Római helytartói palota, gőzhajók, uszályok, Pepsi Sziget, alvilági figurák, Shawn Mendes és a jövő kérdőjelei. Az Óbudai-sziget Budapest egyik különösen izgalmas része, ami a 19. századig nem is egy sziget volt, hanem kettő.
Bár az elmúlt évtizedekben elsősorban az ambiciózus, ám meg nem valósult tervek, illetve a Sziget Fesztivál juthat eszünkbe, ha a Hajógyári-, azaz az Óbudai-szigetre gondolunk, voltak idők, amikor a sziget ennél kevésbé bohém intézmények otthona volt.
A császári pompa kora
Magyarországon a legjelentősebb római kori emlékek Óbuda (ejtsd: Aquincum) területén találhatók. A földeken dolgozó gazdák munkája és a 19. század nagyobb építkezései olyan régészeti felfedezéseket hoztak, amelyek alapjaiban írták át a terület elmúlt 2000 évének történetét – legalábbis amit addig gondoltak róla.
A leletek közül kiemelkedik az a helytartói palota, amelyet a szigeten az itt létesítendő hajógyár alapozási munkálataikor fedeztek fel. Bár az épület konkrét funkciója sokáig kétséges volt, ma már biztosan állíthatjuk, hogy ezt
a római császár által kinevezett alsó-pannóniai helytartó használhatta. És ez a helytartó, Hadrianus később maga is császár lett.
Még most sem tudható teljes bizonyossággal az, hogy mikor építették, főleg, mert a munkálatok nyilvánvalóan több hullámban zajlottak. Sőt, az sem egyértelmű, hogy a terület ekkor sziget volt-e egyáltalán, vagy még összeért a szárazfölddel.
A ténylegesen palotaként azonosítható komplexum mindenesetre valamikor a 3. század első harmadikában születhetett meg abban a formájában, ami építészeti szempontból a legtöbb izgalmat tartogatja, de különösebben hosszú életet nem élt meg, hiszen a birodalmi változások nyomán a század vége felé ki is ürítették.
Az a bizonyos hajógyár
Amikor az utolsó római lekapcsolta a villanyt az Óbudai-szigeten (pontosabban: a Kis-szigeten, de erről majd később), talán senki sem gondolta, hogy egészen a magyar reformkorig kell majd arra várni, hogy a táj ismét valami jelentősnek adjon otthont – bár egy kisebb település a középkorban is létezett a (Nagy-)szigeten.
Az újabb fénykort Széchenyi Istvánra és a gőzhajózás térnyerése hozta el. A gróf kezdeményezésére 1836-ban létesített Óbudai Hajógyár az elkövetkezendő évtizedekben nemcsak a közvetlen környezetének, de egész Óbudának és a magyar iparnak is egyik legmeghatározóbb szereplőjévé nőtte ki magát. Széchenyinek azért tetszhetett meg a sziget (pontosabban: szigetek), amiért már korábban az óbudai hajómalmokat is itt teleltették: a szigetet párhuzamoló Kis-Duna-ág télen védett volt a jégakadályoktól.
Az Első Dunagőzhajózási Társaságot (DGT) szolgáló gyár tekintélyes forgalommal büszkélkedhetett, a folyamatosan bővülő terméklista pedig hamarosan gőzhajók mellett átkelőhajókat, uszályokat és vontatóhajókat is tartalmazott. Bár akadtak nehezebb évek és kisebb katasztrófák – például árvizek vagy tűzesetek –,
a századfordulóra a hajógyár kétségtelenül Óbuda egyik legfontosabb motorjává vált.
A gyári alkalmazottaknak a vállalat igyekezett lakhatást biztosítani, a szigeten többek között óvoda is működött, a társadalmi élet pedig igen színes volt, hiszen a hajógyáriak rendszeresen jöttek ide kikapcsolódni, mulatni.
A Kis- és a Nagy-sziget
És akkor egy kis szigetológiai kitérő: a ma Óbudai- vagy Hajógyári-szigetként ismert egységes képződmény csak a 19. század második felében születik meg, addig egy kisebb és egy nagyobb sziget alkotja. Ez világosan látszik ezen az 1852-es, német nyelvű térképen is.
