„Az épület legyen ünnep az ember lelkében” – vallja Ferencz Marcel Kossuth-díjas építész, akit gyerekkora óta az építészet atmoszférája formált. A Téralkotók sorozatunk legújabb részében a NAPUR Architect vezető tervezőjével, a Néprajzi Múzeum és a Nemzeti Atlétikai Központ megálmodójával beszélgettünk a Kossuth-díj átvételéről, a szakma felelősségéről és az országépítés hivatásáról – személyesen, elmélyülten, elkötelezetten.
Milyen Kossuth-díjas építésznek lenni?
Szokni kell. Nagy megtiszteltetés és jóleső érzés, boldog vagyok. Azt érzem, hogy megbecsülik a szakmát és ezért nagyon hálás vagyok.
Számított rá? Hogy történik ez egyáltalán, egyszer csak szólnak, hogy Kossuth-díjat fog kapni?
Igen, jön egy nagyon kedves telefon, és az ember hirtelen meg sem tud szólalni, mert a könnyeivel küzd. Persze nem ezért csinálja, amit csinál.
Minden építész arra törekszik, hogy valami szépet és maradandót adjon az embereknek – a Kossuth-díj pedig ennek a hosszú küzdelemnek egy különösen szép elismerése.
Ugyanakkor nemcsak jutalom, hanem feladat is: felelősségvállalás, elköteleződés a szakma és a hivatás iránt. Egyfajta elszólítás. Az ember küldetésből dolgozik, de egy ilyen díj megerősít abban, hogy van értelme gondolatból, küldetésből építkezni. Ez az állami kitüntetés az országépítés felelősségével jár.
Édesapja, Ferencz István is híres építész, ez inspirálta az építésszakma választásában?
Nagyon nagy hatással volt rám. Ha ő nem lett volna építész, én biztosan más irányt választok. De nálunk ez magától értetődő volt – soha nem is gondolkodtam másban. Az már régen rossz, ha valaki azon töpreng, mi minden lehetett volna – akkor nem ad bele mindent, amit lehet. Én belenőttem: gyerekkoromtól ezt a levegőt szívtam, láttam, hogyan kísérletezik, alkot. Egyfajta kísérleti műhely volt az otthonunk, rajzasztalok között nőttem fel. Persze a gimnáziumi évek alatt, már Budapesten, rendkívül inspiráló tanáraim voltak – különösen biológiából és kémiából –, egy ideig vegyész akartam lenni. Nagy hatással voltak rám a példaképek, mindig figyeltem az előttem járók útját. Azt is észrevettem, hogy azok igazán jók valamiben, akiknek a szülei vagy nagyszülei is azt a szakmát űzték.
Rájöttem, hogy nem dobhatom el magamtól azt, amit gyerekkoromban szinte észrevétlenül megtanultam édesapámtól.
Ő pedig mindig támogatott ebben. Nem könnyű, ha az ember a szülő nyomdokaiba lép – sok az elvárás, sok a belső küzdelem is –, de rengeteg többletet ad, olyan tudást, tapasztalatot, amit másképp nem lehetne megszerezni. Így visszatekintve biztos vagyok benne, hogy enélkül nem ment volna – és nagyon hálás vagyok, hogy így alakult a sorsom.
Az utóbbi időben számos nagyvolumenű épületet tervezett, melyeket az olvasóink valószínűleg ismernek. Tervezőként mi a fő profilja, mivel foglalkozik a legszívesebben, illetve legtöbbet?
Engem minden épületfunkción túl mindig a transzcendencia vonzott – hogy megpróbáljam kifejezni azokat a belső képeket, amelyek bennem élnek. Számomra az országépítés, a hazaszeretet, az a lehetőség, hogy
valami olyat hozhatok létre, ami ünnepet varázsol az emberek lelkébe, amikor belépnek abba a megtestesült gondolatba, amit épületnek hívunk
– ez a legnagyobb ajándék. Nem csupán hétköznapi értelemben, hanem belül, emelkedetten. Minden egyes tervet, gondolatot, ami körülvesz, ezen a szemüvegen keresztül próbálok látni.
