Történelemhamisítás, Disneyland, rég elmúlt rendszerek veszélyes visszaidézése – halljuk gyakran a rekonstrukció elleni érveket, pedig nem is sejtjük, hogy hány olyan épület vagy épületrészlet van Európában, amit az idők során újjáépítettek. El sem tudnánk képzelni Velencét a híres harangtorony, a Campanile nélkül, vagy Flandria és Észak-Franciaország középkori városai helyén adott esetben lakótelepeket. Pedig ezek az épületek és együtteseik mind-mind rekonstrukciók.
A Szent Márk tér: a világ egyik leghíresebb és legtöbbet fényképezett építészeti együttese, ahol csodás harmóniában láthatjuk a bizánci építészet, a különleges velencei gótika és az itáliai későreneszánsz remekeit – és az 1912-ben felavatott harangtornyot, a Campanilét.
Ez egyike az alig ismert rekonstrukciós példáknak, amiket mára teljesen megszoktunk.
Az eredeti torony összeomlása után még aznap kiejentette Filippo Grimani velencei polgármester, hogy a rekonstrukciónak „Com´era dov´era”, vagyis az „Ahogy volt, ahol volt” elve szerint kell megtörténnie. A Campanile pedig valóban újjászületett, de nem teljesen eredeti formájában: a rekonstruált homlokzatok mögött a korszakban újdonságnak számító szerkezeti megoldások, vasbeton gerendák és lépcsők találhatók.
Ez mutatja, hogy
a rekonstrukciók során még a huszadik század eleji Olaszországban sem törekedtek az épületszerkezetek teljes hitelességére,
hanem a fellelhető legstabilabb és legelőnyösebb (olcsóság, építés megkönnyítése, felgyorsítása) megoldásokat alkalmazták. A Campanile ráadásul nem csak emiatt korszakalkotó jelentőségű: Georg Leib müncheni építési vállalkozó, a modern állványozástechnika kifejlesztője adományként és egyfajta kísérletként bocsátotta rendelkezésre az akkor legkorszerűbbnek számító csúszóállványzatot.
A velencei Campanile az egyik első jól dokumentált és modern elvek szerinti rekonstrukció, viszont kisebb épületrészeket, illetve eszmeileg is fontos kiegészítő alkotásokat már korábban is újjáépítettek. Ezek közé tartozik a Notre-Dame híres királygalériája, ami a napokban újranyitott székesegyház főhomlokzatát díszíti. A csodálatos, 28 gótikus szoborból álló együttest a francia forradalmárok összezúzták, mivel saját uralkodóiknak vélték az alakokat (ez nyilván nem menti fel a barbár tettet). A királygaléria valójában az ószövetségi Izrael és Júdea királyait, Jézus őseit ábrázolja, így többek között Sault, Dávidot és Salamont.
A rendkívüli szimbolikus erővel bíró templom helyreállítása magától értetődő volt (látható, hogy még napjainkban is a legapróbb részletekig az eredeti, tűzvész előtti állapotot állították vissza), így a munkákat irányító Eugène Viollet-le-Duc újrafaragtatta és visszahelyezte a szobrokat. Az eredeti maradványokat a közeli Cluny Múzeumban, a világ egyik legjelentősebb középkori kiállításán lehet megtekinteni.
Noha a köztudatban leginkább a második világháborús pusztulások élnek elevenen, már az első világégés során is rendkívül jelentős épületegyüttesek vesztek oda. Flandriában és a ma Felső-Franciaországnak nevezett régióban (a történelmi Francia-Flandria és Artois vidéke) rendkívül értékes műemlékek váltak szó szerint porrá és hamuvá. A harcok elmúltával, ahogy lenni szokott, a történelmet a győztesek írták: minden pusztulás oka a német agresszió volt (arról természetesen nem történt említés, hogy ezt jelentős részben az antant okozta), ráadásul magát az újjáépítést legnagyobb részben a német háborús jóvátételből finanszírozták. Hiszen
ahhoz kérdés sem férhetett, hogy a győztes államok, Belgium és Franciaország elpusztult épületeit a lehető legteljesebb mértékben újjá kell építeni
– ilyen szempontok a második világháború után a német városok esetében már jóval kevésbé merültek fel.
A rekonstrukciós munkákat több tényező is megkönnyítette: ezek a városok már a 19. századtól az érdeklődés középpontjában álltak, így felmérések, fényképek rengetege állt rendelkezésre. Másrészt ekkor még bőven elevenen élt a hagyományos építészeti tudás, minden tervező és építőmester szinte kívülről tudta, hogyan kell boltozatot rakni, kváderköves falat építeni és egyáltalán követ faragni, minőségi iparosmunkákat elvégezni. Így nem csoda, hogy Flandirában és Artoisban járva „kifogástalan” középkori városokban járhatunk – amik nagyrészt a két világháború között épültek újjá.
Noha az újjáépítési munkák a címben is szereplő alapelv – „ahogy volt, ahol volt” – szerint zajlottak, akad néhány kivétel. Leuven egyetemének és könyvtárának 1914-es pusztulása sajtó- és propagandatörténeti szempontból is igen jelentős: a városba bevonuló németeket belga orvlövészek és gerillák fogadták, amire a hadsereg a város lövetésével reagált. Így kigyulladt és teljesen leégett az 1425-ben alapított egyetem könyvtára, a tűzben 230 000 könyv, köztük 950 kódex és 800 ősnyomtatvány veszett oda. Az esetet az antant sajtó azonnal jelképpé, a német barbárság szimbólumává tette. Az ügy az Egyesült Államokban is nagy visszhangot keltett, így komoly gyűjtés indult a könyvtár újjáépítésére. De valójában az eszmét élesztették fel, a porrá lett könyveket már eleve nem lehetett pótolni, a könyvtárépületet viszont „nem úgy, ahogy volt és nem ott ahol volt” módon építették újjá. Whitney Warren amerikai építész az adományozók felkérésére egy csodálatos flamand reneszánsz épületet tervezett az új könyvtárnak. Hiszen a huszadik század elején vagyunk, egy magára adó amerikai építésztől elvárható, hogy kifogástalan reneszánsz könyvtárat tervezzen.
A leuveni könyvtár így tulajdonképpen egy intézményrekonstrukció, de a sors és a történelem fura fintora, hogy később magát az épületet is rekonstruálni kellett: Leuven a második világháborúban ismét a hadak útjába esett, a bevonuló német hadsereg és a belga ellenállók közötti harc közben a könyvtár kigyulladt és leégett. A tetőszerkezet és a belső födémek teljesen megsemmisültek, de a homlokzatok nagyjából épen maradtak, így viszonylag könnyen helyre lehetett állítani az épület 1928-as, eredeti állapotát. Így a leuveni könyvtár viszonylag szerencsés volt, ellentétben fájóan sok európai emlékkel, egész városokkal, amik teljesen a háború martalékai lettek.
Folytatjuk!
