A 19. század végén Magyarország a céhrendszerből közvetlenül a kapitalista működésbe lépett át. Nem zavartalanul.
A középkori magyar céhrendszer azokon a területeken erősödött meg, amely elkerülte a török hódítást. Az építész céhekre különösen is igaz ez a megállapítás. A királyi Magyarország területén, a Dunántúlon Kőszegen, Sopronban, Kismartonban és Győrött volt építőipari önálló céh, a Felvidéken többek között Pozsony, Komárom, Besztercebánya, Körmöcbánya, Bártfa, Lőcse és Kassa rendelkezett céhes építőmesterekkel, ácsokkal és kőfaragókkal, Erdélyben pedig Kolozsvár és a szász városok. A hazai céhesmesterek keze nyomán számos értékes építészeti emlék maradt fenn, legtöbbször azonban külföldi építészek terveit valósították meg, vagy csak egyszerűbb, főleg állagmegőrző munkákat vagy kisebb átalakításokat végeztek.
Német dominancia
A városi céhes mesterek a városok polgárságához hasonlóan nagyrészt németek voltak. A királyi országrész nyugati szélein Béccsel, Alsó-Ausztriával, Stájerországgal és a cseh-morva területekkel álltak kapcsolatban, az északi és keleti országrészek és Erdély inkább az akkor részben a Habsburg-országok közé, részben Lengyelországhoz tartozó Sziléziával volt összeköttetésben már a késő középkor óta. A keleti országrész és Erdély késő reneszánsz építészetében ezért találhatók a sziléziai, lengyel, sőt a távolabbi észak-német területekről származó mesterektől eredő és az itáliai reneszánsztól eltérő ízű épületek. Az iparban és kereskedelemben fontos szerepet betöltő nagyobb városok: Győr, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa építőiparában a helyi származású építőmesterek mellett ott voltak a polgárjogot szerzett olasz kőművesek és kőfaragók is.
Két világ között
Noha a céhes kézműipar országos viszonylatban távolról sem mutat egységes képet, leegyszerűsítve elmondható, hogy a 18. század vége és a 19. század első fele sajátos módon egyszerre a céhrendszer lassú hanyatlását és utolsó virágzását is magában hordozta Magyarországon. A nyugat-európai országokra tekintve messzemenőkig igaz, hogy a céhrendszer a feudális világ ipari rendszere volt, így az ipari forradalom, illetve a kapitalizálódás hamar elhozta a manufaktúrák, majd az ipari vállalkozások megjelenését. Magyarország, mint tudjuk, történelmi lemaradásban volt a nyugattal szemben, emiatt az alacsonyabb ipari fejlettség (a kézművesek igen alacsony száma), az osztrák birodalom, főképp az örökös tartományok hasonló ipari rendszere, illetve az a körülmény, hogy a gazdasági élet más területén is feudális viszonyok uralkodtak, indokolttá tették a céhrendszer fenntartását. A 19. század első felében az uralkodók nemcsak a régi kiváltságleveleket erősítik meg, hanem az új igényeknek megfelelően kialakuló iparágak is céhes keretben kezdik meg fejlődésüket, amely verseny később szükségszerűen a céhrendszer felbomlását hozza magával.
Reformkor: kiút a feudalizmusból
Az 1839/40-es országgyűlés a gyáralapítás feltételeinek megkönnyítésével a céhekre komoly csapást mért. Ehhez járult a kereskedelmi forgalom növekedése és a külföldi gyáripar beáramló termékeinek konkurenciája. Ezt követi 1842-ben az Iparegylet alapítása, ugyanabban az évben az első iparműkiállítás megrendezése, 1845-ben pedig a gyáralapító társaság megalakulása. Mindezeket a jelenségeket a céhek egyre eredménytelenebb küzdelme, létüknek egyre inkább formálissá válása kiséri. E tendenciákkal szemben az építő céhek érthetően ellenállóbbak voltak. Az építkezések anyagi kockázata és az életbiztonság követelménye minden tekintetben szigorúbb kontrollt kívánt, a kereskedelmi forgalom növekedése és a gyárak versenye pedig e téren nem jöhetett számításba, így bomlasztó hatását sem fejthette ki. Az általános folyamat alól azonban ezek a céhek sem vonhatták ki magukat, s az 1872. VIII. törvénycikk az építő céhek sorsát is megpecsételte.
