A 190 éve alapított, majd több mint 30 éve bezárt üzemről szóló kiállítás megnyitóján az egykori alkalmazottak is részt vettek.
Immár több mint tíz éve annak, hogy elhaltak az utolsó hajógyári bulik hangjai, ám az Óbudai-szigeten nem csak ez jelentett fájdalmas lezárást az elmúlt évtizedekben.
Az 1835-ben megalapított Óbudai Hajógyár ugyanis generációkon átívelve képezte szerves részét nemcsak a magyar iparnak, de a helyi közösségeknek is – egészen 1991-es, végleges bezárásáig.
Az egykor több ezer óbudai lakos életét meghatározó gyár történetét az Óbudai Múzeum most egy közel két évig megtekinthető időszaki kiállítás keretein belül idézi fel, ahol a legyártott hajók, illetve a komplexum általános története mellett
a gyári közösség életével is megismerkedhetünk.
A június 19-ei, zártkörű megnyitón Gálfi Ágnes múzeumigazgató, Béres András, a III. kerület alpolgármestere, Batizi Zoltán, a kiállítás megrendezésében partneri szerepet betöltő Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum igazgatóhelyettese, valamint Gremsperger Géza, a hajógyár egykori ügyvezető igazgatója mondtak beszédet. A megnyitó első blokkját Szinetár Dóra zárta, aki a létesítmény sajtótörténetéből idézett fel érdekes, bohókás pillanatokat.
A színésznőnek volt miből idéznie. A gyártörténet ugyanis egészen a reformkorig nyúlik vissza, hiszen ebben az időszakban vált a (gőz)hajózás a tömeges teher- és személyszállítás egyik legmeghatározóbb módjává. Az 1835-ben alapított gyár a Első Duna-Gőzhajózási Társaságot (DDSG) szolgálta és eleinte külföldi igazgatók irányítás alatt működött.
Az első aranykorszakot az 1856 és 1914 közötti időszakra tehetjük, ekkor a szakmai fejlődés mellett természetesen az alkalmazotti létszám is rohamosan nőtt, és egy igen szoros közösség alakult ki;
a szigeten még saját tűzoltóság, iskola és egyéb közösségi terek is működtek.
A Monarchia felbomlásával a gyár maradt osztrák tulajdonban, de a 20-as évektől tapasztalható nehéz gazdasági helyzet értelemszerűen a helyi munkásságot is megviselte. Az intézményre korábban jellemző stabilitás némileg megingott, a gyártási profil megváltoztatásával párhuzamosan egyre gyakoribbak lettek a váratlan leépítések is. A legnehezebb időszak azonban ekkor még hátra volt.
Az Anschluss után ugyanis az anyavállalat is német tulajdonba került, az Óbudai Hajógyár pedig ennek megfelelően elsősorban német háborús megrendeléseket teljesített. Az 1943-tól meginduló szövetséges bombatámadások, bár célozták a hajógyárat, jelentős kárt szerencsére nem okoztak benne, így a munka folytatódhatott tovább, még akkor is, amikor a 40-es évek második felétől kezdve egy egészen más korszak köszöntött be a szigeten.
Szovjet tulajdonban egyrészt megkezdődhetett a kisebb háborús sérülések javítása, illetve a szovjet blokk országainak kiszolgálása. A gyár 1953-ban került aztán a magyar államhoz, és az ezzel kezdődő és nagyjából a 80-as évekig tartó újabb virágkort már azon ex-hajógyári munkások is fel tudják idézni, akik a múzeum meghívására a megnyitón is részt vettek.
Nem tarthat azonban minden örökké:
hiába a számtalan külföldi megrendelés és a gyártósorokon tapasztalható változatosság, a 70-es évek gazdasági nehézségei a hajógyárat sem kerülhették el, így a következő évtizedre visszatértek az újabb leépítési hullámok. A rendszerváltáskor már egyértelmű volt, hogy a gyár órái meg vannak számlálva, a telephelyen lassan több macska volt, mint alkalmazott, a rolókat pedig 1990-1991-ben húzták le teljesen.
Bár a fiatalabb generációk számára talán a műhely- és összeszerelő épületek utóélete jobban megmaradhatott, az évtizedek során osztrák, német, szovjet, majd magyar kézben lévő vállalat telephelye alapjaiban határozza meg a Hajógyári-sziget képét. A gyár mindemellett nagy hatással volt a helyi közösség alakulására is,
mind azáltal, hogy munkások százait vonzotta Óbudára, mind azáltal, hogy számtalan helyinek biztosított megélhetést.
A kiállítás három egységből áll: a legelsőben Horváth Péter és Dombóvári Márton kurátorok révén a gyártörténeti korszakokkal ismerkedhetünk meg, illetve szó esik a közösségi életről és az alkalmazottak lakhatási körülményeiről is, míg az innen nyíló, kisebb folyosón a hajógyári művészet mutatkozik be.
A múzeum másik végén kaptak helyet Tinku-Szathmáry Balázs válogatásában a Műszaki és Közlekedési Múzeum makettjei, melyek azt szemléltetik, ami emberöltőkön keresztül összekötötte az összes itt dolgozót: a hajókat.
Az Óbudai Múzeum Egy gyár anatómiája című kiállítása 2025. június 20-ától 2027. április 30-áig látogatható.
