, kereskedő, csempész, bűnöző, művész igyekezett megcsinálni a szerencséjét. „Ha Isten meghagyja Sanghajt, bocsánatot kell kérnie Szodomáért és Gomoráért” – jegyezte meg egy misszionárius az előző századfordulón a város nem éppen makulátlan hírnevére és életmódjára utalva. Sanghaj végül megmaradt, s az 1920–30-as években nagyjából véglegesedett európaias belvárosának arculata, amellyel ma is találkozhatunk. Ezt a képet nagyban meghatározta egy magyar építész, Hudec László, aki első világháborús oroszországi hadifogolyként került Kelet-Ázsiába, s végül Sanghajban telepedett le, ahol ő tervezte meg a metropolisz számos ikonikus épületét. Ugyanebben az időben egy másik magyar építész, Gonda Károly is aktív volt a városban, kettejük több épülete ma is áll. Hudec és Gonda sanghaji munkásságának külön cikket szentelünk.
A Kínában tevékenykedő külföldi építészek természetesen nem alkalmazkodtak a kínai hagyományokhoz, hanem a korabeli nyugati divatokat követték. Az 1910-es évektől tanultak kínai építészek nyugaton, elsősorban a University of Pennsylvanián, amelynek korabeli tananyagán erősen érződött az École des Beaux-Arts hatása, így az első nyugati értelemben vett kínai építészek ugyanazt az iskolát követték, mint számos észak-amerikai város építői.
Már az 1920-as években megjelent azonban egy olyan kínai építésznemzedék, amely tudatosan ötvözte a legmodernebb külföldi technológiákat a kínai tradíciókkal. Ők hozták létre a „kínai forma” elnevezésű irányzatot, amely alapvetően modern épületeket épített, de azokat valamilyen kínai elemmel díszítette, így elkínaiasítva a nyugati stílusokat. A „kínai forma” első hullámának reprezentatív épülete a köztársaságot megalapító Szun Jat-szen mauzóleuma, amely 1926–29 között kőből épült nyugati technológiával, de homlokzata tradicionális kínai díszkaput imitál, tetejére pedig ívelt ereszű tetőzet került. A „kínai forma” azonban nem vált meghatározóvá, az új épületek többségéből hiányzott a kínai jelleg.
A múltat végleg
A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása után, mint minden más művészeti ágban, az építészetben is a szocialista realizmus lett a meghatározó, s erőteljes szovjet hatás érvényesült. Az 1950-es években épült nagy középületekben azonban tovább élt a „kínai forma” irányzata, ekkor a szocreál épülettömböket díszítették felkunkorodó sárga tetőzettel vagy más elemekkel. A korszakot leginkább a „tíz nagy épület” szimbolizálja, amelyet Pekingben emeltek rohammunkában a népköztársaság kikiáltásának tizedik évfordulójára az amúgy sok tízmillió ember halálával járó „nagy ugrás” kampány alatt. Ide tartozik például a ma is parlamentként szolgáló Országos Népi Gyűlés és a Nemzeti Múzeum épülete a Tien’anmen tér nyugati és keleti oldalán. Az 1960–70-es években zajló kulturális forradalom idején a díszítő elemek eltűntek az épületekről, hiszen ekkoriban minden hagyomány üldözendővé vált. Mivel azonban az erőltetett iparosítás tovább zajlott, a kínai városokban lelketlen szocreál lakótelepek, barakképületek, gyárak épültek százezerszámra, s ezek sok kínai város mai arculatát is meghatározzák.
A maói korszakban ráadásul számos régi épületet elpusztítottak. Az erőltetett városfejlesztésnek estek áldozatul többek között Peking városfalai, amelyekből csak egy egészen rövid szakaszt hagytak meg mutatóba. Az észak-kínai udvarházak lebontása is ekkor kezdődött, és a politikai kampányok során sok régi templomot és egyéb műemléket leromboltak.
