Égésekor az egész világ döbbenten figyelte a párizsi Notre-Dame pusztulását. Mintha a történelem egy darabja omlana össze. A tűz után öt évvel azonban a gótikus mestermű újjászületett. Mi teszi a katedrálist az európai kultúra ikonikus épületévé? Miért ragaszkodott a francia nép a helyreállításakor a hagyományokhoz, és hogyan sikerült megőrizni a katedrális spirituális varázsát a kortárs kihívások közepette?
Talán nincs még egy olyan épület, amely olyan mélyen beleivódott volna az európai kultúrába, mint a párizsi Miasszonyunk-katedrális, vagyis a Notre-Dame. Számos más francia templomot, például a mind építészettörténeti, mind művészeti szempontból hasonlóan jelentős chartres-i és amiens-i székesegyházat is ugyanígy hívják, de ha azt mondjuk, Notre-Dame, egész biztos, hogy Quasimodo otthona jut az eszünkbe.
Építészettörténeti jelentősége mindenképpen nagyobb, mint a szintén csodás és fontos Eiffel-toronyé, de talán még a kultúrtörténetben, popkultúrában betöltött szerepe is erősebb. Mindkettőt ismeri az egész világ, mindkét épületből van LEGO és 3D Puzzle, de az Eiffel-torony sokkal többször díszlet, mint főszereplő. A Notre-Dame-ról azonban regények, filmek, sőt rajzfilmek szólnak, és ott virít szinte az összes katedrálisokról vagy gótikáról szóló kiadvány borítóján.
Kétségkívül az egyik legtökéletesebb dolog, amit ember valaha épített.
De mitől ennyire különleges? Hogy válhatott a Notre-Dame az emberiség szemében a gótika megtestesítőjévé, és miért akkora a művészettörténeti jelentősége?
A város szövetében elfoglalt egyedülálló helyzetével az épület nemcsak Párizs szíve, hanem egész Franciaország középpontja is,
a franciák ugyanis minden földrajzi távolságot innen mérnek, a Notre-Dame a 0 km.
12. századi alapítása óta mindig az ország politikai eseményeinek középpontjában volt, például 1422-ben itt koronázták tízesztendős korában francia királlyá az angol VI. Henriket, 1804-ben Napóleon itt helyezte a saját fejére a császári koronát, és 1944 augusztusában itt ünnepelték meg Franciaország német megszállás alóli felszabadulását is. Bár Franciaország híres az egyház és az állam szigorú szétválasztásáról, ez az épület mégis a francia nemzeti identitás egyik legmeghatározóbb eleme.
A gótika mesterműve
Ez azonban nemcsak a benne zajló politikai eseményeknek köszönhető, hanem szépségének és szerkezeti újításinak is, amelyek örökre megváltoztatták az európai építészetet. A gótika ismertetőjegyei, a függőlegesen az égbe, tehát Isten felé törő tömegalakítás, az ezt lehetővé tévő csúcsíves boltozatok és a korábbinál jóval világosabb tereket eredményező hatalmas csúcsíves ablakok nem ebben az épületben jelentek meg előszőr. De itt sikerült először teljesen elhagyni a támváltást, aminek következtében a főhajó mentén sorakozó pillérek teljesen egyformák, monoton váltakozásuk így belépve azonnal a lényeg, az oltár felé vezeti a tekintetünket.
Itt találkozunk először három helyett öthajós kialakítással, itt láthatjuk, hogy – az épület vertikalitását hangsúlyozandó – a kereszthajó alig lép túl a főhajó oldalfalain, és ami a legfontosabb, itt találunk előszőr a támpillérek mellett támíveket is.
A külső falak mentén sorakozó támívek azon túl, hogy nagyon látványosak, a főhajó gádorfalainak súlyát átvéve lehetővé teszik a hatalmas ablakok alkalmazását. Azáltal, hogy az őszintén megmutatott szerkezeti megerősítés a belső térből az épület külsejére került, az égbetörő, szinte geometrikus formákra egyszerűsített, emelkedett hangulatú belsőben semmi nem tereli el a figyelmet az épület valódi céljáról, a vallásos áhítatról.
Tudom, ez a bekezdés borzasztóan szakmainak tűnik, de meg kell értenünk, hogy a szerkezeti újításoknak köszönhetően
a Notre-Dame belső tere olyan tiszta spirituális hangulatot áraszt, amilyet katedrális addig még soha.