Nincs kifejezetten kiválasztott épülettípus, amit előnyben részesítenék, de ha mégis választanom kellene, akkor a sport és a kulturális funkciók állnak hozzám a legközelebb.
Tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy ami megkülönbözteti Önt a többi építésztől, az a transzcendencia keresése, a spirituális hozzáállás.
Azt gondolom, hogy ez a tudás – vagy inkább érzékenység – sok emberben ott van, és talán mindenki ezt keresi egész életében. Sokan járnak templomba, de még az ateistáknak is van egyfajta hitük – az életbe vetett hitük.
Engem inkább az érdekel, hogyan tud az alapvető emberi hit kibontakozni egy épületben.
Ez egyfajta rejtett architektúra, amellyel dolgozni kell. És ezt üzenem a fiataloknak is: ezzel kell foglalkozni.
Egy középületbe, amely a hazáért épül, bele kell kódolni a nemzet akaratát – az épületnek a nemzethez kell szólnia. Én ezt hívom transzcendenciának – de nevezhetjük titoknak, varázslatnak vagy épp csodavárásnak is. A legfontosabb, hogy aki belép egy ilyen térbe, az plusz erőt kapjon. Ez a valódi cél.
Már részben meg is válaszolta a következő kérdésem, de azért felteszem: mit tart a legfontosabbnak az építésszakmában?
Számomra az a legfontosabb, hogy amikor valaki belép egy épületbe, jobb minőségű emberként élje meg önmagát – és amikor távozik, olyan erőt vigyen magával, amely segíti őt abban, hogy jobb emberré is váljon. Ha ezt elértük, akkor mindent megtettünk, amit egy építész csak tehet.
Mit gondol a jelenlegi építészeti trendekről, ha egyáltalán vannak ilyenek?
Az építészet az egyik leginkább erőforrásigényes szakma, és rendkívül sok külső tényezőtől függ a végeredmény. Meghatározza egy ország társadalmi berendezkedése, gazdasági helyzete, a megrendelő felkészültsége és igényei, a választott funkció, a helyszín adottságai – és természetesen az építész tudása is. De ugyanígy függ a kivitelezőtől, az építéstechnológia korlátaitól, sőt a természeti hatásoktól is. Teljesen másképp építünk a Kárpát-medencében, ahol nincs állandó szélterhelés, orkánok vagy tornádók, és máshogy olyan területeken, ahol gyakoriak az extrém időjárási viszonyok – ahol például rövid idő alatt lezúduló nagy mennyiségű csapadékkal, erős szelek erejével vagy nehezen építhető talajadottságokkal kell számolni. Mindezek ellenére az emberben ott van a vágy az építés iránt – a teremtés öröme, a belső késztetés, hogy létrehozzon valamit.
Nehéz erre a kérdésre általános választ adni, mert az építészet épp ezek miatt nem tud egyetlen, globálisan érvényes irányba fejlődni.
A helyi adottságok meghatározzák a lehetőségeket és a válaszokat.
Számomra a minőségi építészet az, amely a legőszintébben alkalmazkodik az adott hely szelleméhez és adottságaihoz – ami valóban annak a földrajzi egységnek szól, amelyre született.
Milyen építésznek lenni 2025-ben?
Nagyon jó érzés – a 25 a kedvenc számom, és már az év elején éreztem, hogy ez egy fantasztikus év lesz. Valahogy most
különösen erősen érzem, hogy ez az év mindannyiunk számára szép és kiegyensúlyozott lehet.
Ritkán adódik ilyen harmóniát sugárzó évszám is. Optimista vagyok.
Számos változás történt az építészet területén az utóbbi időben, amelyek nagyban átformálhatják az iparágat, ilyen például A magyar építészetről szóló törvény, vagy Az állami beruházások rendjéről szóló törvény. Mit gondol, mit hozhatnak ezek a változások?
Úgy gondolom, az új építészeti törvény megszületésének egyik legfontosabb szándéka az volt, hogy egyszerre adjon nagyobb felelősséget és nagyobb védelmet az építésznek – annak érdekében, hogy az épített környezet minősége emelkedhessen. Ez egyszerre egy hatalmas gesztus: a jogi háttér most már támogatja a tervezőt, ugyanakkor nagyobb felelősséggel is ruházza fel, hogy a munkája valóban elsőrangú legyen.
