Jártál már a Citadellában? Ismered a Gellért-hegy tetején álló évek óta lezárt erőd vagy éppen a híres szobor történetét? Képes összefoglaló a Citadella előtti időktől egészen a felújítást megelőző utolsó napokig.
Műemlékeink, történelmi épületeink egy része szorosan kötődik történelmünk egy-egy dicső, vagy épp a bukásban is felemelő pillanatához. Az egri, a szigetvári, munkácsi vár, vagy a Nemzeti Múzeum nemzeti emlékezetben betöltött szerepét nem is kell különösen hangsúlyozni. A Gellért-hegyi Citadella eszmeisége ettől teljesen eltér, inkább a mai Szabadság tér helyén álló hatalmas kaszárnyához, a mára már lebontott Újépülethez, Batthyány Lajos mártírhalálának helyszínéhez hasonlítható. A Citadellát a levert szabadságharc után, a Budai vár védelme mellett Pest katonai sakkban tartása céljából építették, nem csoda, hogy
a kortársak gyűlölték, és később is egymást érték az átépítésére vonatkozó, vagy éppen a lebontásával számoló tervek.
A Pest, illetve a Duna fölé mintegy 140 méter magasságba emelkedő hegyről (ami voltaképpen domb, hiszen a Gellért-hegy tengerszint feletti magassága csupán 235 méter) már eleve jól szemmel lehetett tartani a szemközti síkságot és Budát, a tüzérségi fegyverek fejlődése, viszont komoly stratégiai jelentőséget biztosított a helyszínnek. A tizenöt éves háború (1591-1606) során Budát háromszor is megostromolták (1598, 1601, 1603), mindhárom alkalommal fontos szerep jutott a Gellérthegy tetején elhelyezkedő török erődítésnek, aminek elfoglalása után a keresztény seregek a Budai vár déli részét már el tudták érni ágyúval. Ez is mutatja, hogy a középkori haditechnika tükrében még optimálisan védhető vár a tüzérség fejlődésével jelentősen vesztett korszerűségéből.
Az 1686-os visszafoglalás, illetve a török kiűzése után a Buda újra az ország közepére került, így a Gellért-hegy hadi jelentősége is lecsökkent. A visszafoglalt városokban megtelepedő jezsuiták missziós tevékenységük jegyében a kiemelkedő, drámai hatású pontokon szabadtéri kálváriákat emeltek a helyi polgárság és arisztokrácia bevonásával. Így történt ez Budán is, ahol a Gellért-hegyen létesült keresztút vári és tabáni polgárok adakozásából 1715-ben, amit 1795-ben megújítottak. A stációk a mai Sánc utcából indultak, a golgota szoborcsoport és az egyszerű barokk kápolna a Citadella közelében, nagyjából a Jubileumi park helyén állt. A kis építmények az évtizedek során sajnos megfogyatkoztak, a harmincas években még három állt. A kápolna a második világháborús ostrom során pusztult el, maradványait csak a hatvanas években bontották el.
A Kálvária-kápolna közelében, a Citadella helyén épült fel az egyetemi csillagvizsgáló, korabeli nevén Uraniae. A Nagyszombaton működő egyetem 1777-ben költözött az üresen álló budai várba, az oktatáshoz szükséges csillagvizsgálót az e célra megmagasított toronyban helyezték el. A helyszín több szempontból sem volt megfelelő, a felmagasított épületrész szerkezetileg is meggyengült (1829-ben le is kellett bontani), és a már akkor jelentkező fényszennyezés is zavarta a vizsgálatokat. Így 1825-re felépült az új vizsgáló a hegytetőn, ami lehetővé tette, hogy a viszonylag alacsony épületből is jól lehessen kémlelni az égboltot.
A csillagászati berendezések még ritkaságnak számítottak az országban, az egri líceum, valamint a gyulafehérvári Batthyáneum tetején működött még hasonló.
Tervezése ezért is bonyolult folyamat volt, amivel egy építészekből, mérnökökből és csillagász szakértőkből álló csapatot bíztak meg. Az építészeti szakterületért Pollack Mihály, műszaki-tudományos kialakításért Pasquich János matematikus-csillagász felelt. A csillagda jelentőségét mutatja, hogy 1815. október 26-i ünnepélyes avatásán az akkor megalakult Szent Szövetség három uralkodója, I. Ferenc magyar király és osztrák császár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor orosz cár is részt vett.