Az épület főhomlokzata is hasonlóan jelentős. Bár a korábbi gótikus katedrálisokéhoz képest egyenesen szerénynek tűnik, mégis harmóniát és kifinomultságot áraszt. Monumentalitását a toronysisak nélküli, szögletes tornyok adják, melyeknek köszönhetően a tömegalakítás tömbszerű, robosztus. A belső térben is tapasztalt geometrizáló hatást felerősítik a homlokzaton megjelenő alapformák, a kör alakú rózsaablak, az egyszerű csúcsíves nyílások és a masszív támpillérek. Az alapformák adta ridegséget azonban gyönyörűen oldják az aprólékosan faragott szobrászati díszek, például a Szűz Máriát angyalokkal ábrázoló szoborcsoport vagy a híres vízköpők.
A függőleges hangsúlyú épületen az egyensúlyt a vízszintesen elhelyezett elemek, a királygaléria és a tornyok alatt keresztbe futó áttört, filigrán oszlopokból kialakított galéria teremti meg.
Csoda, hogy áll
Láthatjuk, hogy ez épület valóban a lehető legközelebb van ahhoz a tökéletességhez, amit ember el nem érhet. Ez az építészeti minőség az, amelynek köszönhetően a templom hányatatott története ellenére még mindig áll.
A többszáz éven keresztül – igen, többszáz – épített katedrális szenzációs szerkezete sokáig jól bírta a strapát, ám a 18. században már problémák mutatkoztak, például leomlott a négyezet, vagyis a főhajó és a kereszthajó metszéspontja fölött emelkedő huszártorony. A francia forradalom idején ismét károk keletkeztek, a legnagyobb pusztítás akkor történt, amikor
a forradalmárok, összekeverve a főhomlokzaton álló ószövetségi királyokat a francia uralkodókkal, szó szerint lefejezték a királygaléria szobrait.
A forradalom után, 1789-ben a katolikus egyház vagyonát, és vele a Notre-Dame-ot is államosították. A katedrálist ezek után az Értelem Templomává nevezték át. Ebben az időszakban a templomban található számos vallásos kegytárgy elpusztult, és Szűz Mária alakja helyett az oltárokra a Szabadság Istennőjének szobra került. Csoda, hogy a Notre-Dame-ban őrzött Töviskorona túlélte ezt a szakaszt is.
Victor Hugo, a megmentő
1801-ben végül Napóleon visszaadta az épületet az egyháznak. Ám addigra az annyira rossz állapotban volt, hogy 1830 körül még a lebontása is szóba került.
Ekkor írta meg a katedrális nagy tisztelője, Victor Hugo híres regényét, A párizsi Notre-Dame-ot, amely nemcsak a romantikus irodalom legnagyobb műve, hanem a Notre-Dame megmentője is egyben.
A világhírű regény ugyanis felhívta a figyelmet az épület értékeire és állapotára, aminek köszönhetően 1844-ben megkezdődhetett a felújítás.
A tervező a francia műemlékvédelem atyja, Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc volt, aki korának elvei szerint, az eredeti gótikus állapot visszaállítására törekedett. Megerősítette az épület szerkezetét, helyreállította a szobrászati díszeket, a belső térben neogótikus bútorzatot helyezett el, és visszaállította az 1786-ban leomlott huszártornyot.
A nagyszabású helyreállításnak köszönhetően is mindenképpen emlékeznénk a nevére, ám ő biztosra ment, hogy az arcát se felejtsük el: a huszártorony mellett elhelyezte Szent Tamás szobrát, amely az ő arcvonásait viseli, de rá hasonlít több vízköpő is.
Tűz, Disney és Emmanuel Macron
A Viollet-le-Duc féle restauráció annyira jól sikerült, hogy sokáig alig volt probléma az épülettel. Egészen 2019-ig komolyabb beavatkozást nem is végeztek rajta. Ekkor megkezdődött a felújítás, ám tragikus módon épp ez okozta a legnagyobb kárt: elektromos zárlat miatt a Notre-Dame padlása 2019. április 15-én kigyulladt.
Ez már önmagában elég nagy probléma, de
ahhoz, hogy a lángok szétterjedtek, emberi mulasztás is vezetett.
