Az ország legnagyobb műtárgyát, a IV. századi savariai mozaikpadló-részletet végre közszemlére bocsátanák Szombathelyen, de miből és hogyan? Vajon látjuk-e még valaha kiállítva?
Egy megrekedt ügyet kibillenteni a holtpontról nem könnyű feladat. Egy biztos, legalább gondolkodni és beszélni kell róla. Ehhez a módszerhez nyúlt nemrég a szombathelyi Savaria Múzeum is, amely pénzre és politikai akaratra vár ahhoz, hogy legnagyobb szenzációját, a néhány évvel ezelőtt restaurált savariai mozaikot bemutathassa a nagyközönségnek. Amíg e kettőre vár, legalább a párbeszédet fenntarthatja róla szakmai és civil körökben.
Restaurálás után irány a raktár
Hol a múzeumi raktárban, dobozokban, hol – egy-egy töredéke – külföldi kiállításokon vendégeskedve várja sorsa jobbra fordulását az ókori Savaria legnagyobb egybefüggő lelete, és egyben az ország legnagyobb műtárgya, az 1938-ban előkerült mozaik, ami a szakma szerint is „világszám”. A IV. században épült helytartói palota fogadóépülete (Aula palatina) padlójának megmaradt részleteit szinte a teljes pusztulástól mentették meg nemrég, miután eredeti helyén évtizedekig vizesedett, mohásodott.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy végül csak összesöpörni és kidobni lehessen
– állítják hozzáértők. Két és fél éves restaurálása felért egy szakmai bravúrral, ám ezután dobozokba és raktárba került.
Hajdanán egy méreteiben is egyedülálló, 48 méter hosszú és 18 méter széles terem ékessége volt a mozaikpadló, amelynek keretét geometrikus minták és indaformák díszítették. Szakértők szerint kidolgozottságához egyetlen később épített, és szintén fennmaradt hasonló lelet sem ér fel. Éppen ezért óriási veszteség, hogy pont a római kori romok fölé épült később a középkori vár és árok, és ezzel nagy része – a közepe – már akkor megsemmisült.
Ami a helytartói palota jelentőségét illeti: olyan császárok fordultak meg itt, mint Nagy Konstantin (Kr. u. 306–337), Constans (337–350), I. Valentinianus (364–375), Valens (364–378) és Gratianus (367–383), és minden bizonnyal törvényekről, rendeletekről folyt a diskurzus az aula falai között. Azok között a falak között, amelyeket alul csiszolt márványlapok, felette falfestmények és stukkók boríthattak, ám ezekből nem maradt fenn semmi. Maradjunk tehát a padlónál, a Savaria Múzeum által indított fórumsorozat első részének témájánál!
Régészet, valószínűsítés, fantázia?
Csapláros Andrea ókortörténész, múzeumigazgató beszélgetőtársa nemrég Vasáros Zsolt DLA építész, egyetemi tanár volt, aki már dolgozott ezen az ügyön, és elképzelése is van arra vonatkozóan, hogyan lehetne méltó módon bemutatni a mozaikot. Akár az eredeti lelőhelyén is, a székesegyház és a papi szeminárium szomszédságában, egyházmegyei területen. Igaz, ezt a lehetőséget egyszer már elvetették – hiszen az idők során sűrűn beépített környékre „szinte csak cipőkanállal” férne be egy eredeti méretekhez igazodó bemutatóhely. Vagy még úgy sem.
Hogy mit jelent egyáltalán rekonstruálni egy ókori épületet, azt jól megvilágította az építész. Mint fogalmazott:
ha az alapok meg is maradnak az évszázadok során, lehetetlen annak a vitának a végére érni, hogy maga az épület milyen volt.
„Először ezt kell megérteni és elfogadni. Ha egy építész ezt képes belátni, kezdődhet a munka! Viszonylag ritka, hogy egy épület úgy dől össze, hogy a falai épségben oldalra borulnak” – mondta a szakember. Ennek fényében tehát, mint kiderült, inkább egyszerre valószínűsítés és fantáziálás a feladat. Az is kérdés, antikba visszanyúló bemutatóhelyre van-e szükség, vagy inkább egy korszerű, élményközpontú létesítményre?
„Delikát feladat” egy építésznek
Vasáros Zsolt szerint jó kiindulópontot jelentett a trieri bazilika, ahol a római kori falak egy bizonyos magasságig itt-ott megmaradtak, és amelyekből következtetni lehet a savariai aula falának arányaira és nyílásosztásaira. Hozzátette: ez csak egy lehetséges elképzelés, de az igazságtól talán nem jár messze. Elhangzott: valós méretében már nem férne vissza eredeti helyére a rekonstruált aula. Ha egy emelet magasságban lefednék, az pedig a térélménytől fosztaná meg a látogatókat. Éppen ezért
Az építész egy hibrid megoldást, egy különleges metszetű épületet álmodott meg:
egyik oldalon épp csak annyit engedne meg, hogy bebújjunk, míg a másik oldalon az eredetinek gondolt belmagasság valósulna meg. A kettő között egy érdekes geometriai megoldás jönne létre, amelyre rávetítenék az elképzelt belső teret. Illúzió lenne csupán, és ezek a tervek ezen a szinten meg is torpantak, hiszen az ügy jövője bizonytalan.
Bonyolítja a helyzetet – tette hozzá a múzeumigazgató –, hogy létezik egy önkormányzati határozat, miszerint a mozaiknak arra a helyre kell visszakerülnie, ahonnan ki lett emelve. Meg kell jegyezni, a terület sosem lett százszázalékosan megkutatva régészetileg, tehát bármi történik, azt ennek is meg kell előznie. Csapláros Andrea úgy véli, eleget kell tenniük a törvényi kötelezettségeknek, ugyanakkor a kor látogatói igényeire is tekintettel kell lenniük. Hogy hogyan? „Delikát feladat” egy építésznek! Főként, ha számításba vesszük – utalt rá Vasáros Zsolt –, hogy az összes fennmaradt római helytartói palota közül – nincs sok – a szombathelyi az egyetlen helyszín, ahol azt valamilyen térbeliségben be lehetne mutatni.
Romkertben az egész történelem
A szombathelyi Romkertben körbenézve – illetve leásva – Savaria alapításától napjainkig végigkövethető a történelem. Több projekt megvalósult már itt a közelmúltban, amivel jobb állapotba került a szabadtéri múzeum. Konzerválták a császárfürdő falfestményeit, épült egy nyitott sétány, kutatták a korábban kelta sírnak hitt halmot, amelyről kiderült, hogy elbontott építőanyagokat, korábbi korokról árulkodó köveket rejt, és még sorolhatnánk.
A történet vége – mondhatnánk – happy end. A rekonstrukció bekerült a tudományos diskurzusba, a mozaikot pedig hozzáértők megmentették a pusztulástól. Ennél azonban több kell ahhoz – feltehetően sok milliárd forint és határozott döntés –, hogy elmondhassuk, méltóképpen megőriztük a Római Birodalom egyik kiemelkedő, és hazánk egyik legfontosabb emlékét.
Nyitókép: A St. Pölten-i kiállításon egy kisebb részlet látható a savariai mozaikból, forrás: Savaria Múzeum, Facebook
