Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján a Himnusz sorai mellett egy épület is megszólítja a nemzeti emlékezetet, amely kőbe vésve mesél ugyanerről a szellemiségről. A Magyar Nemzeti Múzeum klasszicista épülete több mint kiállítótér, vizuális hitvallás a tudományról, a művészetről és a történelmi folytonosságról. Pollack Mihály főműve ma is ugyanazzal a tekintéllyel fogadja látogatóit, amellyel csaknem kétszáz éve a magyar kultúra egyik legfontosabb otthonává vált.
Január 22-e a Magyar Kultúra Napja. Ezon a napon fejezte be kétszáz évvel ezelőtt Kölcsey Ferenc a Himnuszt, amely azóta is a magyar nemzeti önazonosság egyik legerősebb szimbóluma. A szavak és dallamok mellett azonban vannak épületek is, amelyek ugyanerről a szellemiségről mesélnek, kőbe vésve, időtálló formában. Közülük talán a legbeszédesebb a Magyar Nemzeti Múzeum klasszicista otthona. A Múzeum körút fái mögül kibontakozó, ünnepélyes nyolcoszlopos portikusz több egy 19. századi középület homlokzatánál,
vizuális hitvallásként beszél tudományról és művészetről, múltidézésről és jövőbe vetett hitről, vagyis mindarról, ami a magyar kultúra lényegét is adja.
Pollack Mihály főműve egyszerre méltóságteljes és arányos, hűvösen fegyelmezett és mégis emelkedett, mintha maga is tudná, hogy nem pusztán falakat, hanem egy nemzeti emlékezet helyszínét hordozza.
A történet egy gesztussal kezdődött. Széchényi Ferenc gróf 1802-ben az ország számára felajánlotta magángyűjteményét, könyveket, kéziratokat, térképeket és régiségeket, amelyeket a nemzet az 1807. évi XXIV. törvénycikkel tett közkinccsé, ezzel megteremtve a Magyar Nemzeti Múzeum alapját.
Ez a pillanat túlmutatott egy intézmény születésén, kulturális önértelmezés is volt, annak kimondása, hogy a magyar múlt érték, amelyet meg kell őrizni, rendszerezni és továbbadni.
Az új múzeum felépítése végül 1837-ben kezdődött Pollack Mihály tervei alapján, és tíz évvel később készült el az a klasszicista épület, amely ma is meghatározza Budapest egyik legszebb városi tengelyét. A terveket Jean-Nicolas-Louis Durand francia építész ideális múzeumkoncepciója inspirálhatta, ennek nyomán született meg a kétudvaros alaprajz, a főhomlokzat mögött elhelyezett kupolás térrel. A homlokzati kialakítás azonban tudatosan szakított több kortárs európai példával, hiszen míg Berlinben vagy Münchenben jón oszloprend uralta a múzeumépületeket,
Pollack a magasabb rangú korinthoszi oszlopokat választotta, ezzel is hangsúlyozva az intézmény reprezentatív, nemzeti jelentőségét.
A belső térsor Pollack téralakító képességének egyik csúcspontja, hiszen a portikusz alatti előcsarnoktól a földszinti kupolás csarnokon és az oszlopos lépcsőházon át az emeleti kerek termen keresztül vezet az út a felülvilágítós díszterembe,
egyfajta építészeti dramaturgiát rajzolva fel, amely fokozatosan emel át a hétköznapiból az ünnepibe.
Az oszloprendek változatossága tudatos utalás az európai kultúra nagy korszakaira, a Pantheon római monumentalitásától az athéni Lüszikrátész-emlékmű finom eleganciájáig, mintha az épület maga is párbeszédet folytatna a kontinens építészeti örökségével.
A főhomlokzat timpanonjának domborműve talán az egész épület legbeszédesebb eleme:
a szoborcsoport Pannóniát ábrázolja, amint a Tudomány, a Művészet, a Történelem és a Hírnév veszi körül.
Ez az allegória egyszerre 19. századi eszmeprogram és máig érvényes üzenet, hiszen egy nemzet identitása ezeknek a pilléreknek az egyensúlyából születik. Nem véletlen, hogy sokan a magyarság szimbolikus ábrázolásaként tekintenek erre a kompozícióra, különösen január 22-én, amikor a Himnusz szellemi tartalma és a Nemzeti Múzeum építészeti formája ugyanannak a gondolatnak két különböző, mégis összecsengő megfogalmazásává válik.
A Magyar Nemzeti Múzeum egyszerre emlékhely és élő intézmény, falai között évszázadok történetei sorakoznak, miközben kortárs kiállítások, előadások és programok teszik újra és újra aktuálissá.
Pollack épülete ebben az értelemben nem lezárt mű, hanem folyamatos párbeszéd múlt és jelen között, amelyben minden látogatás egy új olvasata lehet ugyanannak a történetnek.
Talán ezért hat ma is különös erővel ez a ház, mert egyszerre tud fegyelmezett és emelkedett lenni, higgadt és ünnepélyes, miközben emlékeztet arra, hogy
a kultúra nem elvont fogalom, hanem térben és időben is megfogható valóság.
Amikor január 22-én a magyar kultúrát ünnepeljük, érdemes nemcsak verseket idézni és dallamokat hallgatni, hanem végigsétálni – akár csak gondolatban – azon a nyolcoszlopos portikuszon is, mert ott, a Múzeum lépcsőjén állva egy pillanatra mi magunk is részesei lehetünk annak az ezeréves történetnek, amelyet ma már nehez fogunk fel, de ez az épület olyan méltósággal őriz.
Nyitókép: MTI/Róka László
