Parasztfiúnak született Norvégiában, hogy hosszú, kalandos életúttal és jelentős karrierrel a háta mögött szívben és lélekben magyarrá váljon: ő volt Gregersen Gudbrand építész.
Magyarország vérzivataros évtizedeiben és békekorszakaiban is feltűntek olyan nagyszerű, tettre kész atyafiak, akik bár nem hazánkban születtek, de készek voltak azért mindent megtenni – gyarapítva kulturális és társadalmi értékeinket, növelve az országunk nemzetközi presztízsét.
Ilyen példaként áll előttünk Gudbrand (Guilbrand) Gregersen norvég származású magyar ácsmester, hídépítő mérnök, aki norvég parasztfiúból lett Európát járó mesteremberré, a magyar szabadságharc emblematikus alakjává, a hazai vasúthálózat- és hídépítészet megkerülhetetlen szereplőjévé, multinacionális vállalkozóvá, illetve – önzetlen odaadását elismervén – Ferenc József által magyar nemessé.
Gregersen kétszáz éve, 1824-ben született egy kis norvégiai faluban egy 13 gyermekes paraszti családba. Az alig 14 éves Gudbrand, vagy ahogy a barátai szólították, „Gégé” édesanyja halála után inasnak állt egy kisváros kőműves céhében, majd a főváros egyik negyedében, Christianiában a legjobb építőmestertől tanulta a szakmát. Ácsmestersegédként előbb Koppenhágában dolgozott, majd Közép-Európa gyorsan fejlődő városaiban próbált szerencsét – így érkezve meg öt év vándorlás és egy balszerencsés bécsi poggyászeset után 1847-ben Magyarországra.
Bár a németajkú osztrák közösséggel jobban szót értett a magyar nyelvvel ekkor még hadilábon álló 24 éves fiatalember,
a forradalom során önkéntesként csatlakozott a magyar honvédséghez,
ahol a mérnökalakulat utásztisztjeként szolgált. A forradalom leverését követően Itáliába menekült, ahol hídépítőként kereste kenyerét, ám amint a politikai helyzet engedte, visszatért Magyarországra. Szobon telepedett le, és 1852-ben feleségül vette Sümegh Alojziát, akivel 19 gyermekük született.
Gregersen idővel Magyarországra hívta testvéreit is, Itt alapítottak családi céget, melynek a hírnevet a Pestet Debrecennel összekötő szolnoki vasúti fahíd hozta meg. Ezt követően tucatnyi vasútvonal, harmincnál is több vasúti híd, számos pályaudvar és alagút építése kötődött a nevükhöz. A siker ellenére nem ragadt le a vasútnál, rengeteg mellékvállalkozást működtetett. Voltak például fűrészmalmai és gőzhajózási vállalata, és bár hol egy tűzvész, hol egy tőzsdekrach következtében többször tönkrement, rendre felállt és visszaküzdötte magát a legmagasabb körökbe, ahol a korszak nagy panamabotrányai közepette is megőrizte becsületét. Munkabírását jól jelezte, hogy 80 éves korán túl is járta a vidéki építkezési helyszíneket, hogy személyesen felügyelje az ott folyó munkát.
A magyarrá lett norvég mérnök nagyságát fémjelzi, hogy nagy teherbírásának köszönhetően jócskán kivette a részét Budapest világvárossá építéséből.
Ha a századforduló előtt bárki a magyar építőipar eredményeivel akart dicsekedni, jórészt Gregersenék munkáit sorolta.
1853-ban a Budai indóház és az alagút, 1857-ben az ország legnagyobb vasúti fahídja, a szolnoki Tisza-híd építőjeként és művezetőjeként bukkant fel neve, 1860-ban Szeged vízvezeték-rendszerét építette. Az 1861-ben megnyílt Buda–Nagykanizsa vasútvonal, a nagykanizsai és székesfehérvári vasútállomás fogadócsarnokainak megvalósítása is Gregersen cégéhez köthetik. Ő építette a komáromi Erzsébet hidat, de a szegedi Tisza-híd alapozását is ő végezte. Dolgozott a Keleti és a Nyugati pályaudvar építésénél, cégének ácsmunkái köszönnek vissza az Országház, a Szépművészeti Múzeum vagy a Népszínház (ma Pesti Magyar Színház) homlokzatán.
Gregersen tehetsége, emberi tartása és személyes példája azért is emelkedik ki a kor közepes műszaki színvonalából, mert nemzetközi összehasonlításban is magas minőségű munkássága mellett soha nem feledkezett meg a szegény gyermekkora során tanult becsületről, igazságosságról és alázatról. Sok helyen példát mutatott a szociális felelősségvállalásról is. 1875-ben például a hajléktalanok gyarapodó számára állított Budapesten átmeneti menedékházat.
Bár Gregersen kevés nyomtatott munkát hagyott maga után, hiteles műszaki tevékenységét – a szabályos vasbeton alapozástól az acélszerkezetekig – mint a magyar építőipar egyik legnagyobb műszaki és technikai úttörőjét számon tartják.
Élete és munkássága kiemelkedő példája annak, hogyan lehet egy külföldi származású ember részese és alakítója egy másik ország fejlődésének és történelmének,
megteremtve ezzel örökségét és emlékét, ami évszázadokon keresztül él tovább a magyar közösségben.