A hajógyár a Kis-szigeten épül meg. Később a épp a hajógyár miatt lesz a két szigetből egy: a szigetek közti keskeny Duna-ág elzárásával jön létre a védett öböl, ami aztán télen is használható kikötőként szolgál.
Csatasorba állított üzem
A világháború sok munkát adott az üzemsoroknak, ám az azt követő gazdasági nehézségek hazánkban is éreztették hatásukat, ez pedig a hajógyárat is súlyosan érintette. Gyakoribbá váltak a sztrájkok és az elmaradó fizetések, a fellendülés pedig csak a 30-as években érkezett el, amikor a vállalati vezetők a diverzifikáció eszközéhez nyúlva igyekeztek lépést tartani a piaci igényekkel.
Az újabb háború aztán ismét mindent borított: a gyár német kézbe, a Göring Művek tulajdonába került, a zsidó alkalmazottakat kirúgták és egy teljesen új korszak vette kezdetét. Fő cél a német háborús megrendelések teljesítése volt, ám a háború alakulása természetesen a csúcsüzem sorsára is hatással volt, főleg 1943-tól, a célzott szövetséges bombázások megkezdésétől fogva.
A jelentős károk szerencsére elkerülték a szigetet, 1945 elején a szovjetek teljesen el is foglalták a komplexumot, átvették az irányítást, a vizet pedig elkezdték „a saját malmukra hajtani”.
A szovjet tulajdonban lévő gyár ekkor évekig a háborús károkat törlesztette,
mígnem 1953-ban a magyar államhoz került.
Ez az a korszak, amire sok óbudai – esetleg saját emlékein keresztül, esetleg a szülők, nagyszülők jóvoltából – még emlékezhet. Az 50-es, 60-as évek után újabb gazdasági válság bolygatta meg a gyár nyugalmát, amely aztán
hamarosan jelentőségét vesztette.
Az ekkor már elavult üzem egyre-másra mondott fel szakembereinek, mígnem a legutolsó órákban már csak tucatnyian maradtak;
az Óbudai Hajógyár 1990-nel kezdődően lehúzta a rolót.
Gépzúgás helyett basszus
Az üzemi épületek döntő többsége azonban megmaradt, illetve mondani sem kell, az élet ezzel nem állt le a szigeten. A Hajógyári-sziget egyébként is többet jelentett a 20. században magánál a hajógyárnál, hiszen a 60-as évektől kezdve az északi csücske, azaz az üzemi egységekkel ellentétes oldalon található, népszerű üdülőhelynek számított a helyiek körében, ráadásul színhelye volt kisebb mértékű növénytermesztésnek is.
Ebben az évtizedben létesítettek itt úttörőtábort, később a Magyar Honvédségnek is volt itt pihenőháza, míg a 70-es évek a Május 9. park hivatalos felavatását hozta – nincs olyan kerületi szülő, aki ne hozta volna ide angyalian kacagó csemetéjét szórakozni, hogy aztán a hanyagul összeillesztett alumíniumcsúszda valósággal felszántsa a kicsi hátán a bőrt.
Bárhogyan is legyen, nemcsak az iskoláskorú fiatalok számára nyújtott vidám perceket, hiszen a 80-as években a sziget a tűrt, illetve tiltott kategóriákba tartozó zenekaroktól volt hangos: az 1980-as Fekete Bárányok koncert, majd a következő évi Szuperkoncert azóta ikonikussá nőtte ki magát.
A zene korszaka azonban a 90-es évekkel sem ért véget, hiszen a Diáksziget, majd Pepsi Sziget, végül csak Sziget néven ismert fesztivál 1993-tól kezdve keseríti meg a közelben lakó idősek és színesíti a fiatalok életét.
A fesztivált a fokozatos növekedés jellemzi, nemcsak a lefoglalt terület, de az ide csábított előadók hírnevét tekintve is, így
a Sziget mára Budapest egyik legfőbb turisztikai vonzerejének számít,
és – minden más mellett – kis életet visz egy olyan sziget életébe, ami az elmúlt évtizedekben méltatlanul alul volt használva.