A legnagyobb építkezés
Az 1980-as évektől Kína megint megnyílt a külvilág előtt, s ez az építészetet is érintette. Az azóta eltelt négy évtized alatt a városi lakosság létszáma mintegy félmilliárd fővel nőtt – ennyi embernek kellett lakást, munkahelyet, kórházat stb. építeni –, a kínai gazdaság teljesítménye pedig megsokszorozódott. Szinte elképzelhetetlen mennyiségű új épületre volt szükség.
A csúcsponton, 2010–2012 között Kínában három év alatt majdnem másfélszer annyi betont használtak fel, mint az USA-ban az egész 20. században.
Kína egyetlen hatalmas építési területté vált, bármerre néztünk, toronydarukat, építőanyagokat szállító teherautókat, buldózereket láttunk – volna, ha az általuk okozott por nem takart volna el mindent. Az utóbbi néhány évben az építési szektor komoly gondokkal küzd, megkezdődött az igencsak méretessé dagadt ingatlanbuborék leengedése, de ettől még az urbanizáció folytatódik, s új épületekre most is szükség van, így a növekedés nem állt meg, csak lassult.
A mennyiségi növekedés sokszor a minőség rovására megy, nyilvánvalóan nem lehet ilyen gyorsan félmilliárd embernek színvonalas lakó- és munkahelyet építeni. Ugyanakkor bőven vannak pozitív példák is, s az, hogy Kínában rengeteg pénz termelődött az elmúlt évtizedekben, az építészetre is hatással van. Fokozódott az állami reprezentáció iránti igény, a kínai kormányzat hatalmas középületekkel kívánja saját lakosai és a külvilág tudomására hozni, hogy
Kína immár nem szegény fejlődő ország, hanem büszke világhatalom.
Példaként elég csak a 2008-as pekingi nyári olimpiára emelt – s a 2022-es téli olimpián részben újrahasznosított – épületcsodákat említeni, de a 2000-es években épült új tévészékház, operaház, múzeum és sok ezer egyéb központi létesítmény is. Ezeknél a világszínvonalra törekedtek, így a legnagyobb nevű nemzetközi sztárépítészeket és irodákat kérték fel az épületek megtervezésére – gyakorlatilag nem létezik olyan globális név a szakmában, aki ne tervezett volna Kínában. Az állami reprezentáció nemcsak a központi vezetés számára fontos, hanem a helyi kormányzatok is versengeni kezdtek abban, hogy melyikük tud magasabb felhőkarcolót építeni vagy híresebb sztárt megfizetni a városi kultúrpalota megtervezéséhez. Még ennél is fontosabb a vállalati reprezentáció szerepe: a Kínában tevékenykedő világcégek, illetve a villámgyorsan világcéggé váló kínai vállalatok mind saját épületcsodákkal kívánják jelezni sikereiket a világ legnagyobb piacán.
Mindez azzal is járt, hogy az elmúlt évtizedekben Kína a nemzetközi sztárépítészek egyfajta kísérleti terepévé vált, hiszen itt azok a kevésbé szigorú előírások miatt a legvadabb ötleteiket is megvalósíthatták. A kortárs építészet legismertebb alkotásai közül sok Kínában épült, ezek közül egészen extrémek is akadnak – akár a jó, akár a rossz értelemben. A durvább vadhajtásokat az utóbbi néhány évben a hatóságok igyekeznek visszanyesni, s megindult egy kampány a „furcsa” épületek ellen – ez azonban nem mindig sikeres, és a már megépült különleges épületek évtizedekig borzolni fogják a kínai lakosság konzervatívabb rétegeinek idegeit.
Hol vagyunk?
A menő nyugati építészirodák, illetve a nemzetközileg is ismertté váló kínai építészek alkotásaival kapcsolatban sokszor problémaként vetik fel, hogy a világon akárhol állhatnának, semmiféle kínai jelleggel nem rendelkeznek. Ez jórészt igaz is, az új pekingi középületek, a sanghaji felhőkarcolók vagy a kantoni irodaházak nemigen utalnak arra, hogy Kínában járunk. Egy-két kivétel azonban akad, például a francia Paul Andreu által tervezett hipermodern pekingi Nemzeti Előadóművészeti Központ felülről egy jin-jang ábrát formáz, de általánosságban az echte kínai építészethez vagy kultúrához nem sok köze van annak, ami manapság Kínában zajlik.
