Április 30-án új könyvvel jelentkezett Zubreczki Dávid építészeti mesemondó, melynek címe: „Hogyan nézzünk várost? – Utcai felfedezők kézikönyve”. A könyvben bevallottan nem szerepelnek majd konkrét épületismertetők és képek, és valójában pontos városnézési módszertant sem ismertet. De akkor miről szól? Erről, illetve a minket körülvevő, bujkáló érdekességek felfedezéséről és a helyes hozzáállásról beszélgettünk a szerzővel.
Sokan internetes blogjairól, mások vezetett sétáiról ismerik Zubreczki Dávidot, ám ami közös bennünk, az az, hogy lenyűgözi őket az építészeti mesemondó tudása, valamint az ahhoz való érzéke, hogy a város legészrevehetetlenebb szegleteit is észrevegye, és meglássa bennük az érdekeset. Új könyve lehetőséget ad arra, hogy mi is elsajátíthassuk ezt a szemléletmódot.
Napokon belül könyve jelenik meg „Hogyan nézzük várost?” címmel. Nagy tapasztalata van ebben, hiszen már lassan húsz éve műveli a városi mesemondást. Hogy kezdődött a mese?
Majdnem húsz éve indult el az Urbanista blog, ami úgy kezdődött, hogy mentem az utcán, és kiposztoltam, amit érdekesnek találtam. És valóban, ebben a könyvben benne van ennek a közel húsz évnek a tapasztalata: rengeteg olyan történet, megközelítés, látásmód, épület, köztér, amivel ez idő során foglalkoztam. De van ebben ennél több is; nagyon sok gyerekkori sztorit, szakmán kívül történetet is belevettem, mert a könyv többek között arról is szól, hogy azt a látásmódot, amit szerintem érdemes magunkra venni egy városnézés során, a hétköznapi életünkből már ismerhetjük.
Tehát önnek nem kellett külön könyv ahhoz, hogy megtanulja, hogyan kell várost nézni.
Nem, de ez valójában nem is egy módszer, amit meg kell tanulni.
A „Hogyan nézzünk várost?” inkább egy szemléletmódot próbál átadni, ami aztán minden emberben máshogy működik;
inkább arról szól, hogyan legyünk nyitottak a városra, az építészetre, hogyan vegyünk észre dolgokat. Nem az van benne, hogy na, akkor szó szerint így kell városnézni, hanem rengeteg példán keresztül próbálja rávezetni az olvasót, hogy az elsajátíthassa ezt a megközelítést.
A könyv rövid ismertetőjében az is szerepel, hogy „nincsenek benne részletes ismertetők, pontos útmutatások, térképek, sőt képek sem”, pedig a könyvesboltba besétáló olvasó talán ettől a műfajtól inkább egy képekkel teli, könnyedebb kiadványt várna. Ha ezek kimaradtak, akkor mi van benne?
Könnyednek így is könnyed, sőt kifejezetten szórakoztató lesz, szemben mondjuk a képes könyveimmel, amik próbáltak inkább szakmaiak lenni. Ez közelebb áll az előadásaimhoz, ahol nagyon sok poén elhangzik. Egyrészt gyakorlati okokból nincsenek benne képek: ha teletesszük képekkel, akkor egy gigantikus albummá válik, egy megfizethetetlen dísztárggyá, másrészt pedig én nagyon szerettem azokat a könyveket, amelyek segítenek elképzelni dolgokat. Ilyenek például Bill Bryson vagy épp Gerald Durrell munkái, amikben elsősorban az olvasó képzeletére van bízva a vizualizálás, az értelmezés.
Bár rengeteg konkrét példa szerepel a könyvben, nincsenek benne épületismertetők, hiszen ez a könyv nem erről szól. Inkább arról, hogy ha megyünk az utcán, akkor vegyük észre a minket körülvevő házakat, és próbáljuk meg meglátni azt, mi az, ami érdekes, mi az, ami szokatlan bennük, mi az, ami esetleg tetszik nekünk –
még akkor is, ha nem szeretjük az adott stílust.
Persze senkivel sem akarok megszerettetni bizonyos irányzatokat, de az például egy jó játék lehet, hogy megy az ember a városban, és ha utálja a betonépületeket, akkor megpróbálja – ha nem is megszeretni őket, de legalább észrevenni azt, hogy egyik betonépület miért érdekesebb, mint egy másik. És ez nyilván fordítva is igaz, mert vannak modernhívő barátaim, akik egy historizáló háztól mennek a falnak: nekik is érdemes úgy nézni ezeket az épületeket, hogy igen, az egyik egy jobb mester munkája, a másik pedig egy tucatalkotás.
Ez a fajta gondolkodásmód bármilyen típusú városban, városrészben működik?
