Chicago „fenntarthatóság-története” igazi klasszikus: hogyan indít és vezet egy útfelújítási program egész városrészek és az ott élő közösségek átalakulásához?
Az USA harmadik legnagyobb városához kapcsolódó „fenntarthatóságtörténet” gyökerei abba a korba vezetnek vissza, amikor a város a nagy nyugati kirajzás egyik legfontosabb bázisa volt. A Chicago-t súlytó villám árvizek sokkhatása, illetve ennek átgondolt kezelése szó szerint „Green Alley”-t, azaz zöld sikátor terített a fenntartható jövő számára. És ahogy az mindenhol megtörténik, ahol lezajlik ez a nézőpontváltás, a zöld ösvények mentén nemcsak megújult városi környezet, hanem új, ezért felelős, ezt fenntartó városi közösségformák alakult ki.
A fenntartható város fogalmát két irányból közelíthetjük meg. Egyrészt beszélhetünk a kérdéshez univerzális nézőpontból. Ebben az esetben legtöbbször az elvi alapok kerülnek a középpontba: mit jelent, miért fontos a fenntarthatóság szemlélete a közösségek, sőt az emberiség számára? Ez a megközelítés nagyon fontos szempontokat vet fel, célja, hogy az egyes embertől kezdve a közösségeken, az önkormányzatokon keresztül, egészen az államigazgatás, a politika és persze a társadalmi kommunikáció, a média szintjén is egyre többet foglalkozzunk a fenntarthatóság húsba vágó kérdéseivel. Azonban a fenntarthatóság kérdése akkor válik még izgalmasabbá, ha konkrét helyekre, esetekre, civilizációs szituációkra koncentrálunk, az ott adott válaszokban látjuk kialakulni, fejlődni ezt a szempontrendszert. Oldalunkon ezért időről időre előtérbe állítunk ilyen helyeket, helyzeteket, illetve az ezekre adott fenntartható válaszokat.
Aki dudás akar lenni, pokolra kel annak menni!
Minden város egy-egy sajátos út a fenntarthatóság felé. Nem meglepő, hogy azok a közösségek érzékenyülnek leginkább a fenntarthatóság iránt, akik kritikus természeti, infrastrukturális kihívásokkal szembesülnek. Szingapúr története is azt mutatta, hogy néha pont a megugorhatatlannak tűnő környezetvédelmi, életminőségi kihívások képesek zöld technológiákat, innovációt, sőt társadalmi, gazdasági modellekben testet öltő fenntartható fejlődési stratégiát szülni. Ennek univerzális üzenete is van, hiszen azt a jelenséget mutatja be, hogy kis túlzással az ember valójában csak akkor képes a fenntarthatóságban gondolkodni, ha a helyzet már fenntarthatatlan. Ebben az esetben viszont megvillan az ember evolúciós alkalmazkodóképessége. Ilyen szempontból tehát a gyakorlati példák mégis lehet, hogy univerzális értelemben is nagyon hasznosak. A szerencsés ember és közösség mások hibáiból és gyötrelmeiből tanul.
Chicago, az ígéret földjének közepe
A város, amelynek fenntarthatóságtörténetét ajánljuk most a kedves olvasó számára, Chicago. A 2,6 millió lakosú „Szelek városa” (Windy City) az Amerikai Egyesült Államok harmadik legnépesebb metropolisza, a Michigan-tó partján fekszik, Illinois államban. Nem meglepő módon Chicago agglomerációs központ is egyben, így a város nagyobb kitekintésben nagyjából 9 millió ember számára jelent egzisztenciális tájékozódási pontot. Nem meglepő, hiszen az amerikai történelemben meghatározó, több mint 100 éves pozíciói vannak a városnak, a 19. századi nyugatra-vándorlás utolsó bázisa volt sokáig. A város fejlődésére a hírhedt nagy chicagói tűzvész volt a legnagyobb hatással, amikor is az 1871. október 8-a és 10-e között pusztító lángok 125 halottat és egy teljesen leégett belvárost hagytak maguk után. A tűz ugyanakkor utat nyitott a város számára, Chicago újjáépítése többletenergiát adott a település amúgy is fejlődő gazdaságának, aminek következtében a lakosság lélekszáma 30 év alatt 300 ezerről közel 1,7 millióra duzzadt. Ez a fellendülés ugyanakkor egy olyan csapdahelyzetet is teremtett, amivel csak évtizedekkel később, napjainkban szembesült a város. Mert bár 1885-ben Chicago-ban épült az akkori világ legmagasabb épülete, a 42 méter magas „Home Insurance Building”, a korabeli technológiai megoldások legtöbbje fenntarthatatlan helyzetet teremtett a város számára. A hiba forrása ugyanis nem fent, a magasban, hanem lent, a föld alatt volt. Illetve egészen pontos a hiba az volt, hogy hiányzott onnan valami.
