Nemzeti építészetről, Kádár-kockákról, polgári jó ízlésről és cselszövő építészekről is szó volt a Helyzet podcast legújabb adásában, ahol Lánszki Regő országos főépítész vendége Balázs Mihály Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építész volt.
A Helyzet Podcast legújabb adásában Lánszki Regő országos főépítész, építészeti államtitkár Balázs Mihály Kossuth-, Ybl Miklós-díjas és Prima Primissima díjas építésszel beszélgetett.
A műsor során Balázs Mihály egyetemi tanártól, aki a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja is, többek között elhangzott, hogy:
- „Az építészek fiatalon tiszták, őszinték és egyszerűek – ez a három tulajdonság a praxis során sokaknál megváltozik.
- „Nagyon jónak tartom azt a gyakorlatot, hogy van konzultációs lehetőség. Az Országos Építészeti Tervtanácsban a legszebb pillanatok – azzal a kivétellel, amikor olyan terv kerül elénk, aminek felhőtlenül lehet örülni – azok, amikor azt látom egy kollégán, hogy megértette, valamit nem jól csinált, nyitott, kíváncsi a véleményünkre
- „Az építészet egy minden szintjén közösségi műfaj, egyedül nem lehet csinálni, gondolkodni róla.”
- „A II. világháború után az építészetet elvesztették az emberek és elkezdték nem szeretni, most ennek vagyunk a tanúi és kárvallottjai.”
- A nemzeti építészet szempontjából a helyi kötődés, az identitás a kulcskérdés, nem annyira a formák.
Lánszki Regő egyebek mellett kifejtette:
- „Az elmúlt két és fél évben nemcsak építészekkel és önkormányzatokkal egyeztettünk, hanem rengeteg lakossal is. Ők arra a kérdésre, hogy melyik épületeket szeretik, 95 százalékban azt mondták, hogy a »régi épületeket«. Az a fajta értékállóság jött elő, amit úgy fogalmaztak meg: régi. Az elődeink tehát szerintem követtek el hibákat. Újabbnál újabb építőipari eszközök és anyagok állnak rendelkezésre, amik az építészeket arra sarkallhatnák, hogy még jobban kinyissák a teret, hogy még jobban meg tudják mozgatni a társadalmat, hogy amit csinálnak, ez még befogadhatóbb legyen, de nem ez történt, hanem egy lecsupaszított, sablonizált és végeredményében nem befogadható és szerethető építészetet született.”
- „Az állami beruházásoknál hoztunk egy olyan döntést, hogy minden nagyobb beruházásnál az elköltendő pénz három ezrelékét képzőművészeti vagy iparművészeti alkotásokra kell költeni. Bízom benne, hogy ez a szándék a magánberuházásokra is automatikusan hatással lesz.”
Ne csak nézd, olvasd is: a teljes beszélgetés szövege
Lánszki Regő egyik személyes élményével indította a beszélgetést: „'98-ban kezdtem a Műszaki Egyetemet és kristálytisztán emlékszem arra, amikor beléptem első nap az egyetem épületébe. Ott rögtön az elején több órán elhangzott, hogy »Üdvözöljük a kedves kollegákat, az építészet válságban van«. Ez a mély, depresszív mondat akkor engem nagyon meglepett, hiszen aki alkotási vággyal jelentkezett az egyetemre, az érzékelt egyfajta disszonanciát ezt hallva.”
„Te hogy látod – fordult Balázs Mihályhoz az országos főépítész –, ma válságban vagyunk?”
Jó építésznek lenni?
„Először is részvétem, hogy ilyen helyzetbe hoztunk téged – felelt Balázs Mihály. Amúgy én magam soha nem gondoltam ezt. Sőt, határozottan emlékszem, hogy gyakran úgy kezdtem az előadást:
»építésznek lenni jó«.
Ettől persze még vannak nehézségei, de ha megvan az az érzés, hogy az ember tud tenni valamit a közösség életéért, jobb életkörülményeiért, akkor nem úgy gondol az építészetre, mint rettenetes dologra. Ez egy bizalmon alapuló tevékenység, és jó érzés, ha valaki megbízik az emberben. Hogy most válságban van-e… Szerintem nem. Sok nehézséggel küzd, de építésznek lenni jó – ez változatlan.”
Az országos főépítészt az érdekelte, Balázs Mihály tapasztal-e a szakmában ettől eltérő hozzáállást.
