Egy maroknyi Fortepan-fotóval indult, két régi újságcikk adott hozzá kapaszkodót, a többit pedig a pécsiek rakták össze. A Villa Babylon Relax Center története sokáig inkább pletykának tűnt, de ahogy érkeztek az emlékek, szépen kirajzolódott, mi működött valójában a Mecsek oldalában: egy zárt, elit világ, ahová nem jutott be akárki, mégis mindenki tudta, miért fizetnek a vendégek.
Az egész egy véletlen kattintással indult. A Fortepan képei között bukkant fel néhány furcsa, már-már szürreális hangulatú fotó egy mecseki villáról. Tükrök mindenütt, márvány, gondosan megkomponált enteriőrök, valami megfoghatatlanul teátrális légkör. Az ember ránéz, és érzi, hogy itt több történt, mint csendes pihenés meg szaunázás.
Innen indult a nyomozás. És nagyjából itt is akadt el.
A fellelhető források meglepően szűkszavúak. Az egyik első kapaszkodó egy 1991-es újságcikk volt az Új Dunántúli Napló-ból. Ebben még egy ambiciózus, elegáns vállalkozás képe rajzolódik ki. A volt pártvendégházból exkluzív pihenőhelyet alakítottak ki, elsősorban külföldi üzletembereknek. A projekt mögött egy pécsi származású vállalkozó, Merckle Péter állt, aki Nyugat-Németországban szerzett tapasztalatokat, majd hazatérve látott fantáziát a mecseki épületben.
A leírás alapján minden a helyén volt. Márványburkolatok, tükrös mennyezet, antik bútorok, kényelmes apartmanok, bár, szauna, csend és jó levegő. A tulajdonos külön hangsúlyozta, hogy szó sincs semmiféle szexszolgáltatásról. Akkoriban már keringtek pletykák, és úgy tűnik, fontos volt ezeket idejében leszerelni.
Csakhogy a történet itt nem ért véget.
Egy 1996-os cikk ugyanebből az újságból már egészen más hangulatot hoz. Itt a Villa Babylon neve összeforr azzal, amit addig csak suttogtak. Zárt körű, elit hely, ahol vastagon fog a ceruza. A beszámoló szerint egy éjszaka ára simán felkúszott harmincötezer forintra, és a „szépleányok” jelenléte is magától értetődő része volt az élménynek. A szerző még az ókori Babilon példáját is előhúzza, mintha ezzel próbálná megkeretezni az egészet. Egy kis történelem, egy kis irónia, és máris kevésbé tűnik botrányosnak, ami valójában történt.
Itt viszont elfogytak a biztos nyomok. Nem maradtak részletes leírások, nincsenek hivatalos beszámolók, csak sejtések és félmondatok. Úgyhogy jött az ötlet, hogy megkérdezzük azokat, akik talán közelebb voltak hozzá.
Egy pécsi Facebook-csoportba tettünk közzé egy fotó a villáról, mellé a kérdés, ki mit tud róla.
És ekkor kezdett igazán összeállni a kép. Valaki rögtön jelentkezett, hogy ő fotózta a promóképeket a nyitás idején. „Nagy kaland volt” – ennyit tett hozzá, de ez a félmondat is sokat mond. Mások a helyszínt pontosították. A Miléva utcában állt az épület, nem messze a Francia emlékműtől, a mai Fenyves Hotel mögött, az erdőben. Többen emlékeztek rá, hogy később Miléva Hotel néven működött, mielőtt végleg eltűnt volna.
És aztán jöttek a történetek. Valaki limuzinnal szállította a vendégeket, és azt írta, ez tényleg zárt világ volt, ahová nem lehetett csak úgy beesni. Más arról mesélt, hogy még az udvarra sem mehetett be, amikor ételt vittek a gondnoknak vagy a lányoknak, a kapunál kellett várni, amíg kijönnek érte. Volt, aki a személyzet felvételijét idézte fel a pécsi Pepita bárból, más pedig egy vásárban felbukkant zománctábláról számolt be, rajta a hely logójával.
És voltak azok a mondatok, amelyek igazán életet vittek a történetbe.
„Mindig jöttek a hölgyek hetente egyszer a FEK, vagyis a Fegyveres Erők Klubja kerthelyiségébe, és onnan mentek tovább fodrászhoz, manikűrre.” Egy pillanatra egészen hétköznapivá válik az egész, mintha csak egy furcsa munkarendről lenne szó.
Aztán jön a következő emlék, és visszazökkenünk. Helikopterrel érkező vendégek, délszláv katonatisztek, elképesztő összegek. Pécsi lányok és máshonnan érkezők, egy gondosan felépített, zárt rendszerben.
Ahogy gyűltek a hozzászólások, egyre inkább kirajzolódott egy világ, amely valahol a luxus, a titkolózás és a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus határán egyensúlyozott.
Olyan hely lehetett, amiről sokan hallottak, kevesen látták belülről, és még kevesebben beszéltek róla nyíltan.
Talán ez az, ami igazán érdekessé teszi a Villa Babylon történetét. Nem az, hogy pontosan mi történt ott – azt pontosan tudjuk –, hanem az, ahogyan a város emlékezetében megmaradt.
Egy kicsit mindenki tud róla valamit, de senki sem az egészet.
Ma már az épület sincs meg, az erdő visszavette a helyét, a történet pedig szétszóródott fényképekben, újságcikkekben és kommentekben él tovább. Ez valahogy pont így kerek. Egy kicsit homályosan, egy kicsit kiszínezve, pont annyira, hogy még mindig érdemes legyen utána kérdezni.