A hajógyár bezárása a 90-es évek elején ugyanis olyan mélységekbe taszította a szigetet, elsősorban a déli részét, amiből a mai napig nem sikerült teljesen kikecmeregnie. Bár a 80-as években már világos volt, hogy az üzem napjai meg vannak számlálva,
minden igényt kielégítő kormányzati elképzelés nem született a szigetre vonatkozóan;
az olyan ötletek pedig, amelyek egy Margitszigethez hasonló koncepciót szerettek volna itt megvalósítani, csírájukban lettek elfojtva.
Egy ilyen elhanyagolt, hányattatott sorsú terület természetesen nem menekülhetett a rendszerváltás okozta turbulenciától sem. A magántőke még a 80-as évek közepén szemet vetett a szigetre, a Ganz Danubius Magyar Hajó- és Darugyár vezérigazgatója, Angyal Ádám pedig elsősorban külföldi vevőket szeretett volna a III. kerületbe csábítani. Bár Angyal előszerződést kötött egy dán céggel, az üzletből nem lett semmi, majd az állam a szigetet 1992-ben privatizációs listára tette – de álljunk meg csak egy pillanatra, érdekel ez bárkit is?
Mégiscsak 2025-öt írunk. Lépjünk egyet hátra, vegyünk egy nagy levegőt: tényleg ilyesmiről akarunk beszélgetni, ha az Óbuda-sziget van a terítéken? Privatizáció, „Álomsziget”, Horn Gyula – kifejezések, amiket jobb, ha az azóta eltelt idő bölcsességével megáldva a múlt feledésébe temetünk. Jobb, ha ez mind meg sem történt.
Egy diszkóbirodalom tündöklése és bukása
Van azonban olyan aspektusa a szigetsztorinak, ami méltó az említésre, elvileg igencsak mély nyomott hagyott Budapest kulturális életében. Ez természetesen az a szórakozóhely-sor, ami éveken át lehelt életet az elhagyatott hajógyári épületekbe a magyar alvilág egyik közismert alakja, Vizoviczki László által. A kétezres évek közepétől üzemelő diszkók megítélése retrospektíve persze több irányból is megközelíthető: egyrészt remek példája volt annak, hogyan lehet pillanatok alatt újjáéleszteni egy pusztulásra ítélt rozsdaövezetet, ugyanakkor az is tény, hogy a kapcsolatokkal megáldott Vizoviczki olyan környezetet teremtett itt meg, ami közegészségügyi vagy biztonsági szempontból több mint kifogásolható volt.
Megannyi felejthetetlen, ám másnap reggelre mégis hamar feledésbe merülő éjszaka után a birodalom összeomlása kívülről váratlanul következett be, és igen gyorsan ment végbe.
2012-ben razziát tartottak a helyszínen, a nagyfőnök előzetesbe került, a történet részleteinek megtárgyalása pedig már egy teljesen más hangvételű cikket kívánna meg. Lényeg a lényeg, a bulik korszaka ezzel leáldozott, és új használati tervet kellett kidolgozni. Ám a tátongó űrt azóta sem sikerült hiánytalanul betölteni, hiszen nemcsak a helytartói palota rejtőzik továbbra is a föld alatt, de a hajógyári komplexum sincs kihasználva.
Van-e élet a Szigeten és kutyasétáltatásokon túl?
Erre a kérdésre kell hamarosan választ adnia a kerületi és a városvezetésnek.
Mint mindig, elképzelésekből ezúttal sincs hiány. Ahogyan azt mi is megírtuk, júniusban tették közzé azokat a terveket, melynek keretein belül a Petőfi Kulturális Ügynökség tulajdonában lévő, jelenleg használaton kívüli ipari műemlék épületegyüttesből „exkluzív, többfunkciós kulturális és rendezvényközpont” válna. A koncepció szerint mindez 2026 elejére valósulna meg.
Hogy pontosan mit hoz a jövő ezen az értékes zöldterületen, egyelőre nem ismert. Egy valami azonban biztos: az Álomszigetból egyelőre nem lett valóság.