„Igen, tapasztalatom szerint akkor, amikor a hitelességet megkérdőjeleződik. Azoknak az építészeknek ugyanakkor, akik pozitív világképpel rendelkeznek és így viszonyulnak a megbízójukhoz, a megbízók is hajlamosak elhinni, hogy ez egy közös sikert ígérő együttműködés lehet, a kötekedés, a gyanakvás pedig ilyenkor háttérbe szorul.”
Az építész kiszolgáltatottságával kapcsolatban Balázs elmondta: „A jó építész tudja, hogyan kezelje ezeket a helyzeteket. Van egy 19. század közepén kiadott latin-magyar szótár, ahol az építész definíciói között szerepel a cselszövő szó. Ez elsőre meghökkentő lehet, de ha jobban belegondolunk, van benne valami. Ugyanis
az építésznek sok különböző szálat kell valahogy összeszerveznie,
és ehhez az út bizony néha taktikai megfontolásokon át vezet, nyilván úgy, hogy az elvi alapállást ne kelljen feladni. De ha egy építész elég ügyes, akkor ezeket a szálakat képes úgy szövögetni, hogy abból jó mintázatú textília szülessen.”
Az utánpótlás helyzete
Lánszki Regő ezután a fiatal építészek helyzetére terelte a szót.
„Az építészek fiatalon tiszták, őszinték és egyszerűek – ez a három tulajdonság a praxis során sokaknál megváltozik.
Nyilván ez élethelyzetekből vagy egyszerű számításból is adódhat. Van, aki az építészetre egyszerű megélhetési forrásként tekint. Aki azonban elhivatott építész, az küzd ezzel és megpróbálja megtartani ezt a három tulajdonságot. Én abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy nagyon régóta dolgozom az egyetemen, és folyamatosan figyelem a fiatalokat. Minden évfolyamban ezzel a hármas jelszóval lép be az intézménybe, és látom, hogy az életművekben 20-30-40-50 évvel később hogyan tűnik ez el, ami elég szomorú” – vallotta be Balázs Mihály.
Az Országos Építészet Tervtanács mint lehetőség
„Építésznek lenni jó-e vagy sem? – kanyarodott vissza a kérdésre a szakember, így reagálva: néha szomorú, de nem azért, mert valaki mondjuk rossz terveket csinál, hanem például az Országos Építészet Tervtanács tagjaként vagy tanárként látni azt, hogyan romlik el adott esetben egy életpálya, az nehéz.”
„Én nagyon jónak tartom azt a gyakorlatot, hogy van konzultációs lehetőség, és a tervtanácsban a legszebb pillanatok – azzal a kivétellel, amikor olyan terv kerül elénk, aminek felhőtlenül lehet örülni – azok, amikor azt látom egy kollégán, hogy megértette, valamit nem jól csinált, nyitott, kíváncsi a véleményünkre, esetleg utólag is megkeres telefonon, hogy beszéljünk” – beszélt a szervezetről az Ybl-díjas építész.
Lánszki az egyértelműség kedvéért hozzátette: „az Országos Építészet Tervtanács feladata vizsgálni minden olyan építési engedélyezésre beadott beruházást, ami 5000 négyzetméternél nagyobb területű, illetve azokat a társasházakat, amik legalább 6 lakással bírnak és 1500 négyzetméter alapterületűek, valamint minden műemléki védettségű épület minden módosítását, minden kiemelt beruházást és persze az államiakat. Említette a Tanár úr a konzultációt, ami szabadon választható. Én ezeket azért díjazom, mert sokkal határozottabb vélemények hangoznak el ilyenkor.”
Az őszinteség fontossága
A gondolattal Balázs Mihály is egyetértett: „Semmi más módon nem érdemes tervekről beszélni, mint őszintén. A legjobb az, hogy ha minden fél nyíltan elmondja, mit gondol. Ez egy jó edzés. Azt is gyakran tapasztalom a meghívott építészek prezentációiból, hogy ez sok irodában mintha nem lenne a napi gyakorlat. Mintha a tervek nem lennének kibeszélve, és nem lenne lehetőség arra, hogy az építészetről szabadon beszélgessenek a pici műhelyekben is.
Márpedig az építészet egy minden szintjén közösségi műfaj, egyedül nem lehet csinálni, gondolkodni róla.