A különleges, két hengeres toronyból és a köztük elhelyezkedő csarnokból álló épület hamarosan a fővárosi rangját fokozatosan visszaszerző Pest-Buda egyik látványosságává vált, amit számos metszeten és egyéb ábrázoláson is megörökítettek. Az immár tapasztalt csillagvizsgáló-tervezőnek számító Pollack egy hasonló épületet tervezett a Batthyány-család számára Bicskén. Sajnos ennek már csak romos részletei maradtak fenn.
A valóban világszínvonalú épület épp hadászatilag rendkívül fontos elhelyezkedése miatt pusztult el a Budai vár 1849-es ostroma során. A honvédek a csillagvizsgáló környékén állították fel ágyúikat, hogy onnan lőjék a vár déli részét, vagyis a rondella környékét. Az ágyúkat a védekező osztrákok - hadi szempontból érthető módon - igyekeztek semlegesíteni, így valóságos lövedékzáport zúdítottak a hegyre, ami az ott álló csillagdát is a földdel tette egyenlővé. Néhány csodával határos módon épen maradt műszert sikerült kimenteni és a már említett egri líceumi csillagvizsgálóban biztonságba helyezni, ezen kívül az egykor nagyszerű tudományos műhelyből mára semmi sem maradt.
A romok eltakarítása után, az önkényuralom legsötétebb időszakában, 1850-ben kezdődött meg az építkezés, az osztrák hadmérnök Emmanuel Zitta tervei szerint. A hagyomány, miszerint nem volt olyan magyar mérnök, aki a tervezést vállalta volna, téves, ugyanis Zitta elismert erődépítési szaktekintélynek számított, így természetes volt, hogy őt kérték fel a magyarok számára nyilván rendkívül sértő feladatra. Elképzelése szerint a Budai várat egy erődsorral védték volna, ami a Nap-hegy, Kis-Sváb-hegy, Rózsadomb vonalon övezte volna a sok szempontból továbbra is fontos várat.
Itt merül fel a kérdés, hogy a citadella honnan kapta a nevét. A pattogós hangzású kifejezés (főleg, ha az első hangot cs-nek ejtjük) sejteti, hogy a szó a modern erődépítés hazájából, Itáliából származik. A középkorban kialakult szó önmagában azt jelenti, hogy kisváros, ami arra utal, hogy az ekkor kiépült első erődök valóságos kis város benyomását keltették. Az 1220-ban alapított, Padova és Treviso városállamok határán álló, előbbi köztársaság által épített erődváros máig ezt a nevet viseli.
Később a jelentés annyiban módosult, hogy kifejezetten magaslatokon kiépített erődök viselik a citadella nevet, így számos spanyol és francia városban található impozáns, remek kilátást nyújtó cituadella, illetve citadelle.
A gellérthegyi citadella négy év alatt, 1854-re készült el, ami az épület méretét és az építkezést nehézzé tevő elhelyezkedését figyelembe véve rohamtempónak számít
- ez is mutatja, hogy felépítése prioritást élvezett. A hatalmas erőd megtört tengelyű alaprajza követi a terepviszonyokat, falait hatalmas kváderkövek alkotják.
A "kisvárosba" csupán egy kapun lehet bejutni, olyan ponton, amire két irányból is lehet lőni a potenciális támadókra. A kapun áthaladva derékszögben megtörő, keskeny rámpás falszoroson át lehet feljutni a voltaképpeni tetőteraszra, ennek a kialakításnak haditechnikai jelentősége nem is igényel bővebb magyarázatot, ez az elrendezés rendkívül megnehezítette volna az ostromlók dolgát.
A bástyák tetején kialakított teraszokon ágyúk sorát lehetett elhelyezni minden irányba, és továbbiak álltak lövésre készen az alsó szinteken is. Az erődöt természetesen hálókörletek, kantinok sokasága, valamint esővízgyűjtő-ciszterna is kiegészítette, ami így egy komoly ostromnak is ellen tudott volna állni. Az épület elutasítottságát az is növelte, hogy nem magyarországi kiegészítésű ezredek állomásoztak benne, hanem többnyire osztrák, galíciai, vagy cseh katonák éltek itt, akiket viszonylag gyakran váltottak.
