Kós Károly

Eredeti nevén Kosch Károly (Temesvár, 1883 - Kolozsvár, 1977)

1902-ben, tizenkilenc éves korában lépett a budapesti József Műegyetem általános mérnöki szakjára. A második év elvégzése után azonban, azt megismételve, átment az építészeti szakra. Így, amikor végzett, 1907-ben, mint építészmérnök habilitált és az 1905-1910 között végzett építészekből alakult Fiatalok csoportjának vezéralakjává vált. A mozgalom tagjai Lechner Ödön eszméitől indultak el, de később a skandináv nemzeti romantikát ismerték meg helyesnek és gyakorlatilag is követendő példának. Kós Károly is ennek a népi építészet felé forduló mozgalomnak lett a híve. Emellett az új angol építészetet is figyelemmel kísérte; az angol lakóház és otthon művészetét tanulmányozza és nagy hatást gyakorolt rá az Arts and Crafts.

Gyökerek

Kós Károlynak első nyilvánosság elé jutott építész-tervezői munkája 1906-ban jelent meg Kis vidéki ház címmel a Művészetben. E terv a műegyetem építészhallgatóinak azon év nyári munkásságából rendezett őszi rajzkiállításáról került közlésre (maga a szerkesztő, Lyka Károly választotta ki a darabot). 1907-ben az építészhallgatók számára Kettős műteremház címmel kiírt pályázaton már az első díjat nyerte el. Közvetlenül a műegyetemi évek befejezése után Kós Károly 1907 nyarán egy erdélyi, kalotaszegi tanulmányúthoz kapott támogatást, amelynek középkori és népi építészete nagy hatást tett rá. Ekkor fedezi fel a régi erdélyi építészet és művészet sajátos helyi értékű örökségét. Egy egész műveltség és egy egész művészet egységes hagyományát ismerte fel itt és ez a találkozás életre szólóan határozta meg azután a fiatal építész egész művészemberi magatartását: lehet nemzeti kultúrát, nemzeti stílust építeni a népművészetre! A fegyvertársak, barátok hitvallását a jó tollforgató Kós Károly fogalmazta meg 1909-ben, A Ház című folyóiratban, Kalotaszegről rajzolt és írt írásában:

„Egészséges csak az a művészi irány lehet, amelyik a meglevő alapokra támaszkodva halad tovább. Népünk stílusa alapjául a középkorit választotta, és ezt máig sem hagyta el, tehát ez megfelelt neki, és amint látjuk, tudta ezt magáévá tenni, tudta viszonyaihoz, életmódjához hozzáformálni, tudta magyarrá alakítani. Konstruktív népművészetünk alapja a középkor művészete; nemzeti művészetünk alapja csak a népművészet lehet.”

Az első épületek

Nem sokkal a Műegyetem elvégzése után a Magyar Iparművészet 1908. áprilisi száma közli Művészember udvarháza, illetve Kis udvarház műteremmel címen annak a családi háznak rajzait, amelyet 1910-ben szüleinek építtetett fel a kolozsvári Brétfa szőlőhegyen, majd a műtermes családi ház gondolatát ennek nyomán továbbfejlesztve saját lakóházát, a Varjú-várat. 1909-ben A Ház című folyóirat kettős számát teljes egészében Jánszky Béla, Kós Károly és Zrumeczky Dezső munkáinak szentelte. Itt jelentek meg először annak a két épületnek a képei, amelyek a fiatal Kós Károly tervezői munkásságának első felépült eredményei: az óbudai református paplak és gyűlési imaterem együttese és a zebegényi templom. Előbbit Zrumeczky Dezsővel közösen tervezték, utóbbinak kiviteli terveinél pedig Jánszky Béla működött közre.

A Varjú-vár, kép: wikipedia.org

1910-ben Kós Károly megnősül, felesége Balázs Ida, a türei református lelkész leánya. 1910-ben épülnek meg a budapesti Állatkert új épületei — több mint 15 pavilon-jellegű építmény, a legkülönbözőbb állatfélék számára —, melyeket szintén Zrumeczky Dezsővel közösen terveztek meg, még 1909-ben; a marosvásárhelyi Városi Gázgyár lakóépületei (1909—1910); építészetileg jól felfogott a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum és két múzeum-őri lakása (1910—1912); a kolozsvári Monostori úti református templom (1912—1913); továbbá a sepsiszentgyörgyi Vármegyei Közkórház épületcsoportja (terv: 1914 eleje).

