Gyereknap alkalmából a magyar kisdedóvás történetének építészeti vonatkozásait mutatjuk be.
1828 június 1-én új, hazánkban addig nem ismert intézmény nyitotta meg kapuit a krisztinavárosi Mikó utcában. Negyven, többnyire szegény sorsú kisgyerek igyekezett szüleivel az „Angyalkertbe„, vagyis Magyarország első óvodájába. A kisdedóvó intézményt – maga az óvoda szó is nyelvújítás kori nyelvi fejlesztés –, mint ismert, Brunszvik Teréz grófnő alapította elsősorban olyan gyermekek számára, akiknek mindkét szülője dolgozni kényszerült.
Az első óvoda természetesen még nem rendelkezett semmiféle kiforrott építészeti formanyelvvel, saját budai későbarokk házának egy részét alakította át a nemes célra. Kevéssé ismert, hogy az alapító rövid idő múlva konfliktusba keveredett a reformkori politikai elittel: mivel anyanyelve német volt – nem is tudott tökéletesen magyarul –, az első óvodák hivatalos nyelve is a német lett, amit a magyarosodó országban nagyon nem néztek jó szemmel.
A következő évtizedekben az országban valóban nemzeti üggyé vált a kisgyerekek nevelése, óvása. A Tolna vármegyei Szedres-Hidjapusztán Bezerédj Amália grófné létrehozta az első falusi óvodát az uradalom gyerekei számára. Hozzáállását jellemzi, hogy saját lányát is ide íratta, így az első magyar nyelvű gyerekdalos könyv címadó „főhőse” (Flóri könyve) is a jobbággyerekekkel együtt nőtt fel.
Ebből is látszik, hogy a kötelező óvodai nevelés bevezetése előtt a „kisdedóvás” elsősorban szociális ügy volt. Mind a mezőgazdaságban, mind az akkor már erősen kibontakozó gyáriparban nagyon sok nő dolgozott, így gyerekek tízezrei kallódtak felügyelet nélkül (így még jobban értelmet nyer az óvoda szó).
Az óvodák alapítása nemes, emberbaráti cselekedetnek számított, így sok módos polgár végrendelkezett arról, hogy házát ilyen célra adományozza.
A módos körmendi polgár, Dienes Lajos kisfia torokgyíkban bekövetkezett halála után 1900-ban házát az helyi óvodaegyesületnek adományozta, így jött létre a város első ilyen intézménye. Külön érdekesség, hogy a nemrég felújított, katolikus egyházi kezelésben működő házat az alapító ükunokája, Dienes Júlia vezeti.
A gyerekgondozás ügyét a Brunszvik-család szemmel láthatóan szívügyének tekintette. Teréz unokaöccse Brunszvik Géza alapította a martonvásári óvodát 1883-ban. Az intézmény új, ma is álló épületét az özvegy grófné, Siegl Szerafin emeltette 1900-ban. Jelenleg itt található magyar óvodaügy fejlődését bemutató múzeum.
Az iparosodás elterjedésével egyes városnegyedekben, sőt, teljes iparvárosokban szinte mindegyik újszülött gyermek intézményes ellátásáról gondoskodni kellett. Ugyanis az ekkor egyre-másra nyíló szövőgyárakban, varrodákban és egyéb könnyűipari üzemekben szinte csak nők dolgoztak, sokszor egyedülálló anyák, akiknek a szülés után vissza kellett térniük a gépek mellé.
Az 1853-ban megalapított Első Pesti Bölcsőde Egyletet a nemes családi hagyományt folytatva nem más, mint Forray grófné Brunszvik Júlia, Teréz unokahúga vezette, és hamarosan meg is nyílt az első gondozóhely. A hatalmas igényt jelzi, hogy pár év után már a negyedik bölcsődét nyitották, összesen 250 férőhellyel.
Az intézmények lakásokból átalakított helyiségekben működtek, amik nyilván alkalmatlanok voltak a feladatra.
Az egyesület így önálló, már erre a célra tervezett épületek létesítését határozta el. A tervezésre nem mást, mint Ybl Miklóst kérték fel, aki így tehetségét új területen is kibontakoztathatta:
ő lett hazánk első bölcsődetervezője.
Az 1877-ben, a józsefvárosi Nagy Templom utcában megnyílt első állandó bölcsőde ma is áll, eredeti feladatát máig betölti.
Ezek a korai óvodák és bölcsődék, bár szép, világos és célszerű épületek, semmiben nem mutatják, hogy gyerekek számára épültek. Ybl bölcsődéje is lehetne akár egy módos polgári ház előkerttel, vagy éppen vármegyei kaszinó. Ez a szemlélet csak a húszadik század elején változott meg,
ennek legszebb és szó szerint legmókásabb példája az egyébként is mintaszerű Gázgyári-lakótelep óvodája.