Tervezett sikátorok
Ha Chicago térképe fölé hajolunk, a klasszikus amerikai várostervezés élő példáját látjuk. Párhuzamos, illetve egymást merőlegesen metsző sugárutak rendszere alakítja város textúráját, mintázatát. Ennek az ortogonális hálónak, városrácsnak egyik kevésbé látványos, de jellegzetes és meghatározó eleme a sikátor, amely az épületek között, mögött teremt keskeny átjárót, magyarosan szolgalmi utat. A sikátoroknak az volt a várostervezési funkciója, hogy levegye a forgalmi és az ezzel járó szennyezési terhet a főutcákról, amik ezáltal a polgári lét makulátlan reprezentációjának terei lehettek. A sikátorokat használták a kiskereskedelmi áru- vagy a szemétszállítás során, illetve az 1820-as évektől kezdve a kor fő „közlekedési eszközparkjához”, a lótartáshoz kapcsolódó szolgáltatások, a széna és a trágya kihordása is itt történt. Emiatt ma is, Chicago háztömbjeinek több mint 90 százaléka sikátorokat tartalmaz. És ezzel megérkeztünk a „Szelek városa” fenntarthatósági csapdahelyzetéhez, ugyanis a 19. századvégi nagy városépítés során a szolgalmi utak közüzemi fejlesztése elmaradt, a sikátorok nem csatlakoztak a város egyesített szennyvízcsatorna- és csapadékvíz-rendszeréhez.
És akkor megnyíltak az ég csatornái
Ma már sajnos nem kell bemutatnunk a villámárvizek jelenségét. A rövid időn belül lehulló nagymennyiségű csapadék okozta özönvizeket a tudományos kutatók a globális felmelegedés egyik alapjelenségeként határozták meg. Egy olyan kiemelt problémaként, amivel a Földön mindenhol foglalkozni kell. Nos, Chicago már a 2000-es évek elején megismerte ezt a jelenséget és mivel a város nem volt felkészülve a megnövekedett víz kezelésére, emiatt többször is teljesen megbénult a metropolisz élete, ezzel együtt a város és az agglomeráció gazdasága. Ez a sokkhatás indította el 2001-ben a „Green Alley”, azaz a Zöld Sikátor programot.
Pozitív dominóhatás
A Green Alley program mögött egy gazdasági szükségszerűség is állt. A Chicago-i csatornázatlan sikátorok teljes hossza mintegy 3000 kilométer. A városvezetés számára egyszerűen nem állt rendelkezésre akkora összeg, ami egy ilyen léptékű, mintegy 3500 hektáros csatornarendszer-bővítéshez kellett volna. Ez tehát az a bevezetőben említett kihívás vagy krízishelyzet, ami szó szerint utat nyitott a zöld sikátor programnak és a benne használt fenntarthatósági innovációknak. Érdemes újra tudatosítani, több mint egy 20 évvel ezelőtt kezdődő történetet fogunk most bemutatni. Az azóta eltelt időben az itt alkalmazott megoldások – kis túlzással közhelyszerűek lettek a fenntarthatósági szakpolitikák, illetve a várostervezési, fejlesztési jó gyakorlatok világában. A történet szépségét az egymásra épülő felismerések, lehetőségek megragadása adja, a fenntarthatósági szándék és cselekvési logika natív kibontakozása és professzionalizálódása adja.