Persze. A könyv három nagyobb részből áll, és a harmadik épp ezzel a kérdéssel foglalkozik. Említettem Durrellt, aki Az amatőr természetbúvár könyv szerzője; ebben a végigveszi, hogy miképp figyeljük meg az állatokat és növényeket különböző természeti környezetekben, a sivatagokban, a dzsungelben vagy épp a lombhullató erdőkben. Valami ilyesmit akartam én is csinálni; arról írok, hogyan nézzünk várost lakótelepen, kertvárosban, belvárosban vagy óvárosban. És igen, egy lakótelepen is rengeteg látnivaló akad, sőt. A nyüzsgő belvárosban az ember szinte már észre sem veszi az építészeti értéket, mert akkora a vizuális zaj, míg egy lakótelepen vagy valamilyen más, modern beépítésű környezetben ezek jobban feltűnnek.
Talán amikor az ember turistaként jár valahol, sokkal inkább így gondolkodik.
Abszolút. A könyv elején van „bemelegítő fejezet”, az első nagy rész, ahol tulajdonképpen a városnézésnek a nézés részével foglalkozom. Tehát hogy hogyan szoktassuk rá a szemünket arra, hogy észrevegyünk dolgokat. Érdemes például néha picit turistaszemmel nézni a saját városunkat.
Csomó mindent megcsinálunk külföldön, amit a saját városunkban nem szoktunk, például bekukkantunk egy templomba, vagy bemegyünk egy közintézménybe, és lenyomjuk a kilincset, hogy nyitva-e az ajtó.
De az is egy érdekes szemléletmód lehet, hogy anélkül ítélünk meg egy házat, hogy ismernénk a történetét vagy hogy mi volt ott előtte.
Ez az épület például, itt, a Liszt Ferenc tér 6. szám alatt, ami mellett elsétálunk, egy baromi jó modern ház, de úgy mennek el itt az emberek, hogy fel sem tűnik neki. Sok ember úgy gondolkodik, hogy vannak a csúnya modern házak, mint amilyen ez a kék, és vannak a szép régiek, mint az összes többi. Azt elsőre is látjuk, hogy ott van az a kétemeletes klasszicista épület, és mellette ez az elképesztően magasról fittyet hányó kék, modern épület. De ha megnézzük, az a kék épület pont olyan magas, mint a mellette levő szecessziós, tehát már az is réges-régen semmibe vette a beépítési magasságot. Így az, amit mi modern csúnyadalomnak tartunk, valójában a történelem és egy természetes folyamat része – akár szeretjük, akár nem.
Nagyon sok olyan gyakorlatot, példát próbálok hozni ebben a könyvben, ami arról szól, hogy helyezkedjünk bele a korabeli ember nézőpontjába, hogy mit szólhatott az, aki hozzászokott a kétemeletes, klasszicista házakhoz, és akkor felhúzták melléjük ezt a hatalmas, nagy, sárga modernséget. Ez ugyanolyan megdöbbentő lehetett számára, mint amikor most egy kortárs házat építenék be egy foghíjra.
Az ön tapasztalata szerint meg lehet tanítani az embereknek, hogy értékeljenek valamit, ami nem tetszik nekik?
Igen, és ennél többet nem is kell. Nem az a cél, hogy megszerettessem az emberekkel valamelyik stílust vagy a kortárs építészetet, és szerintem nem is lenne jó, ha mindenki ugyanazt a stílust szeretné. Tök jó, hogy valakinek a historizáló a kedvence, valakinek meg a modern,
de az, hogy tudjuk egy picikét objektívebben tekinteni az építészetre, az hasznos cél lehet
– nem is a világ vagy a város, hanem elsősorban önmagunk szempontjából.
Ha magunkévá tesszük ezt a gondolkodásmódot, bizonyára a város eldugottabb sarkait is felfedezhetjük magunknak. A közösségi média világában egyáltalán maradtak még ilyen szegletei a városoknak?
Nem igazán. Amikor arra kérnek, hogy mondjak valami titkos helyet Budapesten, akkor csak annyit tudok válaszolni, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, hiszen szinte mindent kiposztoltak már. Szerintem inkább azt érdemes felfedezni, ami a nagyközönség számára nem érdekes. Amit nem lehet kiposztolni, mert nem lájkolná senki senki. De számunkra, akik esetleg minden nap mellette sétálunk el, nekünk, akik felfedezünk benne valami érdekességet, mégis tud adni valamit. Részben a könyvem is erről szól:
akkor fogunk tudni észrevenni új érdekességeket, ha magunkon, a megközelítésünkön változtatunk, és nem akkor, ha a világ termeli körülöttünk ezeket.
Zubreczki Dávid "Hogyan nézzünk várost? – Utcai felfedezők kézikönyve" című könyve április 20-án jelenik meg a Kedves László Könyvműhelye gondozásában. A szerző oldalán, EZEN a linken megrendelhető.
Nyitókép: Fejes Bence