Fontos azonban, hogy ez ne csupán jogokat jelentsen kontroll nélkül – mert az nem vezetne jó irányba.
Itt egy rendkívül átgondolt szabályozásról van szó, amely egy több mint negyvenéves hiányt pótol.
A szocializmus óta nem született olyan törvény, amely ilyen mélységben értené meg, hogyan működik a tervezői folyamat, és adna ennyi jogosítványt ahhoz, hogy a szakma valóban a lehető legjobb minőségben tudjon dolgozni.
Mit gondol, ma mi jelenti a legnagyobb kihívást az építészeknek Magyarországon?
A legnagyobb kihívásnak azt látom, hogy rendkívül sokan vagyunk. Nagy létszámban képezzük a tervezőket, és ennek következményeként rengeteg szakember van jelen a pályán – ez óhatatlanul több hibalehetőséget is magában hordoz.
Emellett komoly kihívás az is, hogy
sokan még mindig nem fejtették meg, hogyan kell a Kárpát-medencében tervezni
– mert elsősorban a nemzetközi trendekkel vannak elfoglalva. Ha létezne egy erősebb társadalmi közmegegyezés erről, akkor a hazai gyártású építőanyagokat is jobban preferálnák a tervezők és a megrendelők egyaránt. A kormány részéről már vannak ilyen irányú kezdeményezések, de ezeknek társadalmi szinten kellene tudatosodniuk – ezáltal hatalmas előnyre tehetne szert az ország.
A mi feladatunk az, hogy olyan értéket hozzunk létre, amely hosszú távon is érték marad – és ne pusztán a trendeket szolgáljuk ki.
Ehhez bátorság is kell: a megrendelővel szemben is ki kell állnunk, meg kell próbálnunk őt is meggyőzni arról, hogy amit mi nyújtunk, az nem csupán mérnöki szolgáltatás, hanem valódi értékteremtés.
Mi az a három fogalom, amely Ön szerint ma meghatározza az építész hivatást Magyarországon?
A hazaszeretet, a Kárpát-medence természeti és földrajzi adottságainak ismerete, valamint az a végtelen optimizmus, amellyel újra és újra fel kell töltődnie egy építésznek – számomra ezek jelentik az alapot.
Mint említettük, számos nagyvolumenű épületet tervezett az utóbbi időben. Ön melyik munkájára a legbüszkébb az eddigi karrierje során?
A Néprajzi Múzeumra és a Nemzeti Atlétikai Központra, a kettő közül nem tudnék választani.
Min dolgozik most?
Az Mathias Corvinus Collegium gellérthegyi központi épülete. A terveim elkészültek, és remélhetőleg jövőre elindul az építkezés – alig várom, hogy végig kísérhessem a munkálatokat. Ezt az épületet Mátyás király, a legnagyobb királyunk tiszteletére terveztem, és tehetséggondozó intézményként fog funkcionálni.
Utolsó kérdésem a jövőre vonatkozik. Milyennek képzeli a jövő építészetét, illetve építészét?
Azt látom, hogy a mai generáció rendkívüli képességekkel rendelkezik, mind mentális, mind fizikai téren. Emellett teljesen hozzánőttek az új technológiákhoz, amelyek jelentősen fel fogják gyorsítani a kapcsolatot az épület és az építész között. Ez pedig mindenképp a minőség javát fogja szolgálni, hiszen az új programok segítségével rendkívül pontosan lehet tervezni.
Azonban ezek a technológiai újítások sokkal nagyobb erőforrást igényelnek majd, mivel az építőipar egyre komplexebbé válik, és egyre nagyobb csapatmunkát követel.
Ami viszont a mentális kapacitásukat illeti, az jóval meghaladja a mi generációnkét, így biztos vagyok benne, hogy képesek lesznek megbirkózni a feladattal. Nem tudom, hogy megérem-e, de abban biztos vagyok, hogy itt csodák fognak születni.