Keleti utazás

Az első világháború harmadik esztendejében — mint az akkoriban létesített Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet egyik első ösztöndíjasa – Kós Károly Konstantinápolyba (Isztambul) utazott. A fiatal építész ezzel mentesült a katonai szolgálat alól, de ugyanakkor egészen új feladattal kellett szembenéznie, egy teljességgel ismeretlen világ építészetét és városkultúráját kellett tanulmányoznia. Sőt, további kilátásban állt még előtte egy közép-keleti tanulmányút is. Bokhara, Szamarkand, Taskent sajátosan török-mohamedán építészetének, művészetének és kultúrájának tanulmányozása. A háború azonban ezekbe a tervekbe is beleszólt. 1918 nyarán egy fontos építőművészi feladatra Kós Károlyt hazahívták, és ő többé már Konstantinápolyba sem térhetett vissza.

Budapest, Kós Károly tér Wekerletelep, kép: wikipedia.org

Hűség Erdélyhez

Az első világháború után a Romániához csatolt Erdélyben dolgozott haláláig. 1919 után a Román állam keretében meginduló élet rövidesen olyan feladatokat is hozott magával, amelyekben határozottan érdekes kihívást jelent az építőművész számára. A Kolozsváron felépült ortodox román katedrális tervpályázatára (1921) Kós Károly is küldött be pályaművet. Ő Bizánc eredeti hagyatékán, Konstantinápolyban tanulmányozta a keleti egyház építészetét, s ennek alapján készített pályatervével a második díjat nyerte el. Egy másik ilyen alkalom volt a húszas évek elején a sepsiszentgyörgyi új városházának megtervezése; a tervrajzok elkészültek, a kivitelezés azonban elmaradt. A kezdeti fellendülésben az iparban is mutatkoztak lehetőségek. 1923-ban a kolozsvári Renner Testvérek bőrgyára (a mai Clujana Bőr- és Cipőgyár őse) munkáslakótelep beépítésére és lakóház-típusok terveire hirdetett pályázatot. Kós Károly itt is díjakat nyer, de építkezésre itt sem kerül sor. Ez idő tájt tervezte meg a kolozsvári Iris (ma is e néven közismert) porcelánárugyár épületeit, amelyek fel is épültek. Minden egyszerűsége mellett is ez volt Kolozsváron az első modern és művészibb igényű ipari építkezés.

Erdély építészmestere

A gazdasági élet korai lendületének lassulásával csökkentek a nagyobb építkezési lehetőségek, másfelől pedig Kós Károlyt igénybe vették és lekötötték a közéleti és irodalomszervezési feladatok. Mindezek folytán építészi munkássága jelentőségében megcsappant. Mondhatni: inkább csak szabadidei tevékenységgé vált, és 1925 után, a méreteket tekintve, általában a kis feladatok jegyében folyt tovább; legnagyobbrészt vidéki templomok, népiskolák, művelődési házak, családi lakóházak tervezésére szorítkozott. A két háború közötti időszakban készült tervezésekből kiemelkedő alkotásoknak tekinthetők: a belényesi kultúrház (a 20-as évek elejéről); a sepsiszentgyörgyi leánygimnázium és internátus (1926); a fejérdi román templom (1927—1928); a volt Dr. Csíki-féle gyilkos-tói nyaraló-szanatórium (1932); a kolozsvári Sétatéren felépült Műcsarnok (terv: 1930, kivitel módosításokkal, 1943); a csíksomlyói egykori népfőiskola épületcsoportja (1943, csak részben épült fel). A második világháború után, felszabadulva a korábbi sokirányú tevékenység terheitől, több időt fordíthatott tervezői munkára, a műemlék jellegű épületek módosításához készült tervmunkákal foglalkozott. Ezek közül megvalósultak: a magyarbikali református (1923), a feleki román (1925), a széki (1946) és a körtvélyfájai (1948) református templom bővítése és harangtoronnyal való kiegészítése.