Mit kellett teljesíteni a céhes szabályok szerint a mesterré váláshoz?
De nézzük meg akkor kicsit részletesebben, mit írt elő a 19. század elején a céhes szabályrendszer egy fiatal, feltörekvő építészjelölt számára. A mesterségbeli képzésre az 1859-es ipartörvényig lényegében egyöntetű előírások voltak érvényben közel ötven esztendeig. Ennek alapján a mesterré váláshoz négy követelményt kellett teljesíteni.
- A mesterség megtanulása, vagyis inaskodás valamelyik mester mellett. Ezután az inas felszabadult legénnyé válik.
- Rajztanulás (Pesten általában a vasárnapi iskolaként működő városi rajziskola látogatása).
- Hároméves vándorlás. Vándorlásnak számított minden olyan idő, amit a legény tanulóhelyétől távol töltött el, tehát a törvény nem követelte meg a külföldi utazást. Voltak iparágak, melyekben gyakorlatilag nem is volt külföldi vándorút, a legnagyobb külföldi utakat viszont éppen a kőműveslegények tették. Tanulságos, hogy mivel a céhes építészet elsősorban ipari tevékenységként tekintett magára, rendszerint csak az alkalmazásban, azaz a gyakorlati ismeretek megszerzésével eltöltött időt ismerték el a legényeknek, a felsőfokú elméleti képzést, akadémiák, műegyetemek elvégzését nem.
- A vándorlás során vagy ezt követően kötelező pallérkodás, azaz mai szóval élve az építkezés- vagy munkavezetés kitanulása volt a következő feladata a legényeknek. Ez volt az ún. „Zöglingsstück". Ezt a követelményt a felvételi iratokban eltérő módon fogalmazzák meg: lehetett egy nagyobb építkezésen hosszabb ideig történő művezetés, egy nagyobb építkezésnek elejétől végéig való építésvezetése, vagy egy nagyobb épületen legalább egy évig tartó pallérkodás. Többnyire megkívánták, hogy a pallérkodás már itthon történjék. Az 1851-es ideiglenes iparrend a képzés vonatkozásában mindössze annyi változtatást tett, hogy nem ragaszkodott olyan szigorúan a vándorláshoz, de ezt az időt legényként akkor is el kellett tölteni.
Fontossá válik a felsőfokú képzés
Az építészeti ismeretek magas szintű közvetítői a korban az akadémiák és a polytechnikumok voltak. Külföldi tartózkodásuk során a legények ilyen intézményekbe is járhattak. Amint korábban láttuk, a fő követelmény a gyakorlati ismeretek megszerzése volt, ezért ekkoriban kevesen voltak azok, akik kifejezetten tanulmányút (Kunstreise) céljával hosszabb, több hónapos egybefüggő útra vállalkoztak. Jól lehet tehát a céhes mesterré válásnak nem volt feltétele a tanulás, de a reformkorban már egyre inkább elvárták, vagy jó néven vették a magasabb elméleti képzés meglétét. Ha megnézzük a kor legnagyobb építészeit nem találunk köztük olyat, aki valamilyen magasabb szintű elméleti képzésben ne vett volna részt.
Magyarországon magasabb szintű műszaki, így bizonyos mértékig építész oktatást 1782-től a budai egyetem részeként működő Institutum Geometricum, 1846-tól a József Ipartanoda, 1857-től a K. k. Josef Polytechnicum nyújtott. Jellemző, hogy ezeket a céhes mesterjogra törekvők nem látogatták. A külföldi felsőfokú intézetek közül a magyarok legtöbbje a bécsi Képzőművészeti Akadémián fordultak meg, ezt követi a bécsi Polytechnicum, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémia és a müncheni Polytechnikum.