A beton fogságában
Az Chicago-iak elsődleges feladata tehát a sikátorok „vizes működésének” szabályozása volt. Ennek a jelenségnek fizikai magyarázata van. Korábban a sikátorok földutak voltak, amik annak rendje és módja szerint elnyelték az esővizet. A modern kor civilizációs követelményének eleget tevő, aszfaltozott út- és járdafelületek viszont az esőzések során amolyan vízgyűjtőmederként funkcionáltak, és hosszan utaztatva vagy az amúgy is túlterhelt csatornahálózatba, vagy közvetlenül a belvárosba vitték a vizet. A derék Chicago-iak figyelme ezért az utak és a járdák kialakítására, illetve anyagára terelődött először. Az áttörést a vízáteresztő beton-, aszfalt- és járdaelemek jelentették.
Az első innovációs felfedezés: vízáteresztő útburkolat
A vízáteresztő útburkolat olyan pórusokkal rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy a víz áthaladjon rajta és leszivárogjon a talajhoz. Az olyan részeken, ahol az útburkolat alatt nincs megfelelő vízfelvevő talaj, ott a mérnökök csövekkel és más, hasonló rendszerekkel alakítottak ki csapadékvíz-elvezető csatornákat, amelyek nem a központi csatornahálózatba, hanem helyben kialakított később bemutatásra kerülő alternatív tározókba, illetve a földbe vezették a vizet. Ezzel a megoldással csökkenti tudták a központi csatornarendszer terhelését, a talajvíz feltöltésével természetes vízforráshoz juttatták a környezetet, emellett a rendszer a vízből, illetve az iszapból ki tudja szűrni a szennyező anyagokat és a városi törmelékeket.
Kép: chicago.gov
Működik!
A nagy sikátorátalakítás során tulajdonképpen tervezetten felerősítették az utak és járdák mederjellegét, amelyek a szokásostól eltérően befelé, az út középvonala felé lejtenek Chicago-ban, hogy a víz a sikátor közepére folyhasson, majd így, irányítottan érkezzen meg a főutakra. Ez a megoldás kiváltja a csatornázási infrastruktúrát és csökkenti a sikátorok mentén található ingatlanokban a vízkárok kialakulását. A vízáteresztő útburkolat, a talajkapcsolat, illetve az alternatív vízelvezetők révén pedig sikerült csökkenteni a csapadékvíz lefolyásának sebességét és mennyiségét is.
Szívd fel begyem a sok vizet!
A felgyülemlett víz megtartása Chicago-ban is kihívás elé állítja a városlakókat. Például Szingapúrral ellentétben, ahol a városállam víztározókat, kvázi mesterséges tavakat létesített központilag, Chicago-ban a helyi lehetőségekből kiindulva közösségi, ha tetszik szolidaritási megoldást alkalmaznak. A város edukációs és természetesen gyakorlati projekteket indított, amiknek a célja az, hogy a polgárokkal megértessék, a fenntarthatóság megteremtéséhez az ő aktív együttműködésük is szükséges. Chicago arra buzdítja lakosait, hogy a saját lakókörnyezetüket, kertjüket, háztartásukat úgy alakítsák ki, amely támogatja a város reziliens stratégiáját. Ez az általános környezetvédelmi irányelveken, például a zöld sikátorok tisztántartásán kívül zöldtetős megoldások, telken belüli esővíztározók, esőkertek, természetes vízi ökoszisztémák, víznyelők létrehozására vonatkozik. A város arra biztatja és tanítja a közösség tagjait, hogy az Amerikában is bevett monokultúrák, a pázsitok és gyepszőnyegek helyett a kertek növényzetét az Észak-Illinois-ban őshonos növények és fák alkossák, mivel ezek egyedülállóan alkalmazkodtak a helyi időjárási-, víz- és talajviszonyokhoz. A jól megválasztott fajok nem igényelnek műtrágyát, növényvédőszert, gyomírtót, ami pozitívan hat a talajvíz minőségére is. Az esőkertek, illetve a tájazonos növényzet a vízlekötés mellett csökkentik a városi hőszigethatást, élőhelyet biztosítanak a madarak és a vadon élő állatok számára.
Az esőkert mára hétköznapi jelenség lett Chicago-ban Kép: spacetogrowchicago.org
Ha már egyszer új útburkolat kell, mi lenne, ha…?
