A közelmúltban mutatták be a 2025-ös oszakai világkiállítás magyar pavilonját. Ennek apropóján nézzük, hazánk hogyan mutatkozott be a különböző expókon az elmúlt 150 évben!
A (világ)kiállítási pavilon különleges építészeti műfaj: alapjában véve ideiglenes építmény, ami egyszerre hű tükre az adott kornak és az építtető ország állapotának. Eleve sokatmondó, hogy Magyarország szinte a kezdetektől önállóan és nagyon hangsúlyosan jelent meg ezeken az eseményeken: elsőként az 1889-es párizsi világkiállításon épült „nemzetek utcája”, és hazánk már röviddel azután, az 1900-as, szintén a francia fővárosban rendezett bemutatón debütált egy látványos, a Vajdahunyad várát idéző pavilonnal, ami a bosnyák és a brit csarnokok között állt.
A pavilonok kialakítása maguknak az országoknak a bemutatását szolgálta. Ekkor még a tömegmédia korszaka előtt vagyunk, egy akkori franciának kevés fogalma volt a közelebbi-távolabbi országokról, így Magyarországról is (bár a tájékozottság a technika fejlődésével sem változott sokat). A pavilonban ezért a magyar építészet alapjait mutatták be, többek között Vajdahunyad várát, a jáki templomot, a pozsonyi városházát egy épületbe komponálva.
A magyar pavilonépítészet kibontakozásának helyszíne a következő évtizedekben Olaszország volt. Az 1906-os milánói, majd az 1911-es torinói világkiállítás magyar pavilonjai beteljesítették feladatukat: egyediek, különlegesek és nem utolsó sorban rendkívül figyelemfelkeltők voltak. Különösen a torinói pavilon keltett nagy visszhangot: hazánk „Attila sátrát” emeltette a Pó partján. Az akkori építészet ígéretes tehetségei, Tőry Emil és Pogány Móric tervezték a különös építményt, a kiállítási koncepciót Györgyi Dénes, Kós Károly akkori munkatársa állította össze.
A meghökkentő külső egy talán még különlegesebb belsőt takart.
A csarnokban mindenütt ezer színben játszó Zsolnay burkolat, csempék, ülőkék, vázák sorakoztak, amik nem csak művészileg voltak lehengerlő hatásúak, de egyúttal a magyar ipar nagyságát is hirdették. Sajnos, mint a kiállítási épületeket általában, a torinóit is elbontották a rendezvény után (az épületet eleve ideiglenesnek tervezték), csupán a Zsolnay-tárgyak egy-egy darabja bukkan fel néha árveréseken vagy gyűjtőknél.
Ugyan nem világkiállítási épület, de az egyetemes magyar építészet egyik legszebb, hazánkban alig ismert alkotása a Velencei Képzőművészeti Biennálé magyar pavilonja.
A biennálét, vagyis a kétévente megtartott képzőművészeti kiállítást 1895 óta rendezik meg a Giardino Pubbliciben. Hazánk a kezdetektől sikeresen képviselteti magát, ezért
az olasz fél felajánlotta, hogy önálló és állandósított magyar pavilon épüljön, szinte elsőként a meghívott országok közül.
Kifejezetten a házigazdák kérése volt, hogy a tervezéssel Maróti Gézát bízzák meg, éppen az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonjának sikere miatt. Maróti neve a nagyközönség számára talán kevéssé ismert, pedig az elsősorban épületszobrászként dolgozó művész olyan fantasztikus alkotásokon hagyta keze nyomát, mint a Gresham-palota, megannyi pesti bérház és a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes, vagyis a művészeti palota. A kis épület egy összművészeti alkotás, akkori német elnevezéssel Gesamtkunstwerk: a képző-és művészet összes ága hangsúlyos szerepet kapott. Így a belső tér domborműveit Telcs Ede, a mozaikokat Körösfői-Kriesch Aladár, az üvegablakokat Nagy Sándor tervezte. A kivitelezésben olyan nagyságok és legendák működtek közre, mint Róth Miksa, vagy a pécsi Zsolnay-gyár.
A pavilonnak meglehetősen hányattatott sors jutott, az első világháborúban hadikórházként üzemelt, majd hosszú elhanyagoltság után 1958-ban újították fel, ami jelentős pusztulással járt. A magas, oromzatos tetőt elbontották, a díszítményeket elfalazták, bevakolták. Utóbbi szerencsére visszafordítható volt, az 1990-es években Csete György építész és Sümegi György művészettörténész vezetésével elvégzett rekonstrukció során legalább részlegesen visszanyerte az épület eredeti pompáját.
Az első világháború után alapvetően megváltozott hazánk nemzetközi helyzete, így a világkiállítási részvétel koncepciója is. Az akkori konzervatív vezetés felismerte, hogy a történelmi nagyság felmutatásával nem tud áttörést elérni, hanem
azt kell bemutatni, hogy Magyarország milyen modern, újító és – mai szóval – innovatív hely, amellett, hogy büszke a nemzeti hagyományaira.
Ennek megfelelően a két háború közötti pavilonok megdöbbentően modernek, de mindegyikben van egy kis nemzeti gondolat, gyakran éppen art deco vagy a római iskolát idéző megfogalmazásban.
A pavilonokban éttermeket is működtettek, ahol többnyire a Gundel gondoskodott a magyar gasztronómia bemutatásáról. Maguk a kiállítások is a modern országimázst segítették, olyan termékek és fejlesztések bemutatásával, mint a Tungsram új izzói,vagy a híres Árpád sínautóbusz.
Az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonja olyan, mintha egy különleges budai villát repítettek volna Párizsba. De hiába volt modern és látványos a magyar pavilon, túl nagy feltűnést nem keltett, hiszen ez volt az a világkiállítás, ahol a harmadik birodalom és a Szovjetunió egymással szembeállított két hatalmas pavilonja mindent leuralt, mintegy előrevetítve a közeledő világháborút.
A háború előtti utolsó világkiállítást szó szerint a világégés előtti utolsó napokban, 1939 tavaszán-nyarán rendezték meg. A kiállítás máig legendás, itt mutatták be a híres Futuramát, a jövő városát és megannyi, akkor még a tudományos fantasztikumba illő, de ma már mindennapos újítást.
Hazánk is érezte a korszellemet, a magyar pavilon még a két évvel korábbinál is merészebb, modernebb lett, ugyanakkor tartalmában hagyományos: a homlokzaton Szent István hatalmas szobra emlékeztetett az államalapító egy évvel korábbi emlékévére, és természetesen itt is hagyományos magyar étterem várta az amerikaiakat.
A kiállítás összességében pozitív és derűs képet festett a modern világról, majd utolsó napjaiban kitört a történelem legpusztítóbb – és sajnos minden ízében modern – háborúja,
ami egyfajta görbe tükröt mutatott a Queens-i verőfényben bemutatott elképzeléseknek.
Folytatjuk!