Éppen erre a jelenségre válaszul azonban néhány kínai építész felélesztette a „kínai formát”, s ma az irányzat új virágkorát éli. Ez ma már nem merül ki abban, hogy a nyugati vasbeton épületre sárga kínai tetőcskét biggyesztenek – a legjobb kínai építészek már anyaghasználatban, a környezethez való alkalmazkodásban, szellemiségben is próbálják újjáéleszteni és újraértelmezni hagyományaikat, miközben természetesen a legmodernebb technológiákat használják.
A „kínai forma” három iskolája
A szakirodalom a mai „kínai formának” három iskoláját különbözteti meg. Az „autoritatív historizmus” alkotásaiban gyakorlatilag a régi kínai épületeket lemásolják, csak más anyagokból és nagyobb méretben – a forma hagyományos, de például a faoszlopok és -gerendák helyett vasbetont használnak.
Tipikus megoldás ez ott, ahol tradicionális épületek mellé kell látogatóközpontot, szállodát vagy egyéb turistalétesítményt emelni, s nem akarják valami posztmodern építménnyel elrontani az összhatást. Az is gyakran előfordul, hogy nem egyetlen épületet, hanem egész városnegyedet húznak fel ebben a historizáló stílusban, s azt igyekeznek eladni az amúgy alig néhány évtizedes település történelmi óvárosaként.
A „kínai forma” szelídebb és ízlésesebb formája az „utaló historizmus”, amelynek alkotásai nem akarnak hagyományos épületnek látszani, de bizonyos elemeikben utalnak a kínai építészeti hagyományokra. Ennek az első példája – és afféle mintaképe – a világsztár I. M. Pei által tervezett 1982-es Illatos-hegy Hotel, amelynek struktúrájában semmi kínai nincs, de az ablakai, párkányai, díszítései a kínai tradíciót idézik meg igen sikeresen. Ide sorolható a Kelet Koronája, vagyis a sanghaji világkiállításra épült kínai pavilon is, amelynek gigantikus vasbeton szerkezete a klasszikus kínai házak gerendázatára utal.
A harmadik iskola a „transzformatív regionalizmus”, ez Dél-Kínában jellemző, ahol az építészet eleve sokkal rugalmasabb volt, mert alkalmazkodnia kellett a hegyes-völgyes vidékek természeti viszonyaihoz. Itt a hangsúly a helyi elemek, alapanyagok, megoldások felhasználásán van, amelyeket persze a legmodernebb technológiákkal elegyítenek.
Kínában az urbanizáció még legalább egy-két évtizedig folytatódni fog, így új épületekre is szükség lesz. Ráadásul az országban sok házat eleve viszonylag rövid szavatosságúra terveztek, azzal számolva, hogy tíz-húsz év múlva lebontják őket, s újakat emelnek helyükre, az akkori igények szerint. Emiatt a kínai építészek a jövőben sem maradnak munka nélkül. A kínai építészet kilátásaira az is hatással van, hogy az ország számos technológiában a világ élvonalába került, és ma már kreatív szakemberekben sem szenved hiányt. Különösen hangsúlyossá vált az épületek „zöld” jellege. A mennyiségi szemlélet persze uralkodó marad, de egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a minőségre is, immár nemcsak a nagy középületeknél, hanem a lakóparkoknál, irodaházaknál is, és ma már sok esetben tudatosan törekednek arra, hogy a házakban legyen valami kínai jelleg. Ez kezd politikai elvárássá is válni. A következő években biztosan sok kevésbé ízléses épület fog létrejönni, de arra is számíthatunk, hogy a kínai építészetben további izgalmas fejlemények várhatók.
Borítókép: Hudec László Nagyszínháza Sanghajban (fotó: Onedesign23, Wikimedia Commons)