A fenntarthatósági innováció ugyanakkor nem állt meg a villámárvíz-helyzetek kezelésénél. Amikor világossá vált, hogy a sikátorok beton- és aszfaltborításához hozzá kell nyúlni felmerült, hogy az útburkolat nemcsak a vízlekötés miatt fontos, hanem a már említett városi hőszigethatás enyhítése miatt is. Az aszfalt és a beton által felvett és folyamatosan sugárzott hőártalom szintén olyan kihívás, ami közvetlenül, negatív módon befolyásolja a városi életminőséget. Már a kertépítés kapcsán arra kérték Chicago-ban a kerttulajdonosokat, hogy a kerítések mellé árnyékoló fákat ültessenek, de emellett a város a vízáteresztő útburkolat mellett hitet tett a fényvisszaverő, világos árnyalatú beton- és aszfaltfelületek használata mellett. Ez a megoldás amellett, hogy segít a városi növényzetnek túlélni, ami által javul a levegőtisztaság, a légkondicionáló költségek csökkenésében is érezteti hatását.
Bekapcsolódik az újrahasznosítás is
A vízáteresztő, fényvisszaverő útburkolat kombinációja ugyanakkor még mindig nem a fenntarthatóság maximuma, mert a folyamatos fejlesztések során Chicago-ba is megérkezett az újrahasznosított anyagok iránti kereslet. A zöld sikátorok útburkolatának anyagát ma már többek között bontott betonanyag, illetve az acélgyártásból visszamaradt salak képezi, a porózus részekbe pedig őrölt gumiabroncs kerül.
Ha hozzányúlunk az utakhoz, a közvilágítást is gondoljuk át!
A Zöld Sikátor programban tehát, amint láttuk elkezdődött az utak központi felújítása, aminek egy pontján felmerült az utcai világítás kiépítése, korszerűsítése. A fenntarthatóság igénye, logikája ekkor már teljes erőbedobással működött, így a városi fények kapcsán is egy ebbe illeszkedő innovációt keresett Chicago. A városi sikátorokban rendszeresített energiatakarékos, úgynevezett sötét égbolt világítótesteket úgy tervezték, hogy a lámpa fénye abba az irányba hatoljon csak, ahol hasznos, azaz szigorúan lefelé, illetve adott esetben oldalra kifelé. Ez annak az azóta már közismertté vált „fenntarthatósági dogmának” az alkalmazása volt, miszerint a városi világítótestekből felfelé haladó fény színtiszta energiapazarlás, a fényszennyezés forrása, megzavarja például a madarak viselkedését. Arról nem beszélve, hogy ez a közlekedésbiztonság kapcsán is fontos, mert jobb fényegyenletességet biztosít és csökkenti a kápráztató fényviszonyok kialakulását.
Chicago fényei odafentről, Kép: suburbanchicagoland.com
Új ember nincs, csak új gondolkodásmód és új közösség!
Így alakult lépésről lépésre a Chicago-i zöld sikátor projekt, amely egyrészről a „fenntarthatóság történelmének” hőskorszakát mutatta be. Azt a folyamatot, ahogy a konkrét kihívások, krízispontok végül egy gondolkodásmód felépüléséhez vezetnek, amely új szempontok, igények mentén új technológiák, új anyagok és új mérnöki megoldások, innovációk születéséhez vezet. Azt is megmutatja Chicago története, hogy a fenntarthatóság nemcsak az eszközöket, hanem minden esetben a közösséget is érinti. Az ott élők bevonása, elköteleződése, aktív részvétele hozza el a kívánt eredményeket, és még egy fontos dolgot, a fenntarthatóság szolidárissá, nyitottá tudja tenni az embereket, új felismerések, új célok mentén megújulhatnak közösségeink is.
Felhasznált irodalom:
Tom Martin: Alleys in Place: The History and Rise of Alleys in Chicago
Chicago, Illinois – The Route 66 Journey Begins
Sofie Pelsmakers: Rebuilding our cities in a world facing flooding
Sophie Knight: What would an entirely flood-proof city look like?
DarkSky: What is light pollution?
Lilly Cao: How Can Architecture Combat Flooding? 9 Practical Solutions