A hivatalos út
A mesterfelvétel processzusa az 1813-as céhszabályok szerint két részre tagozódott. Az első lépést a "tanácsi mesternek” (Aufnahme) való felvétel jelentette. Ez a városi tanács hatáskörébe tartozott. Bár mindig a céh véleményének megkérdezése után, de gyakran annak ellenére történt, feltéve, hogy a kérelmező a mestervizsga kivételével a mesterré válás minden feltételének eleget tett, tehát a szakmának a tárgyalt módon való megtanulásán kívül nagykorú volt és nem magyar állampolgárság esetében elbocsátó levéllel rendelkezett. Bizonyos feltételek teljesítése alól a Helytartótanács indokolt esetben felmentést adhatott, igy pl. a vándorlás vagy a remeklés alól.
A mesterfelvétel második fázisa a városi tanács döntésétől a mesterkönyvbe való beírásig, az úgynevezett bekebelezésig (Einverleibung) tartott, amelynek feltétele a remekkészítés, azaz a mestermunka elkészítése volt. Egy építész mestermunkája vagy remeke nem volt olyan triviális, mint mondjuk egy asztalosé vagy egy cipészé például. A tanácsi felvétel után a céh köteles volt az elméleti vizsgáztatást megtartani s a remeket feladni. A remeket mindig valamelyik kijelölt mester lakásán vagy irodájában kellett a vizsgázónak elkészítenie. Az elméleti vizsgához kapcsolódott a próbarajz vagy rajzremek elkészítése. Ez a munka nem tévesztendő össze a tulajdonképpeni remekkel, annak ellenére, hogy az építőmesterek esetében az is rajzból (egy ház tervrajzából) és a kapcsolódó építkezési költségvetés elkészítéséből állt.
Felállt a bizottság
Fontos változást hozott az 1852 nyarán napvilágot látó rendelkezés, mely szerint a vizsgáztatást (az elméletit és a remek feladat kiadását, valamint elbírálását) nem a céh, hanem az Országos Építési Igazgatóság vezetésével egy bizottság végezte, melybe természetesen a céh is meghívást kapott. A vizsgabizottság döntése alapján az Országos Építési Igazgatóság állította ki a képesítést igazoló bizonyítványt (Befahigungs Zeugniss), s ennek alapján adta meg a tanács, mint elsőfokú iparhatóság, az építőmesteri jogot. Az új mestert ezután is beírták a mesterkönyvbe, ugyanúgy céhes mesterré vált, mint régen, de nyilvánvaló, hogy az új rendelkezés megnyirbálta a céhek autonómiáját. Az 1859-es ipartörvény, mely gyakorlatilag megszüntette a céhrendszert, ezen a folyamaton lényegében nem változtatott, a feltételeket azonban alaposan megkönnyítette. Az építőmesteri jog megszerzéséhez eszerint háromévi bárhol - tehát nemcsak céhes mesternél, hanem pl. az Országos Építési Igazgatóságon - eltöltött gyakorlat és felsőbb tanulmányi ismeretek igazolása elégséges volt. Ez utóbbinak normális útja az előírt módon való vizsgázás volt. A vizsga alól azonban minden további nélkül felmentést adtak, ha a kérelmező akadémiai vagy polytechnikumi végzettséggel rendelkezett, s könnyen megadták enélkül is, ha a kérelmező nagyobb szabású gyakorlatot igazolt. Az új ipartörvény bevezette továbbá az építőmesteri jog mellett a kőművesmesteri jogot, melynek enyhébbek voltak a követelményei és vizsgához sem volt kötve.
Miért legyek építőmester?
A magyar építészet hőskorában alkotó mesterek legtöbbje fennakadt a céhrendszer szabta feltételrendszeren. Ez sokszor azt jelentette, hogy képzett, befutott építészek nem rendelkeztek céhes mestervizsgával és ennek hiányában különböző trükköket kellett alkalmazniuk, hogy megbízást kapjanak, illetve szabályosan építkezhessenek. A legtöbben a mestervizsga-kérelem kapcsán akadtak fenn, egyszerűen nem voltak meg a szükséges előfeltételek ehhez. Azonban a korabeli hivatalos iratokból kiderül, hogy az építőmester cím megszerzéséhez szükséges „remek” elkészítése is gondot okozott sok olyan építésznél, akik esetleg nehézség nélkül vagy egy-két év alatt elérte, illetve kiharcolta, hogy a céh kiadja neki a remek-feladatot. Sokan ez idő többszöröse alatt sem készítették el mestermunkájukat, így például Zofahl Lőrinc 12 évig, Zitterbarth Mátyás 5 évig, Hild József 27 évig, Brein Ferenc 10 évig, Ybl Miklós 20 évig késett remekének elkészítésével.