Ilyen körülmények között érthető, hogy a citadellát a kortársak valóságos gyűlölete övezte. Ráadásul hadvezetés a kilövések megfelelő becélzása, valamint az esetleges támadók szemmel tartása érdekében semmilyen fásítást nem tűrt meg a hegyen, így a kopár halom tetején álló durva kőépület hatása még fenyegetőbb volt. A kiegyezés után természetesen azonnal felmerült a lebontás igénye, viszont az épület több katonai ezred laktanyájaként is szolgált, így a vágyott munkák évtizedekig nem indulhattak meg.
Az erőd végül egy bonyolult adásvétel során került a főváros tulajdonába: a mai Szabadság tér helyén álló Újépület, a Citadella és további katonai épületek átadásáért cserébe a városvezetés vállalta az ott állomásozó egységek számára új laktanyák építését, valamint, hogy a gellérthegyi erődben időközben kiépült katonai távíróállomást készenlétben tartja és szükség esetén a katonaságnak átengedi. Az ügyletről rendelkező törvénycikk 1894-ben kelt, a tényleges birtokbavétel csak az új laktanyák építése után, öt évvel később történhetett meg. Az erőd teljes bontására a fővárosnak nem volt pénze, így jelképes falbontást szerveztek, amit népünnepély keretében kezdtek meg a legsebezhetőbb szakasz, a kapuhoz csatlakozó falak megbontásával, ezáltal megszűnt az erőd katonai jellege.
A Gellért-hegy méltó kialakítására vonatkozó elképzelések még a Citadella építése előtti időszakra nyúlnak vissza. Széchenyi István ide tervezte az Üdvleldét, vagyis a haza nagyjainak temetőjét, illetve jelképes sírkertjét. Ennek előképe a bajorországi Regensburg melletti Walhalla, ahol I. Lajos király összegyűjtötte a germán hadvezérek, tudósok, művészek, államférfiak portréit egy hatalmas, ókori görög templomot mintázó épületbe. Széchenyi a későbbiekben inkább egy Westminster-jellegű szakrális építményben gondolkodott, de mindez csak papíron maradt elképzelés volt.
Az Üdvlelde elgondolása a szabadságharc, majd a Citadella építése miatt nem valósulhatott meg, de ennek továbbélő igénye egybeesett az erőd lebontásának szándékával. Nem véletlen, hogy már 1871-ben országos tervpályázatot hirdettek a Nemzeti Pantheon megtervezésére. Az első díjat Berczik Gyula nyerte nagyszabású, klasszicizáló épületével, ami a szintén ekkor épülő német és amerikai nagy nemzeti emlékművekre hasonlít. Berczik neve nem túl közismert, pedig pár évtizeddel később kisebb méretű, de a nemzeti emlékezetben mégis jelentős megbízásokhoz jutott: ő tervezte az 1896-os ezredévi ünnepségek keretében felállított hét emlékművet. Így Ópusztaszeren, Pannonhalmán vagy épp a délvidéki Zimonyban járva, ha más léptékben is, de elképzelhetjük, milyen megfogalmazású lett volna a hatalmas mű a Gellért-hegyen.
A Nemzeti Pantheon ötlete tovább élt, épp a milleniumi ünnepi előkészületek során több, részben amatőr tervezők által jegyzett terv is készült a végül a mai Hősök terén felállított nagyszabású emlékmű Gellért-hegyen való elhelyezésére. Ezek között volt a Müncheni Bavaria-emlékműre emlékeztető Hungaria-szobor, de még 1000 méter magas piramist is tervezett egy nevét titkoló műkedvelő, aki Wekerle Sándor miniszterelnök titkárságára juttatta el a javaslatot (amit természetesen nem is tárgyaltak).
Ennél jóval komolyabb a tehetséges és önálló formavilágú építész, illetve akkor még építészhallgató, Medgyaszay István 1902-ben készült bécsi vizsgaterve. A terven már felismerhető az építész későbbi munkásságát meghatározó ornamentika, ami például a veszprémi színházon, vagy a nógrádi Rárósmulyad templomán látható.
A Citadella helyére álmodott monumentális épülethez nagyszabású rámpa- és teraszrendszer vezetett volna fel, az egész hegyet bevonva a nagyszabású koncepcióba. A központi tömböt a Szent Korona nagyméretű mása ékesítette volna, ehhez két oldalt az elképzelések szerint csarnokok kapcsolódtak volna, ahol a magyar történelem különböző korszakaiból származó ereklyék kaptak helyet. Noha a tervvel Medgyaszay elnyerte iskolája, a Bécsi Képzőművészeti Akadémia díját, és azt később át is dolgozta a Feszty körkép elhelyezésére, tulajdonképpen mindig is egy nagyszabású gondolatkísérlet maradt. Az egykor gyűlölt erőd a jelképes bontástól eltekintve érintetlenül állt Budapest ostromának kezdetéig.
