Bő tíz év alatt az FTC a Soroksári úti homoksivatagtól Európa egyik legmodernebb stadionjáig jutott. De kik finanszírozták az építkezést és milyen fejlesztéseket valósítottak meg a legelső években? Cikkükben az első Üllői úti stadion történetének legelejéről mesélünk.
Az FTC 1899-es alapítása után szűk tíz évvel eljutott oda, hogy a legelső, Soroksári úti pályáját kinőtte. A külső-ferencvárosi grundot a kerületi lakosság gyakorlatilag saját kézből és nagyrészt saját pénzből építette meg. A kezdetleges öltözőépületet és a kicsi, homokos talajú pályát azonban hamar elégtelennek találták. Ekkorra már az volt a jellemző, hogy a legtöbb hazai Fradi-meccset a Millenárison, a korabeli Budapest egyetlen, relatíve színvonalas stadionjában rendezték, ám ez a felállás sem volt problémamentes.
A pályát ugyanis az a Versenypálya Bizottság kezelte, melyhez az FTC „kései” alapítása révén csak a többi nagy klub, főképp a BTC, és az MTK után csatlakozott, és mivel ezáltal kevesebb szavazattal is rendelkezett, a versenynaptár beosztásánál gyakran húzta a többiekkel szemben a rövidebbet. Csupán viszonyításképp: a BTC 24 szavazatához képest a Ferencváros mindössze eggyel bírt.
Ez, a pályabérlés költségei és a folyamatosan növekedő nézőszámok arra ösztökélték a klubvezetést, hogy saját stadion megépítéséhez fogjanak.
Ehhez azonban egyrészt meg kellett találni a megfelelő telket, illetve valahogy elő kellett teremteni a tőkét.
A klub már ekkor is jelentős számú, politikai súllyal rendelkező személyt tudhatott a köreiben: Tolnay Lajos például hosszú évekig volt országgyűlési képviselő, mely tisztséget később maga Springer Ferenc is betölthette, aki ekkor már évek óta a Fővárosi Tanács aktív tagjának számított, megkönnyítve ezzel a megfelelő telek megtalálását is.
A végül kinézett, az Üllői és Hungária körút sarkán álló telek minden feltételnek megfelelt:
egyrészt elég nagy volt egy tisztességes stadion felépítéséhez, másrészt pedig az Üllői út által összeköttetést élvezett a kerület és a belváros szívével, többek között a tehetősebb polgárok fő mozgásterével.
Apró fennakadást okozott csak, amikor Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter bejelentette, hogy neki épp a kívánt telek kellhet a szomszédos Ferenc József-laktanya bővítésére. Szerencsére szemben volt egy pont hasonló adottságokkal rendelkező másik terület, a mai Üllői út 129. szám alatt található, melyet a klub első körben – a társadalomban betöltött szerepének és elért sportsikereinek köszönhetően térítésmentesen – 10 év használatra kapott bérbe a székesfővárostól, és ahol a munkálatok is megkezdődhettek.
A századfordulón ez a városrész még nem volt teljesen beépítve, a korban ezeket a telkeket főleg mezőgazdasági célra használták, ám már épp annyira becsatlakozott a budapesti vérkeringésbe, hogy a megközelítés nem okozott problémát. Ahogy azt az alábbi, a Fradi Múzeum gyűjteményében megtalálható térkép is mutatja, az új Fradi-pálya vasúti úton immár akár Óbudáról is könnyen megközelíthetővé vált.
A tőke kérdésénél jön képbe az a tényező, ami a Fradit a korban megkülönböztette a többi jelentős magyar egyesülettől:
a klub mögött állt az a lokálpatrióta ferencvárosi polgárság, akik pénzt és politikai tőkét sem sajnálva fogtak össze egy új versenypálya megépítéséért.
A vezetők az 1900-as évek végén az akkori legnépszerűbb pénzszerzési mód mellett döntöttek, így a helyiek 100 koronás részvényekkel járulhattak hozzá az építkezéshez.
A részvényesek között természetesen átlagembereket és a pesti értelmiség képviselőit is megtaláljuk, ám az összetétel az FTC társadalomban betöltött szerepéről is árulkodik. Nem túlzás azt állítani, hogy már a korban – tehát hozzávetőleg egy évtizeddel az alapítás után – a zöld-fehér színekkel való kampányolás hozta a legtöbb szavazatot a konyhára a helyi választásokon: az FTC politikai eszközzé vált.
