Hild József, a nemzet építőmestere ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely elkötelezett, alázatos munkájával a reformkorban meginduló magyar fejlődést szolgálta. Munkaszervezésével, művészi látásmódjával és letisztult, elegáns épületeivel olyan örökséget hagyott hátra, amely példaértékű az utókor számára.
Már a kortársak számára is Hild neve egyet jelentett a gyors fejlődésnek induló Pesttel, különösen az ekkor újonnan kiépülő Lipótvárossal. Ez Hild József egyik arca: a polgári építészet mestere, aki lakóházakon kívül eltérő funkciójú épületek egész sorát, még gazdasági építményeket is tervezett. Hild József a kapitalizálódó magyar gazdaság előfutárai közé is tartozik, hiszen munkássága során ő lett az egyik első nagyvállalkozó építész, aki szakmai elvek alapján működő irodát tartott fenn, mintát adva ezzel a későbbi építési vállalkozásoknak. Hild József másik arca a templomépítészé, aki hazáját a korszak legnagyobb szabású, mély spirituális élményt nyújtó székesegyházaival és egyházi épületeivel díszítette. A magyar építészet történetében alig van olyan építész, akinek munkássága olyan mély gyökereket eresztett hazánk építészeti kultúrájába, mint Hild Józsefé.
Az indulás
Hild József építész családba született, édesapja, Hild János pallér, azaz munkavezető volt. József születésekor édesapja a mai Szabadság tér helyén álló tüzér-kaszárnyán, Újépületen (Neugebäude) dolgozott, így a kisfiú első lépéseit is az akkoriban óriásinak számító építkezésen tette meg, illetve a későbbiek során is testközelből sajátíthatta el az építészet rejtelmeit. Felnőtté válva sem volt kérdés, hogy folytatja a családi hagyományt, tapasztalatai elmélyítésére a kor elit intézményének, a bécsi építészeti akadémia képzését választotta a család, ahol az oktatás a görög és római építészetben történő elmélyülésre koncentrált. Ezt elvégezve sem tétlenkedett József, Esterházy herceg híres bécsi építésze, Charles Moreau mellett dolgozva szerzett további gyakorlatot Kismartonban és Bécsben.
A mesterség mestere
Amikor édesapja 1811-ben elhunyt, Hild József visszatért Pestre, majd 1816-ban szakmai látókörét tágítandó tanulmányutat tett Itáliában is. Milánó, Firenze, Nápoly építészetének tanulmányozása mellett három évet töltött Rómában. Magyarországon ekkor még az építészek céhekbe szerveződtek, ami azt jelentette, hogy az apa „engedélye” Hild József édesanyjára, Hild Klárára szállt, így József csak az ő nevében vállalhatott munkákat. Az önállósodás természetes igénye dolgozott a fiatal építészben, ezért azzal az kéréssel fordult a Helytartótanácshoz, hogy mesterjogot szerezve saját nevén is elvállalhasson megbízásokat. A mesterjog megszerzésének feltétele az volt, hogy Hild egy magyar építész szolgálatába szegődjön, aki Pollack Mihály volt. Az élet azonban újra közbeszólt, 1822-ben Hild József megházasodott, a családalapítás kihívásai és az egyre gyarapodó megbízások pedig megakadályozták a mestermunka elkészítésében, így félév után elhagyta Pollack Mihály környezetét. Ez azt jelentette, hogy a mestervizsga is elmaradt, így az a különös helyzet állt fent, hogy Hild József csak édesanyja halála után, 54 évesen, mintegy 300 elkészült épülettel a portfoliójában, a bécsi Képzőművészeti Akadémia rendes tagjaként, Pest díszpolgáraként 1844-ben kérelmezte újra a mesteri címet. Hagyományos értelemben vett mestermunkája ekkor sem volt, de az ekkor már pályája csúcsán lévő, királyi és császári építész végre elnyerhette az építőmesteri címet, majd 1854-ben Pest architektor-építészévé nevezték ki.
A Lipótváros szülőatyja
Hild József szakmai hozzáállását mutatja, hogy a rázúduló megbízások közepette is (Pesten több mint 900 építkezése volt) az általa készített tervek részleteit szinte minden esetben maga dolgozta ki, rajzolót csak 1832-1837 között alkalmazott. 1822 után mélyült el Hild és a születőben lévő előkelő új pesti negyed, Lipótváros legendás kapcsolata, ekkor kapott megbízást például a Három Korona utcai Libaschinszky-épület, a közkedvelt Duna-fürdő (később Diana-fürdő), majd ennek homlokzati kiegészítéseként a Libaschinszky-Koburg-palota megtervezésére. Alkotói pályájának fénykora 1830-1845 közé esett. Ekkor épült fel a Kirakodó (ma Roosevelt) téri Lloyd-palota (Kereskedők Háza) és a Bazilika tervei is ekkor születtek meg. A magyar szakrális építészet legfontosabb épületeinek számító egri és a szatmári székesegyház is ekkor kapott formát, illetve az esztergomi székesegyház is ebben az időszakban nyerte el jelenlegi külsőjét. Világi épületei közül kiemelkedő a Marczibányi- és Ullmann-palota, a Károlyi-Trattner- és a Tänzer-ház. Hild József sajátos klasszicista épületei a refomkor szimbólumai, mind a mai napig visszaadják ennek a korszaknak társadalmi, gazdasági és persze építéstechnikai jellegzetességeit.
Hild József utolsó korszaka
Hild József utolsó alkotói korszaka a Bazilika építésének indulásától az építész haláláig tart. Ebben az időszakban a közízlés igényeit követve a klasszicizmust a romantika váltja fel Hild építészetében. Csodálni való ugyanakkor, ahogy az ekkor már hatvanas éveiben járó Hild milyen fiatalos könnyedséggel alkalmazza az új formai sajátosságokat. Például a felületi díszként használt gótikus részletek nagyszerűen fedik el épületein a klasszikus tér- és tömegformálás eszközeit. Jó példa erre a Hermina-kápolna épülete. Ebben az utolsó korszakban Hild minden erejét felemésztette a Bazilika építése, illetve grandiózus, de meg nem valósuló pályatervek készítése (budai királyi palota átépítési terve, Dohány utcai zsinagóga, Vigadó).
Az alkotás éltette
Hild József valódi művész olyan szempontból is, hogy hivatása racionális, anyagi részét nagyvonalúan kezelte, sőt sokszor elhanyagolta. Az alkotásnak élt, soha nem kért magas tiszteletdíjat munkáiért, és a megbízási díj beszedésével is mindig késett. Anekdotikus például, hogy a Bazilika tervezési díját csak 13 év után kérte be megbízójától. Nem véletlen tehát, hogy idős korára Hild méltatlan anyagi körülmények közé került. Egyrészt elfogytak a megbízások, másrészt az addig hálás Pest város 1861-ben megvonta az idős építész honoráriumát. Hild József, a nemzet építőmestre viszonylag korán özvegységre jutott, így utolsó éveit szerény anyagi körülmények között, tudatosan választott magányban töltötte az akkori Fő, a mai Arany János utca 14. alatt található bérlakásában.
Felhasznált irodalom
Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre, Ritoók Pál: Magyar építészet, A szépítő bizottmánytól napjainkig (1808-tól napjainkig), Kossuth Kiadó, 2017.