A telep tervezője, Almási Balogh Lóránd a földszintes-egyemeletes sorházakat egy tágas, platánfákkal beültetett téglalap alakú tér köré szervezte. A téglalap egyik végébe, a legvédettebb, mégis központi helyre telepítette az óvodát, amit – ez már szintén az új idők jele – tágas játszókert övez. Az épület első ránézésre olyan, mint egy nagypolgári villa.
A veranda alatti, esőtől védett falakat azonban Muhits Sándor iparművész, grafikus és festő kedves freskói díszítették.
Muhits Sándor a magyar művészet méltatlanul kevéssé ismert alakja. Szecessziós jellegű grafikákat, festményeket, ex libriseket alkotott, de ő készített a szegedi dóm belső kifestését és a marosvásárhelyi kultúrpalota üvegablakainak egy részét is. Emellett könyvillusztrációk egész seregét alkotta.
A gázgyári óvodára készített freskói az idők során sajnos megsemmisültek,
fennmaradtak viszont az ehhez készített kartonok – megannyi kedves, mesei illusztráció.
Budapest robbanásszerű népességnövekedésére a városvezetésnek is reagálnia kellett. 1909 és 1912 között zajlott Bárczy István főpolgármester szervezésében a magyar történelem egyik legnagyobb beruházási programja.
23 bérház, 19 kisebb-nagyobb lakótelep mellett 36 új iskolát épített a főváros, ezek némelyikét óvoda is kiegészítette.
Az épületeket jellemzően a kor fiatal, korszerű szellemiséget képviselő építészeivel terveztették. Így a Városmajor utcai iskolára szóló megbízást Kós Károly kapta. A legendás szépségű épület mellé óvoda is épült. Az egyes intézményeket a tervező szellemesen elkülönítette, a hatalmas várszerű főépület mellett festőien bújik meg a kicsiknek szánt házikó jellegű bővítés.
Az óvoda- és bölcsődeépítés következő jelentős korszaka a szocialista időszakra esik.
Az iparosodással, a nők szinte teljes foglalkoztatásával általánossá vált nemcsak a óvodai, hanem a bölcsődei ellátás is.
Ezek két csoportra oszthatók: gyakori volt, hogy a nagyobb üzemek, kórházak saját óvodát vagy bölcsődét létesítettek az ott dolgozók gyerekei számára. De gyakoribb volt a „körzetes” intézménytípus, ami azért is terjedt el, mert a modern várostervezés alapegysége – a szomszédság – az alapfokú oktatás és nevelés intézménye köré szerveződik, vagyis mindegyik ilyen „sejt” közepén, a házaktól védve egy-egy bölcsőde–óvoda–iskola egység állt.
Persze nem mindenhol volt ez az elkülönülés, illetve sokszor az óvoda külön, jellemzően földszintes épületben kapott helyet, kerttel körbevéve. Természetesen ez a kert az átadás után készült képeken jellemzően még teljesen kopár.
Az óvodákhoz ekkor már rendszerint kert is tartozott – leszámítva persze főleg a belső kerületekben gyakori, úgynevezett lakásóvodákat –, az elengedhetetlen játszóeszközökkel. Ez a „retró” játékok időszaka, a rakéta- és gömbmászókák EU-s szabványok előtti világa. Gyakori volt, hogy egy-egy ügyes kezű nagypapa készítette a játékokat, ami ma, az előírások korszakában elképzelhetetlen.
Napjainkban hazánkban ismét óvodaépítési hullám figyelhető meg. Ennek oka – sajnos – nem a gyereklétszám hatalmas növekedése, hanem főleg az agglomerációs települések beépülése, valamint hogy 2011 óta kötelező az óvodai nevelés.
Ennek bevezetését követően főleg a kisebb településeken indult meg az óvodák és bölcsődék építése, ami kiemelten fontos a hátrányos helyzetű térségekben – funkcionáló családok híján ezekben az intézményekben történik az érintett gyerekek szocializációja.
A mai óvodák és bölcsődék már a részletes szabványok alapján épülnek,
valamint azon elvárás szerint, hogy ezek az épületek játékosak, „gyerekesek” legyenek. Ennek talán legjobb példája Szabadszállás „tökház” óvodája (a meglévő, ingerszegény óvodaépület átépítésével) és „mézeskalácsház” bölcsődéje.
Az óvodák gyermeki világát és a Makovecz Imréhez köthető organikus-regionális építészet formanyelvét ötvözi Szalai Ákos 2015-ben elkészült bárdudvarnoki óvodája.
Az új óvodák építése mellett nagy feladatot jelent a meglévő épületállomány felújítása, korszerűsítése is. És ez utóbbi nem csak az egyébként fontos energetikai beavatkozásokat jelenti, hanem az épületek „humanizálását”, az ingerszegény környezet átalakítását, gazdagítását. A lakótelepi óvodák ilyenfajta fejlesztésének egyik jó példája látható Vizafogón. A kockaház sarkát „megbolondították”, egy terasszal tették könnyedebbé a korábban meglehetősen lehangoló környezetet. Az újjáalakított épület különlegessége a teraszba épített, az emeletről a földszintre vezető csúszda.