Először a kilencvenes években fogalmaztam meg, hogy mi nekem az építészet, és azután 5-10 évente újrafogalmaztam ezt a gondolatot. Most úgy látom, az építészet kapcsolatrendszer. Nem művészet, nem tudomány, hanem egy kapcsolatrendszer, ahol sok minden összeér, és ahol esély van arra, hogy szintézisbe kerüljenek a látszólag különböző jelenségek.”
„És nem feladat megmutatni, jelképpé változtatni?” – kérdezett vissza az országos főépítész.
Balázsnak erre egy Varga Imre-idézet jutott eszébe, ami akkor hangzott el, amikor megkérdezték tőle, hogyan lehet életművet csinálni.
„Életművet nem lehet csinálni, hanem az lesz.”
„Építészet is lesz. Nagyon sok ember közös munkája után egyszer csak születik valami, és ezt nevezzük építészetnek, függetlenül attól, hogy annak esztétikai-funkcionális értékei nagyok-e. Nyilván itt aztán elég sok elágazás van, mert rengeteg fajta építészet van” – magyarázta Balázs.
Lánszki Regő erre reflektálva a különböző építészeti irányvonalak és stílusirányzatok közötti vitákról, azok hasznáról kérdezte az építészt.
Az építészet lényege
„Visszaugrok a legelejére. Az építészetet nem az építészek csináljak. Az félreértés, hogy ők művelik az építészetet, az ugyanis mindig egy közös munka eredménye, és ez a közös jelentheti a családot, a várost vagy az egész társadalmat. A városról vagy építészetről alkotott belső kép pedig valójában fontos tükre a társadalmi gondolkodásmódnak. De amit a stílusokról kérdeztél, számomra egyszerű:
Én az építészetet elsősorban nem formai kérdésnek tekintem,
hanem egy működési modellnek. Minden háznak van működési elve, ami persze a funkcióra, szerkezetre, anyagra is hatással van, de mégsem ez a legfontosabb.”
Arra a kérdésre, hogy ez a társadalom is így gondolkodik-e, az építész a következőket mondta: „Jó volna, ha így tenne, mert akkor talán nagyobb esély volna arra, hogy megértse, az építészet miről szól, mi a lényege, és nemcsak a felszínt érzékelné."
Balázs konkrét példával is előhozakodott: „Azokkal a történeti példákkal lehetne az építészet lényegét elmagyarázni, mint az Iparművészeti Múzeum, ami – leegyszerűsítve – egy szecessziós épület. Csak azért hozom ezt példának, mert Lechner amúgy is jelképes személyiség, és ha megnézzük a házait, azok egyszerű fal-lyuk architektúrájú épületek, csak helyenként vannak olyan szerkezeti-téri konstrukciói, amik egyediek. De általában egy alaphangon elképzelt épületet teremtett meg, amire aztán rákerül egy díszítőréteg. Ha visszatérünk az Iparművészetihez, ott a dizájn mint szerkezeti logika jelenik meg. Ez a logika szépen tetten érhető abban a szerkezetben, ami a főcsarnok üvegkupoláját kirajzolja. Konzolos szerkezet, folyamatosan csökkenő fesztávval, persze díszítve, de nem az a lényege, hanem a működési elv, amiből a forma kirajzolódik. És ha ezt elmondanánk az embereknek, akkor tudnák, hogy van valami a forma mögött, valami állandóbb és fontosabb, amit érdemes figyelni.
Lánszki hozzátette, hogy a díszítések, cirádák ugyanakkor a társadalom számára fontosak.
„Igaz, de a történethez az is hozzátartozik, hogy az Iparművészeti Múzeumot új korában sokan a cigányvajda házának nevezték” – válaszolt az építész.
Nem szeretik az emberek manapság az építészetet?
Ezt követően Balázs Mihály azt vetette fel, hogy mi történhetett az építészettel a II. világháború után.
„Ekkor az építészetet elvesztették az emberek és elkezdték nem szeretni, most ennek vagyunk a tanúi és kárvallottjai”
– mondta.
„A modern építészet ma sokszor indulatokat vált ki emberekből, vagy leegyszerűsítő megnevezéseket kap, hiszen mindent szocreálnak hívnak, ami kocka formájú. Valószínűleg a mívesség, a részletezettség nem olyan szintű, ami elvárt lenne sokak részéről” – fejtegette.