Valószínűleg a politikai szálat fedezhetjük fel a legtöbb nagyrészvényes esetében is, ám ez gyakran áttételesen is hatást gyakorolt a tőkefelhalmozásra: Jakabffy Ferenc például pont részvénytársaság létrehozásának évében indult képviselő székért, és rögtön 5000 korona értékben fektetett be a stadionügybe, a Budapesti Építőmesterek, Kőműves-, Kőfaragó- és Ácsmesterek Ipartestületének elnökeként pedig további építőmesterek követték a példáját. Szintén a hatalomszerzés motiválhatta azokat a gyártulajdonosokat is, akiknek tekintélyes része épp azon a Soroksári úton rendelkezett telephellyel, ahol az FTC története is elkezdődött.
Közülük magasan kiemelkedik Helvey Tivadar. Az egy Soroksári úti vegyészeti gyárt igazgató Helvey 200 darab, tehát az összes részvény mintegy egyötödével vette ki a részét a gyűjtésből, majd 1913-ban – hiába a Fradi-színű ajándéktollak és plakátok – épp Springerrel szemben veszített a IX. kerületi választáson. Az 1910 májusában felállított társaság tehát szinte azonnal hatalmas sikert aratott:
már május 23-ára hozzávetőleg 90 ezer koronát gyűjtöttek össze,
ez pedig lehetőséget teremtett a stadionhoz szükséges banki hitel felvételére.
Miközben a pénz folyamatosan gyűlt, a tervezés is megkezdődött. 1909 novemberére tehetőek a stadion legelső, levéltárban is megtalálható tervei, melyeknek alkotója az a Jánszky Béla–Szivessy Tibor páros, akik a korabeli főváros igen sok épületét álmodták meg közösen. Az egész projektet Mattyók Aladár mérnök fogta össze, aki egy időben az FTC alelnöke, majd ügyvezető elnöke is volt.
Az Üllői út felőli oldalon volt a fedett állóhelyi rész, illetve azzal szemben, a Matolay utcával párhuzamosan helyezkedett el az illusztris nagytribün.
Az „A” jelzésű lelátó a kor stadionépítési szokásainak megfelelően számos klubfunkciót elegyített. Az bal oldali bejáraton belépve egy szolgálati szoba, illetve egy szolgálati lakás fogadta a fradistákat, valamint ezen az oldalon voltak a futball- és az atlétikai szakosztály öltözői is. Az épület közepén helyezkedett el a vívó- és tornaterem. Ez a felosztás manapság már kevésbé bevett, ám a BKV Előre 1920-as években épült, Mattyók-féle, mai napig működő pályája például még hasonló elrendezésben készült.
A tornatermen túl volt a titkári iroda, illetve egy újabb lakás, de ide kerültek a teniszöltözők is, a telek Hétvezér utcai végén ugyanis tenisz- és korcsolyapálya állt, egy központba egyesítve számos klubfunkciót. A lelátóépület emeletéről lehetett elérni a felsőbb páholyokat, a nagylelátón pedig mindent összevetve 1500 pados kialakítású és igen primitív tribünülés, 373 háttámlás ülés, illetve 233 páholyhely várta a szurkolókat.
A klubirodai funkció, a szociális érintkezés legfőbb helyszínének a Ferencvárosi Polgári Kör Bakáts téri helyisége, illetve előbb a Gebauer, míg később a Széchenyi kávéház számított.
Ezeket helyettesítette, illetve egészítette ki az új klubház a Hungária és az Üllői sarkán, amit szintén a Jánszky–Szivessy építészpáros jegyzett és egy étteremnek is otthont adott.
A házacska jegyeiben a magyaros és németes stílust elegyítette, ezáltal pedig szépen tükrözte az alapítói kör összetételét, melyben nagy számban, például Springer Ferenc által is képviseltette magát az ekkorra az asszimiláció már igen magas fokán álló fővárosi és ferencvárosi németség.