A Citadella hadi szerephez - remélhetőleg - utoljára a második világháborúban jutott. A kiváló kilátást biztosító széles ágyúteraszon légvédelmi ütegeket helyeztek el a német és magyar honvédek, a kazamatákban hadikórházat rendeztek be. A front itt is átvonult, ennek nyomai, a belövések ma is láthatók a kváderkő falakon.
A Budapestet elfoglaló vörös hadsereg vezetése rendkívül gyorsan, szó szerint még eltakarítatlan romok között tíz emlékművet emeltetett, a legmonumentálisabbat éppen a Gellért-hegy tetejére, a Citadella déli rondellája elé tervezték. A tervezés, majd a kivitelezés itt is rohamtempóban történt, az alkotót, Kisfaludi Stobl Zsigmondot a legenda szerint maga Vorosilov választotta ki. A marsall személyesen irányította munkálatokat, az ő elképzelései alapján lett az emlékmű szovjet társaihoz hasonlóan grandiózus.
A főalak modelljét is legendák övezik: Kisfaludi Strobl állítólag egy villamosmegállóban pillantotta meg a soproni ápolónőt, Gaál Erzsébetet, akiről a szobor arcát mintázta.
A talapzat előtt eredetileg egy zászlót tartó vöröskatona állt, ezt 1956-ban ledöntötték, a dedikációs feliratot pedig levésték. A felvezető lépcsősor két oldalán további szimbolikus alakok állnak, egy sárkányölő férfi, valamint egy fáklyát vivő nő.
A szabadság-szobornak is nevezett főalakhoz ambivalens viszony fűzte a budapestieket: 1956-ban a zászlótartó katonához hasonlóan le akarták dönteni, de forradalmárok egy csoportja lebeszélte erről a már hegesztőpisztolyokkal érkezőket. A forradalom leverése után helyreállított szoborcsoport a Kádár-korszakban is az ország egyik fontos vizuális jelképe maradt, az 1971-ben kibocsátott érmén is a pálmaágas nőalak szerepelt, de bélyegek sokaságán is szerepelt, sőt,
Farkas Bertalan a szobor kicsinyített másolatát is felvitte a világűrbe.
A rendszerváltás után az emlékművet "deszocializálták": az 1956-ban egyszer már ledöntött katonaalakot a budatétényi Szoborparkba szállították, újra eltávolították a feliratokat és a talapzat hátsó oldalán álló, szintén szovjet katonát ábrázoló domborművet. Az átfogalmazást Szentjóby Tamás képzőművész különös performansza tette teljessé: 1992 júniusában több napra ejtőernyőselyemmel letakarta a szobrot, ami így a "kommunizmus kísértetévé" vált, ezáltal elveszítve eredeti jelentését.
Maga a Citadella épülete a háború után évekig üresen állt. A hatvanas években az ország viszonylagos nyitásával a turizmus is valamennyire fellendült, így a kiváló adottságú helyszín "minőségi idegenforgalmi célú hasznosítását" tervezték. Az ágyútermekben kialakított 180 férőhelyes turistaszállót 1964-ben adták át, ekkor történt az erőd máig legjelentősebb átépítése is: a belvárosra néző rondella falába hatalmas ablakokat vágtak, mögötte alakították ki a szálló társalgóját, ami csodálatos kilátást biztosított a vendégeknek.
Az éppen akkor műemlékké nyilvánított épület értékeit nem csak a társalgónál hagyták figyelmen kívül: lőréseket szélesítettek ablakokká, falakat törtek át, boltozatokat bontottak el.
Ilyen volt a felújítás előtt, 2020-ban a Citadella:
A Citadella ezzel az új funkcióval sem tudott a város szerves részévé válni, végül a rendszerváltás után különféle kétes hírű vállalkozások működési helyszínévé vált: a turistaszálló, vagyis a hostel tovább működött, míg a többi helyiségben étterem és a Citadella Night Club nem mindig becsületes tulajdonosai várták a vendégeket. A Nemzeti Hauszmann Program keretében történő felújítás során a több éve üresen álló egykori erőd történetében azonban új fejezet kezdődhet. A nyitás és a felújítás részleteivel, illetve a Citadella múltjával a hely.hu későbbi cikkeiben kiemelten foglalkozunk.
