Lechner Ödön
(Pest, 1845 - Budapest, 1914)
Lechner „a nemzetit keresve megtalálta az európait, a sajátost keresve az egyetemest és az ősit keresve a modernt, az aktuálisat" (Fülep Lajos).
Lechner Ödön 1845. augusztus 27-én született Pesten, jómódú polgárcsaládban. Ügyvéd édesapja kőbányai téglagyárában már gyermekkorában megismerkedhetett az építőanyagokkal, illetve a kerámiákkal. 1865-től a József Ipartanodában, a későbbi Műegyetem előintézményében Skalnitzky Antal tanítványa volt. Ezután a Karl Friedrich Schinkel-féle Berlini Építészeti Akadémia következett, itt került kapcsolatba későbbi munkatársával, Pártos Gyulával, valamint Hauszmann Alajossal.
Új utakon
„Mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem. Elődeim úgy, mint kortársaim mindannyian arra a végeredményre jutottak, hogy magyar stílusú épület nem lehetséges, mert eddig sem volt." Feszl volt az egyedüli, aki a budapesti Vigadó építésénél az akkori divatos építési irányzatnak némi magyaros ízt kölcsönözni próbálkozott. "Minden próbálkozásomnál éreznem kellett, hogy az a német kultúra, amelyet három éven át magamba szívtam, kérlelhetetlenül fogva tart. A francia kultúra felé fordultam, amelyet elég erősnek véltem a német kultúrával szemben védőpajzsul magam elé tolni.” (Lechner Ödön a Ház című építészeti folyóirat 1911. évfolyamában megjelent Önéletrajzi vázlat című szövegének részlete.)
Az élet közbeszól
26 éves korában elveszítette feleségét, a gyászmunka Franciaországba vezette. 1875–78 közt Clément Parent párizsi irodájában reneszánsz kastélyok helyreállításán dolgozott. Hazatérése után Pártossal több pályázatot is megnyertek: a szegedi Városházát, a budapesti Drechsler-palotát (MÁV Nyugdíjintézet, később Állami Balett Intézet) és több pesti eklektikus bérházat is (Thonet-palota, Váci utca 11.) az ő terveik alapján építettek.
Lechner számára meghatározó élmény volt az 1889-ben Zsolnay Vilmossal közösen tett angliai tanulmányút. A Kensington Múzeum (ma Victoria and Albert Museum) kerámiagyűjteménye, a vidéki angol kastélyok, az angol koloniális stílus is eszközül szolgáltak később egyéni kifejezésmódjának kialakulásához.
Kelet népe
„Ekkor kezdtem figyelmemet az angol architektúra felé fordítani, mely különösen a vidéki kastélyokban és cottage-okban még sokat megőrzött eredeti falusi egyszerűségéből s még ősi földszagát sem vesztette el. Érdeklődésemet különösen az angolok koloniális építkezései költötték fel. Ugyanis az angolok, ha indiai gyarmatukon valamit építenek, iparkodnak a bennszülöttek ízléséhez alkalmazkodni, hogy úgy mondjam indus stílusban építeni. Mennyivel inkább kötelességünk nekünk magyaroknak, saját népünk művészetét tanulmányozni és azt a mi általános kultúránkkal egybeforrasztani! A magyar népművészet tanulmányozása azután elvezetett az ázsiai népek művészetéhez, mert a két művészet közt fennálló letagadhatatlan rokonság első pillanatra szembeötlött. Ez a keleti rokonság főleg a perzsa és indus művészetekben válik nyilvánvalóvá, annál is inkább, mert ezen népeknél némi útmutatást véltem találni arra nézve, hogy hogyan lehet a népies elemeket a monumentális architektúrába átültetni. Ezen tanulmányok és meggondolások hatása alatt készült az Iparművészeti Múzeum.” (Lechner Ödön a Ház című építészeti folyóirat 1911. évfolyamában megjelent Önéletrajzi vázlat című szövegének részlete.)
Megismételhetetlen
Művészi elképzeléseit legkorábban a kecskeméti Városháza tervezésekor sikerült megvalósítania. Habár az épület szerkezete még a reneszánsz kor formavilágára épül, az épület ornamenseiben úgy jelenik meg a falburkoló-díszítő kerámia, hogy egyszerre idézi a magyar népi és keleti (ez esetben a perzsa) eredetet. A „sorsfordító” épület kétségtelenül a szintén Pártos Gyulával közösen tervezett Iparművészeti Múzeum, amely egyfajta korszakhatár is a magyar építészet történetében. Jóllehet az épület minden részén az akkori Magyarországon rendelkezésre álló legkorszerűbb szerkezeteket alkalmazták, formavilága és ornamensei keleti hatást mutatnak. Ennek hátterében értelemszerűen a magyarság keleti eredetére történő utalást kell lássuk. Az új stílusnak is megfelelő új anyag használatával kapcsolatos 1895-ös kultuszminiszteri engedélyező leirat szerint: „A Zsolnay-gyárban készülő pirogránit hazai művészi iparunknak oly sajátos és a külfölddel szemben is haladást jelző terméke, hogy az Iparművészeti Múzeum és Iskola épületén már az anyag magában is e téren elért fejlettségünkről fog tanúskodni.”