„Azt gondolom, hogy ennek a vágya nem tűnt el. Az elmúlt két és fél évben nemcsak építészekkel és önkormányzatokkal egyeztettünk, hanem rengeteg lakossal is. Ők arra a kérdésre, hogy melyik épületeket szeretik, 95 százalékban azt mondták, hogy a »régi épületeket«. Az a fajta értékállóság jött elő, amit úgy fogalmaztak meg: régi.
Az elődeink tehát szerintem követtek el hibákat.
Újabbnál újabb építőipari eszközök és anyagok állnak rendelkezésre, amik az építészeket arra sarkallhatnák, hogy még jobban kinyissák a teret, hogy még jobban meg tudják mozgatni a társadalmat, hogy amit csinálnak, ez még befogadhatóbb legyen, de nem ez történt, hanem egy lecsupaszított, sablonizált és végeredményében nem befogadható és szerethető építészetet született” – osztotta meg gondolatait a kérdésben Lánszki.
Kádár-kocka: igen vagy nem?
Balázs Mihály meglepő gondolattal válaszolt: „Kedvenc épületeim a 60-as években épült Kádár-kockák. Különösen azok, amelyikeknek nemesvakolatos, intarziás, díszített homlokzata van. Ez szerintem egy olyan gesztus volt a helyi építőmesterek részéről, ami ennek a mívességnek, részletgazdagságnak a vágyából született. Mert emögött nincs racionális ok.
Után jött a technológiai fejlődés, ma sok eszköz, szín elérhető, de maga a lényeg, a díszítés, az egyediség vágya ezzel nem éleszthető fel. A Kádár-kockának van ezen kívül még egy szépsége – az, hogy egy rendkívül kompakt forma. Ha energetikailag gondolkodom az építészetről, akkor egy jó minta. Nincsenek nagy kiszögellések, viszonylag kevés anyaggal viszonylag nagy kubatúrát le lehet határolni, miközben kicsi a lehűlő-felmelegedő felület.”
Lánszki Regő rámutatott, hogy foglalkoznak is vele, hogyan lehet a Kádár-kockákat a mai igényekhez alakítani, ugyanakkor kiemelte egy rossz tulajdonságát is: hogy „nem lehet a téri közepére állni, mert ilyen ott nincs. Egy háromosztatú parasztház szépsége az, hogy be lehet állni a közepére, és ott azt érzi az ember, hogy a centrumban van és érte van a ház. Ha a Kádár-kocka alaprajzát felidézzük, azt látjuk, hogy középen egy főfal van és nem a lakó. Az ember a perifériára szorul.”
Lánszki Regő szerint az irány azóta sem változott. „Előregyártott technológiával, gyorsabban, olcsóbban építünk, bármit bármilyen színnel le lehet festeni, de egyre monotonabb irányba megyünk, pedig ez a hiányérzet már a korábbi időszakban, a panelek korszakában is megvolt, és ez nem múlt el, hanem folyamatosan erősödik. Ebben határozottan érzek egy feszített hangulatot.”
„Ez biztos, hogy van, de én kifejezetten a téri következményekről beszélek – fűzte hozzá Balázs. – Házat mégiscsak azért építünk, hogy élettereket hozzunk magunknak létre. Számomra a téralkotás az építész legfontosabb vetülete, de erről nem szoktunk annyit beszélni. Ha az építészet esszenciáját keresem, az szerintem abban található meg, hogy
az ember egy furcsa lény, aki nem szeret bent lenni és nem tud kint lenni, ezért állandón mozog a kettő között.
Ezt kell az építészetnek szolgálnia. A homlokzatok, amikről beszélünk egyfajta burokként is felfogandók – ez a burok jelleg számomra nagyon fontos.”
„Az állami beruházásoknál hoztunk egy olyan döntést, hogy minden nagyobb beruházásnál az elköltendő pénz három ezrelékét képzőművészeti vagy iparművészeti alkotásokra kell költeni – mondta a még a díszítettséggel kapcsolatban az országos főépítész. Bízom benne, hogy ez a szándék a magánberuházásokra is automatikusan hatással lesz, mert az gazdagítaná a városképet és a piaci versenyben is előnyt tudna biztosítani.
Létezik nemzeti építészet?
Arra a kérdésre, hogy milyen helyzetben van ma a magyar nemzeti építészet, egyáltalán létezik-e ilyen, Balázs Mihály a következőket válaszolta: „Ez az egyik legfontosabb kérdés. Erre Farkasdy Zoltánnak van egy gondolata, miszerint természetesen van, de ha beszélünk róla, akkor nem tudjuk megfogni. Tehát van, de hogy ez egy szándék eredménye vagy következménye valaminek, nehéz kérdés.”