Kós Károly, az utolsó polihisztor

Kós Károly a kultúra számos területén maradandót alkotott. Az építészeti szakirodalom körébe sorolható művein kívül írt történelmi regényt (Az országépítő, 1934.), drámát (Budai Nagy Antal, 1936; István király, 1942) kritikát (A lakóház művészete, 1928;), maga illusztrálta mesét (Atila királról, 1909) folytatott néprajzi kutatást (Kalotaszeg, 1932; A székely népi építészet 1944), tervezett bútort, dolgozott újságíróként, szerkesztőként, tanárként és grafikusként. Az irodalommal való kapcsolatáról így vallott:

„Ha visszagondolok a régmúlt időkre, akkor azt kell megállapítanom, hogy amióta olvasni megtanultam s meg is értettem, amit elolvastam, szerettem olvasni és középiskolás koromban kedvenc tantárgyam az irodalom volt. Ugyanakkor szerettem rajzolgatni is. Ellenben az is bizonyos, hogy amikor már odaértem, amikor a fiatalember az életpálya választásának kérdésével szokott foglalkozni, akkor én igensokféle életpályára próbáltam magamat felkészíteni, de azok között sem az írói életpálya, sem pedig az építőművészeti életpálya nem volt. Halvány sejtelmem sem volt arról tulajdonképpen, hogy mi is az az építőművészet. Édesapám kívánságára a gimnázium elvégzése után engedelmes gyermek létemre, Pestre kerültem fel és a műegyetem mérnöki fakultására iratkoztam be. Két évi tanulás után fedeztem fel, hogy ez a száraz mesterség nem nekem való, ellenben megismerkedtem az építőművészettel és halálosan beleszerettem. Ennek következménye lett, hogy szüleim nagy bánatára átiratkoztam az építészeti fakultásra és építész lettem. És hűséges szerelmese vagyok mind a mai napig. Akkor, egészen kezdő, reményteljes építész koromban találkoztam akaratlanul — sőt akaratom ellenére — először az irodalommal. Úgy történt, hogy egyik székelyföldi tanulmányutam alkalmakor egy éjszaka véletlenül meghallgattam, ahogy egy öreg székely ember egy régi székely balladát énekelt. Ezt nem tudtam kiverni a fejemből s hazaérkezve egy elgondolt ballada eseménysorozatát megrajzoltam. És amikor ezzel elkészültem, grafikai anyagom kiegészítéséül és magyarázatául komponáltam és rajzoltam az illusztrációk mellé ballada-szöveget, a székely nép versformájában. Ennek a grafikai ballada kísérletemnek archaisztikus címe volt: Attila királyról ének. Amikor aztán ez a Magyar Iparművészet című folyóiratban megjelent, őszinte meglepetésemre a sajtó egyhangúlag, mint irodalmi alkotást méltatta és bennem a grafikus helyett az írót akarta felfedezni. Amit viszont én, aki magamat kizárólag építésznek tudtam, és ezen felül legfeljebb egy kicsit grafikusnak is, semmiképpen sem akartam tudomásul venni és azután tíz esztendeig eszembe se jutott, hogy tevőlegesen beleilleszkedjem az irodalomba. De tíz év múlva nagyot fordult körülöttünk a világ. A történelem ítélete szűkebb hazámat, Erdélyt Romániához csatolta és én Erdély sorsát vállaltam a magaménak is. Következménye ennek az lett, hogy új helyzetemben számomra egyelőre az építőművészeti munka lehetősége megszűnt és én munka, tehát kenyér nélkül maradtam. Ebben a szükségemben, sok más próbálkozásom után végül, de csak végül, az írással is megpróbálkoztam, aminek az eredményeképpen építőművészből íróvá minősítettek. Ez a rövid története az építőművész két találkozásának az irodalommal. Az első esetben a véletlen sodorta az építész útjába az irodalmat, a második esetben azonban a történelmi sors parancsolta számára a találkozást.”

Felhasznált irodalom

Debreczeni László: Kós Károly, az építőművész, Korunk 1967. 26. évfolyam, 8. szám

Sármány Ilona: Kós Károly, az építő, Kritika 12. 1983/12. szám

Fábián Gyula: Beszélgetés Kós Károllyal, Kortárs 1969. január-június (13. évfolyam/ 2. szám) Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre, Ritoók Pál: Magyar építészet, A szépítő bizottmánytól napjainkig (1808-tól napjainkig), Kossuth Kiadó, 2017.