Az Éden belülről
Az Iparművészeti Múzeumot követő Magyar Állami Földtani Intézet és a Hold utcai Postatakarék-pénztár a lechneri stílusteremtés letisztult, utolérhetetlen megvalósulásait példázzák. Mindkettőt különlegessé teszi, hogy a belső terek megformálásánál a magyar népi kultúra sík ornamensei sajátos „művészi átírásban” a téralakító művészet ihletői lehettek. Mint valami különleges, meseszerű barlangot, úgy járhatjuk végig a hullámzó ívek koszorújával övezett tereket. Az építész térteremtő fantáziája egyfajta organikus világba vezet bennünket. Az Iparművészeti Múzeum buja tömegei és belső terei után e két épületben még markánsabb a forma és még következetesebb a díszítés.
A Lechner Ödön főművének tartott budapesti Magyar Királyi Postatakarékpénztár homlokzatát egyedi formálású téglasorokkal keretezett és a vakolatba illesztett velencei üvegmozaikokkal tarkított mezők zárják, okkeres-sárgás mázaskerámia-elemekkel szegélyezve. Lechner vázlatai alapján Zsolnayék kígyók, békák, Hermész istenre utaló szárnyak, griffmadarak és tarajos sárkányok mesevilágát égették ki mázas terrakottában. Ez a – Lechner szerint „madaraknak készült” – mesevilág azonban egy elvont, nem naturalisztikus formát öltött: ornamentummá változott.
A pálya szélén
Életének utolsó szakaszában kortársai az építészt a pályázatokon háttérbe szorították, alig kapott megbízásokat. 1914-ben, halálakor az Est című újság is az őt ért méltatlan támadásokat vette számba nekrológjában. Egyszer például Lechner Ödön a római nemzetközi művészkiállításon az építészet nagy aranyérmét nyerte el a nemzetközi zsűritől. A díjazásról Lechner nem kapott értesítést, csak másfél évvel később „a képzőművészeti társulat szolgája üzent Lechnernek, hogy valami érem van nála. Ha akarja, átveheti. Lechner át is vette és szép csöndben zsebre vágta.”
Ikon lett
A hivatalosan kitagadott építész körül azonban létrejött egy szellemi holdudvar. Szintén a korabeli beszámolókból tudjuk, hogy ekkoriban rajongóival – köztük az ifjabb építész nemzedék tagjaival – körülvéve a Japán kávéház bohémjei közt anekdotázott és rajzolt törzsasztalának márványára. Krúdy Gyula Az utolsó pesti omnibusz és utasai című írásában a Japán törzsvendégeire emlékezve így örökítette meg alakját:
„Lechner bácsi. Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt... Muzeális megjelenésű férfi volt, akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helyt foglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül. Reneszánsz korabeli érzelmekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében ugyanezért kedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralevő évei harmóniájára.”
Lechner Ödöntől a „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” című 1906-os írásának egy idézetével búcsúzunk:
„Nos tehát, a magyar nemzeti stílus igenis megvan a magyar népnél, mégpedig határozottan felismerhetően. A járatos szem hamar megtalálja jellegzetes vonásait. Abban a szűk körben, ahol a nép az ő kis szükségleteit elégíti ki, bámulatosan kifejlődött és meghatóan konzerválódott e formanyelv mind a mai napig. Nekünk ezt a magyar népstílust meg kell tanulnunk, mint valamely nyelvet, mint ahogy megtanultuk a görög népstílust. Ki kell találnunk szabályait, bele kell mélyednünk sajátos szellemébe, hogy majdan, mint kultúremberek belevigyük e formák szellemét a mai kor nagyobb, fejlettebb, sőt monumentális építő feladataiba. És innét a többi művészetbe.”
Felhasznált irodalom
Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre, Ritoók Pál: Magyar építészet, A szépítő bizottmánytól napjainkig (1808-tól napjainkig), Kossuth Kiadó, 2017.
Merényi György: Lechner Ödön 170 éve, Budapest, 2015. (38. évfolyam), 8. szám, augusztus