Majd így folytatta: „Van egy nagyon erős élményem. Először voltam Székelyföldön egy faluban. Ott tapasztaltam meg, milyen az, amikor hosszú kilométerekig megy az ember, idegennek érzi a tájat, és egyszer csak megérkezik Székelyföldre, és úgy érzi, mintha az otthonhoz képest nem változott volna semmi – másfajta virágok vannak a kertben, mások a homlokzatok arányai és színei, máshogy gágog a liba a kertben. Biztosan van valami helyi sajátosság, ami észlelhető, ami hat, és mi ezt keressük. Az a kérdés, hogy ez lehet-e tudatosan csinálni.
A nemzeti építészet szempontjából a helyi kötődés, az identitás a kulcskérdés, nem annyira a formák.
A formák általában következmények, és gyorsabban változnak, mint a felsoroltak. Csábító, hogy olyan házakat építsünk, mint Kaliforniában vagy Afrikában, és erős akarat kell ahhoz, hogy ezeket valaki átlépje. Én annak lennék a híve, hogy oktatással, neveléssel valamilyen módon felhívjuk figyelmet arra, hogy az a hely, ahol élünk, az fontos, illetve a saját, helyi tudásunk is az.”
Lánszki Regő ezzel kapcsolatban a Hamvas Béla-féle öt géniuszt idézte: „minden helynek van a genius locija, azaz hely szelleme, ami nemcsak formát, hanem képességet is magába foglal, és messze túlmutat egy épületen”, meghatározza az időjárás, a domborzat, az élővilág, az emberek kedélye. Szerinte ennek éltetéséhez fontos, hogy járási szinten, a járási székhelyeken legyenek meg azok a főépítészek és építészek, „akik erről elkezdenek beszélgetni.”
„Az építészeti alaptörvényben van egy erre vonatkozó fogalom: a polgári jó ízlés. Ezt sokan félreértik. Én szerintem nem értem félre, bár a megfogalmazást nem tartom a legjobbnak, pont azért, mert félreérthető. De szerintem ez épp azt jelenti, amiről az előbb szó volt, a helyi tudásról és az énazonosságról. És ha erre így gondolok, akkor ez az építészetnek nem az esztétikai, hanem a kulturális vetületét emeli ki. Németh Lászlónak van egy gyönyörű definíciója. Ő azt mondta, hogy a kultúra, tehát
az építészet nem művészet, hanem egy életet szabályozó elv.
És itt bejön a hagyomány, bejönnek a történeti korok, a létforma, amiben ma élünk, hogy miszerint globális lények vagyunk, de van saját múltunk és történelmünk is – és ezeket a rétegeket kell mindenkinek magában és a közösség szintjén is megértenie és megfogalmaznia. És ha ez sikerül, akkor körül tudjuk írni azt az elvet, ami alapján az életünket élni tudjuk, vagy ami alapján építészeti döntéseket tudunk hozni” – mondta Balázs.
Balázs Mihály ezen gondolat mentén így folytatta: „az építészet különösen alkalmas arra, hogy az alkotó önismeretét, illetve a megbízó a saját önismeretét pontosítsa. De ehhez csak azonos rangú partnerek közötti együttműködés vezethet, kioktatás nem. Nem is szeretem az oktatás szót. Én mindig tudásmegosztásról és párbeszédről beszélek. Az egyetemen a hallgatók terveivel is úgy foglalkoztam, mint a sajátjaimmal, és úgy tekintettem őket, mint munkatársakat. A munkát idézőjelben mondom, mert az építészeti tevekénységemet nem munkának, hanem létformának tekintem.
Ez az együttműködés nagyon fontos. A fiatal generáció, azt hiszem, erre vágyik, és nem arra, hogy megmondjam neki, én hogy csinálnám.
Annyi új kihívás van ma körülöttünk, hogy senki nem tudhatja a megoldást, azt közösen keressük, egy fiatal kérdései pedig legalább annyira fontosak, mint egy tapaszalt építész válaszai – a kettő együtt tud jó eredményt hozni.
Ez a párbeszéd pedig nem zárul le egy diák és egy tanár között, hanem arra törekszünk, és a feladatunk is az, hogy ezt a kört megnyissuk és tágítsuk” – zárta a beszélgetést Balázs Mihály.