18:18-kor ugyanis jelzett a füstjelző berendezés, ám az őrt rossz épületrészbe küldték, ezért nem tapasztalt problémát. A berendezés továbbra is jelzett, azonban ahelyett, hogy az illetékesek értesítették volna a tűzoltókat, felküldték az őrt a padlásra, hogy nézze meg, van e tűz. Sejthetjük, hogy a Notre-Dame padlására felmenni nem olyan, mint otthon felszaladni az emeletre, az őrnek 300 lépcsőt kellett megmásznia, hogy a hatalmas épületben megtalálja az addigra már elharapódzó lángokat. A tűzoltókat végül csak 18:51-kor értesítették, de addigra már akkora volt a baj, hogy 600 tűzoltó próbálta megfékezni a tornyokra is átterjedt tüzet, ami csak 21:45-re sikerült.
Az égő Notre-Dame-ot mutató képsorok az egész világot pillanatok alatt bejárták.
Emlékszem, én is élőben néztem, ahogy lángokban áll a legszebb épület, amit ember valaha épített, majd ledől a huszártorony – története során már másodjára. Noha művészettörténészként ez borzalmas élmény volt, bevallom, nem emiatt sírtam el magam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a Notre-Dame a gyerekkorom része. És nem azért, mert 11 és 18 éves korom között volt szerencsém háromszor is látni, hanem mert rajongtam a Disney-féle Notre-Dame-i toronyőrért. Állítom, hogy ez a Disney legszínvonalasabb rajzfilmje, sőt, a legszebb rajzfilm, ami valaha készült – és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.
Van abban valami égi, hogy erről az épületről csak jót lehet csinálni, akár Victor Hugo regényéről, akár az Anthony Quinn és Gina Lollobrigida főszereplésével készült filmről, akár LEGO-ról vagy 3D Puzzle-ről van szó.
Éppen ezért nagyon boldog voltam, amikor Emmanuel Macron francia elnök már a tragédia napján bejelentette: öt év alatt helyrehozzák a károkat. Viszont annak már kevésbé örültem, amikor közölte: kortárs megoldásokra is nyitott.
Bár vannak esetek, amikor valóban egy műemlék kortárs kiegészítése a helyes út, és ebből a módszerből kiváló építészeti alkotások születnek, a Notre-Dame nem ezek közé tartozik.
A francia nemzet, sőt, a világ katolikus közösségének identitását ilyen mértékben alakító, ekkora művészet- és kultúrtörténeti jelentőséggel bíró épületnél csak a Viollet-Le-Duc-féle állapot visszaállítása lehet a helyes megoldás.
Szerencsére a franciák is így gondolták, a kortárs terveket hamar elvetették.
Sosem látott világosság
A Notre-Dame kihívásokkal és szakmai vitákkal teli helyreállítása öt és fél év alatt sikeresen lezajlott, az ünnepélyes átadóra ma, 2024. december 7-én került sor.
Öröm az ürömben, hogy a munkálatok során régészeti kutatásokra is lehetőség nyílt, így ma többet tudunk a középkorban használt anyagokról, a templom történetéről és az előtte a helyén álló épületekről, mint valaha.
Mivel élőben még nem láttam a felújítás eredményét, és fotókból sem sok áll rendelkezésre, nem akarok éles véleményt mondani, ám egy valami azonnal szembe ötlik. Ilyen fehér ez a templom még sose volt. Különösen igaz ez a belső térre. Emlékeim szerint a katedrálisban a hatalmas ablakok ellenére szürke félhomály derengett, amit a szakirodalom is megerősít, hosszú évszázadokon keresztül időről időre felvetődött, hogy a sötétséggel kell valamit kezdeni. Véleményem szerint egyébként nem kellett vele semmit sem kezdeni – a sötétség egy részét okozó kosz eltávolításán túl –, hiszen ez a derengés hozzájárult az épület különleges, spirituális elmélyülésre alkalmas hangulatához, amely most a ragyogó belső tér miatt megváltozott, kicsit steril lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Majd belakják a hívők és a turisták.
Sokakat zavarnak a belsőben elhelyezett kortárs bútorok, például az egyszerű, mégis elegáns és látványos keresztelőmedence is, de amennyi a fotókon kivehető, ezek igen színvonalasnak tűnnek. Örüljünk, hogy korunk csak ennyi lenyomatot akart hagyni az épületen, és nem értelmezte át, hanem meghagyta annak, ami: a gótikus építészet és az emberi teljesítmény csodájának.
Örülök, hogy áll, örülök, hogy kész, alig várom, hogy élőben is lássam.
Források:
Nikolaus Pevsner: Az európai építészet története. Corvina Kiadó, Budapest, 1972.
Graziella Leyla Caigá: Katedrálisok és bazilikák. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006.
Borítókép: Flickr
