Egy templom, amire látszólag egyáltalán nem igaz az „ahogy volt, ahol volt” rekonstrukciós mottó, pedig valójában nagyon is.
Rekonstrukciós sorozatunk jelmondatától – „ahogy volt, ahol volt” – első pillantásra a fenti templom nem is állhatna távolabb. A háború utáni képen egy kéttornyos, 19. század közepén épült homlokzat látható, a mai kép viszont egy szerényen elegáns barokk épületet mutat.
Pedig a velencei Campanile újjáépítése során követett, és sorozatunk jelmondatává választott alapelvet itt is betartották, csak épp egy korábbi „ahogy volt” állapotot építettek vissza.
A visszafogott külső a bajor barokk egyik legszebb belső terét rejti. Maga a templom München Lehel nevű történelmi külvárosában található, s bár gondolhatnánk, a névnek nincs köze a magyar vezérhez, a szó erdős ligetet jelent ógermán nyelven. Az épület a jeromosrendi szerzetesek számára készült 1727 és 1737 között, egy kolostoregyüttes részeként.
A tíz éves időtartam nem véletlen, az építési munkák legnagyobb részét a belső tér kialakítása tette ki, amit az extravagáns és teátrális építészeti megoldásaikról nevezetes Asam testvérek, a már nevükben is különös Cosmas Damian és Eguid Quirinius Asam végeztek.
A pompás belső teret rejtő viszonylag egyszerű külső tipikus barokk „furfang”,
tudatos tervezés eredménye, sok magyar barokk templomban is tapasztalhatjuk, hogy a visszafogott homlokzatról nyíló főkapun belépve valódi „aha-élményben” lesz részünk. A felépült kolostor – leszámítva, hogy 1827-ben a ferences rendhez került – változatlanul állt 1852-ig. Ekkor pár háztömbre felépült a „müncheni Andrássy út”, a Maximilanstrasse, és az addig kissé szegényes munkáskerület pillanatok alatt a felső-középosztály lakhelyévé vált.
A torony nélküli szerény homlokzatot nem érezték méltónak az átalakuló környezethez,
így 1852-53 között egy új homlokzatot építettek a régi elé, romantikus stílusban, két magas toronnyal.
A homlokzat átépítésén kívül a templomon egyéb beavatkozást nem végeztek (szerencsére). A fejlődő városnegyed rohamosan növekvő lakosságszáma új plébániatemplom emelését tette szükségessé, így épült fel a kolostorral szemben a városképben is meghatározó Sankt Anna Pfarrkiche im Lehel (megkülönböztetve a „Klosterkirchétől“) 1887 és 1892 között, késő historizmus egyik legfoglalkoztatottabb müncheni építésze, Gabriel von Seidl tervei alapján.
A kolostoregyüttes mintegy száz évig állt ebben a formában, mikor az 1944-45-ös légitámadások során súlyosan károsodott. Kissé ironikus módon
épp a később rekonstruált barokk belső szenvedett súlyos károkat, míg a később elbontott neoromán főhomlokzat kevéssé sérült.
Ez is mutatja, hogy a rekonstrukció voltaképp szubjektív folyamat, az adott (építész)társadalom sokszor válogat, hogy mit tekint újjáépítésre érdemesnek, és mi az, amit elbont.
A templomhomlokzat sorsa sokáig kétséges volt, hiszen épp a sokkal értékesebb barokk belső sérült jobban. Ideiglenesen helyreállították a 19. századi homlokzatot, viszont lebontották az életveszélyessé vált tornyokat, ami mögött megkezdődött a boltozat, majd a díszítmények rekonstrukciója.
A barokk belső tér helyreállításának előrehaladtával egyre sürgetőbb kérdéssé vált, hogy mi legyen a homlokzattal, ami tornyok nélkül nemcsak csonka volt, de stílusában sem illett München egyik legpompásabb 18. századi épületéhez sem.
A felújítást tervező fiatal építész, Erwin Schleich úgy döntött, hogy visszaállítja a barokk homlokzatot a templom elé. Volt azonban egy kisebb probléma: a 19. századi homlokzat az eredeti elé épült, megváltoztatva a templom egész szerkezetét. Így egy felemás megoldás született, az előrelépő homlokzatot "barokkosították" vissza, kissé felborítva ezzel az eredeti koncepciót, ugyanis a bajor barokk kolostorépítészet egyik jellegzetessége az épületszárnyakkal egy síkban tartott templomhomlokzat. Így végül,
ha nem is teljesen autentikusan, de 1968-ra visszaállt az épület külső- és belső terének egységessége,
az ekkor átadott visszafogottan elegáns barokk homlokzattal. A belső terek aprólékos helyreállítása további tíz évig (!) tartott.
A templombelső jó példa arra, hogy nem csak épületek, hanem az azokhoz elválaszthatatlanul kapcsolódó képzőművészeti alkotások is rekonstruálhatók. A Cosmas Damian Asam alkotta boltozati freskók mind elpusztultak a második világháborúban, de Karl Manninger újrafestette 1972-ben - a munkát természetesen nagyban segítette, hogy a legtöbb német műemléket rendkívül alaposan dokumentálták a háború első éveiben, ráadásul színes felvételek segítségével.
Erwin Schleich, a müncheni műemlékek megmentője
A fiatal építész a frontot megjárva alig 25 évesen, 1951-ben lett a Bajor Állami Főépítészi Hivatal (Bayerischen Staatsbauverwaltung) müncheni műemlékekért felelős építésze. Hivatalba lépésekor a város középkori és barokk templomai, palotái mind romokban hevertek.
1991-ig tartó működése során öt templom, nyolc barokk palota, valamint a régi városháza újjáépítését irányította, de emellett kortárs, modernista épületeket is tervezett, emellett a Müncheni Műszaki Egyetem (TU München) műemlékvédelmi tanszékén építészgenerációkat oktatott.
Mint minden művész, Cosmas Damian Asam, illetve Karl Manninger is igyekezett nyomot hagyni, megörökíteni nevét a fantasztikus freskón. Az egyik boltozat sarkán természetesen eredetileg csak Asam neve szerepelt, de ez 1972-ben kiegészült a művet újjáalkotó Manninger nevével.