Hogyan lehetett kibújni a céhrendszer szabályai alól?
Ma már természetes, hogy az építészetben a tervezés meghatározó, stratégiai szerepet tölt be, de ebben a korban ez egy új törekvésnek számított, ami egyre több építész számára vált öndefinícióvá. Ugyanakkor persze a 19. században is a kivitelezés gazdaságilag nézve magasabb értéket képviselt, ezért egzisztenciális okok miatt a legtöbben ragaszkodtak az építőmesteri gyakorlathoz. Ennek céhes szabályozásának lazulása már jóval szövevényesebb és zavarosabb terület. A legszelídebb trükk az volt, ha az ügy a családban maradt. Az elhalt pallér vagy "Baustückmeister" mesterjoga ugyanis a céhes szabályozás alapján az özvegyre szállt, így a fiú úgy tudott kapcsolódni, hogy névleg az özvegy anyja művezetőjeként, gyakorlatilag, mint mester dolgozott. Ezt az utat követte például Hild József. Az özvegyek mesterjogával való visszaélés másik formája a mesterjog feketén történő bérbeadása volt a művezetőnek.
Ügyes kontárok
A céhes szabályozásban ugyanakkor a legnagyobb lazulás a kontárkodás kapcsán mutatkozott meg, mert bizonyos esetekben gyakorlatilag megszűnt a kontárkodás jogi, azaz „jogosulatlan iparűzés” jelentése. A legényeknek és kivált a palléroknak a céhszabályok szerint joguk volt mesterük tudtával és felelősségével kisebb munkákat vállalni. Ezeknek a „kisebb munkáknak” az összetettsége nőtt meg messze a megengedetten túl, s az 1850-1860-as években már szép számmal dolgoznak legények önállóan is. Mindez természetesen nem történhetett a céh és a tanács hallgatólagos beleegyezése nélkül. Például a céh bevallottan tudott a Fesztl-Gerster-Kauser társulás működéséről, amit hét éven keresztül Zofahl Lőrinc fedezett, s csak akkor lépett fel nyíltan ellene, mikor emiatt adózási nézeteltérések merültek fel a céh és Zofahl között.
A kapitalista működés felé
A fent bemutatott, céhen belüli illegális praxis kialakulása tulajdonképpen egy liberalizációs igény megfogalmazását jelenti, amely egy kötetlenebb működésre, végső soron az iparszabadságra való törekvés jeleként értelmezhető. Ezzel szemben a céhrendszer lazulását követő, céhen kívüli vagy önálló tervezési praxis nemcsak ennek, hanem a tervezési gyakorlatot a kivitelezési gyakorlattól függetlenítő emancipációs folyamatnak következménye is, mely az általános újkori specializálódás megnyilatkozása az építészetben. A tervezés, ahogy láttuk általában a céhes identitással nem rendelkező építészegzisztenciák kezébe kerül, ami oda vezetett, hogy a céhesipar lassan kivitelező vállalkozássá fejlődött át. Az mutatja meg a céhesipar kapitalista vállalkozássá való átalakulását, hogy különösen a legnagyobb vállalkozók lassan teljesen felhagynak a tervezéssel, másrészt egyéb, nem építőipari tőkés vállalkozásba kezdenek. A legsajátosabb e téren Kasselik Ferenc magatartása, aki 1854-ben végleg abbahagyta mesterségét s tőkéjének jövedelméből — főleg bérházainak bérjövedelméből — élt úgy, hogy később a főváros legnagyobb adófizető polgáraként tartották számon.
Felhasznált irodalom
KOMÁRIK DÉNES: Építészképzés és mesterfelvétel a XIX. században : pesti mesterek és céhes építészet ( ÉPÍTÉS-ÉPÍTÉSZETTUDOMÁNY - A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 03. KÖTET (1971)1971 / 4. szám
KOPPÁNY TIBOR: Építési gyakorlat a 17. századi Magyarországon a tervezéstől a kivitelezésig ( A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 19. KÖTET (1987-1988)1987-88 / 3-4. szám /)