Még nem fejezték be teljesen a pálya körüli munkálatokat, amikor 1911 legelején eljött a megnyitó ideje. A szokatlanul széles gyepű, csúszós talajú stadion próbamérkőzésén az FTC az URAK-at fogadta és 2:0 arányban győzött, ám a főesemény természetesen nem lehetett más, mint egy Örökrangadó:
az FTC 1911. február 12-én 10 ezer néző előtt 2:1-re megverte az ősi rivális MTK-t a fővárosi és kerületi előkelőségek jelenlétében,
majd év végén ezzel a lendülettel meg is nyerte a bajnokságot.
Az eredeti tervek teljes egészében aztán 1912-re valósultak csak meg. Ekkor készült el a korcsolyapálya felőli és a korcsolyaöltözőket is magába foglaló kanyarlelátó. A tribünök tehát ekkor még nem érték teljesen körbe az oválist, a szomszédos Zita-kórház lakói így az intézmény legtetejéről követhették végig az Üllői úti mérkőzéseket.
A kitörő első világháború során Budapest nem szenvedett jelentős károkat, melynek köszönhetően az FTC-pálya is sértetlen maradt, igaz, 1917 során ideiglenesen harci eszközöket tároltak a játéktéren. A háború minden egyéb veszteség mellett a magyar sportéletet is felkavarta, hiszen az előzetes tervek szerint Magyarország rendezhette volna az 1920-as olimpiát. Bár ez a terv csírájában lett elfojtva, és a háború utáni országnak legkisebb gondja is nagyobb volt ennél, a felelős vezetők továbbra sem adták fel az olimpiai reményt.
Ebbe a képbe illeszkednek bele aztán a 20-as évek budapesti és Budapest-környéki stadionfejlesztései is. Az MTK az FTC után, szintén részvénytársaságon keresztül felhalmozott forrásból építette meg saját otthonát – a kék-fehérekkel szembeni rivalizálás tehát nemcsak a pályán öltött formát. Ráadásul ekkortájt lépett színre az az Újpest is, akiknek 1922-re Hajós Alfréd tervezett a korban modernnek számító stadiont. A nagy versengés, az olimpiai álom életben tartása, valamint a nézők folyamatos bevonzásának nyomása – mind anyagi, mind presztízs tekintetében – szükségessé tette hát az újabb fejlesztéseket.
Ennek értelmében 1924 elejére Mattyók Aladár révén újabb tervek készültek el:
a korábbi, mindössze pár sor magas fedett állóhely helyére új, a korábbi nagytribünnél is több szurkoló befogadására alkalmas lelátót terveztek.
Az augusztusra megvalósult B tribün homlokzata és pálya felőli része is tekintélyt parancsolt, 300 páholyt és több mint 3000 ülőhelyet foglalt magába, az alatta található állóhelyeket és korzóüléseket is beleszámolva pedig a stadion ezen oldalán összesen közel 12 ezer néző követhette a mérkőzéseket.
Ezzel párhuzamosan egy apró lelátórészt is kiépítettek a B-től jobbra, így teniszpályák irányában gyakorlatilag bezárult az ovális. Magáról a játéktérről sem feledkeztek meg: ám hiába a korban forradalminak számító gyepesítés, amellyel ekkortájt az MTK-nál és az Újpestnél is megpróbálkoztak, a fű egyik budapesti pályán sem maradt meg pár hétnél tovább.
A modernizált versenypálya „avatómérkőzésén”, egy Lengyelország ellen megnyert válogatott mérkőzésen 25 ezren tették tiszteletüket,
az FTC bajnoki nézőszámai mégis rendszeresen elmaradtak a korábbi években oly sokszor tapasztalt magasságoktól,
ugyanis az 1924-25-ös szezon – a hadibajnokságokat nem nézve – az MTK sorozatban 10. bajnoki címét hozta.
Az elkövetkezendő pár évben azonban minden megváltozott: az FTC első számú sztárjátékosának, Schlosser Imrének botrányos távozása az MTK-hoz, majd a professzionalizmus évek óta terítéken lévő bevezetése felkavarta a magyar labdarúgás állóvizét, és sosem látott érdeklődést generált a sportkedvelő köreiben.
Miközben az FTC labdarúgócsapata sikert sikerre halmozott, a stadion szépen lassan pusztulásnak indult,
a B lelátón pedig megalakult az a szurkolói csoport, ami immár közel 100 éve hűségesen jelen van a Fradi-stadion lelátóin…
Ám erről bővebben sorozatunk következő részében.
