Ott, ahol ma autók végeláthatatlan folyama kanyarog az Erzsébet hídra fel és onnan le, egykor csendes, hangulatos városrész állt – közepén egy mára eltűnt, gyönyörű templommal.
Gyakorta áthaladunk a hűlt helyén, s csak ritkán jut eszünkbe, mennyi értéket és hangulatot vesztettünk vele:
Tabán városrész eltűnt a világháború előtt
– a háború után pedig a túlélő, szerb ortodox templom is, amit a Rákosi-féle kommunista rendszer tett a földdel egyenlővé.
Tabán. Ha az ottani épületek, festői lakóházak ma is állnának, mesélnének nekünk, megelevenedne a történelem, az ország egyik legnagyobb turistalátványossága lehetne. Az ékköve pedig az 1751-ben a Szentháromság és Szent Demeter – akinek arcképe a magyar Szent Koronán is látható – tiszteletére felszentelt székesegyház lenne a benne lévő monumentális, lenyűgöző szerb ikonosztázzal, gazdag belső díszeivel.
És hogy kiknek is köszönhettük ezt a csodás templomot? A rácok a 17. század vége felé jelentek meg nagyobb számban Budán az 1690 évi nagy szerb vándorlást követően. Fő lakóhelyük a budai Vár alatti, és a Gellért-hegy oldalára is felkúszó Tabán lett.
A Tabán egy török eredetű szóból, „Tabakhane” származik, aminek jelentése tímár-telep, ami utal az akkori lakosok fő foglalkozására is. A beköltöző rácok többségükben vendéglátással, borászattal foglalkoztak és saját vallásukat, az ortodox keresztény hitet követték. A betelepült délszlávoknak az évek alatt sikerült egy vagyonosabb, összetartó közösségé szerveződniük – saját iskolával és városházával – emiatt
Rácvárosnak is nevezték a Tabán ezen részét
–, és békés együttélésben léteztek az itt lakó további népekkel és más vallásúakkal.
Eleinte egy szerény fakápolnát építettek maguknak. Az egyre gyarapodó rác közösség aztán hamarosan lecserélte azt egy kisebb kőtemplomra, ami viszont nem bizonyult tartósnak a közeli Duna áradásaival szemben az alacsonyan fekvő területen. Így végül 1741-ben Mayerhoffer Ádám építőmester tervei szerint megindulhatott egy nagyszabású építkezés, aminek eredménye az 1751-ben átadott impozáns templom lett. Tetejére 1775-ben helyezték fel a rézborítású, karcsú, rokokó stílusú toronysisakot Szent Demeter tiszteletére. Demeter egyébként kárpát-medencei gyökerű volt, a mai Szerbia területén született, és kultusza kiterjedt a szélesebb régióra is.
A 18. század végi Tabán szűk, kanyargós, szabályozás nélküli utcácskáit szorosan egymáshoz épült, szegényes, zsindelyfedésű vályogházak szegélyezték. 1810 szeptemberében aztán egy kipattanó szikra meggyújtott egy zsindelytetőt, felcsaptak a lángok, a szél miatt a tűz átterjedt a szomszédos épületekre és innentől megállíthatatlanul pusztított a városrészben. Végül a hadseregnek kellett megfékeznie a lángokat, az emberi és anyagi kár is jelentős volt. A tűzvész a rácok templomát sem kímélte: berendezésének nagy része odalett, újjá kellett építeni a belső teret.
A Lánchíd felépítésével aztán elkezdődött egy hosszú távú városrendezési folyamat, amely más sorsot szabott a Tabánnak, s elindult a végső hanyatlás.
A régi fotográfiákon, festményeken még jól érződik a falusi hangulat, egyfajta romantikus báj, ami miatt az akkori polgárság egy bizonyos rétege gyakori vendég volt a zegzugos utcákban. Festők, művészek járták a várost és a kiskocsmákat – Krúdy Gyula különösen kedvelte a környéket – az idilli hangulatból ihletet merítve. Zórád Ernőnek különösen sokat köszönhetünk, aki képeivel szó szerint az utolsó pillanatban örökítette meg az eltűnő városrészt.
A két világháború között aztán nekiálltak a Tabán elbontásának: a lakosok szétszéledtek, a második világháború alatt jelentős károkat szenvedett rác templomra pedig már, úgy ítélték az akkori döntéshozók, nem volt többé szükség.
Az épület menthető lett volna, de a sztálini Szovjetunió vallásellenes ideológiájának és céltudatos pusztításainak hatására – orosz földön is templomok tömegeit rombolták le – 1949-ben a rácok székesegyházát is végleg lerombolták. Mindezek ellenére a berendezési tárgyak jelentős részét, valamint a kivételes szépségű ikonosztáz festményeit sikerült megmenteni, de a tabáni hangulat örökre elveszett.
Belegondolni is fájdalmas: ha a lerombolt Tabán ma is állna, a világörökség része lehetne a budapesti belváros többi elemével együtt.
