Három különböző tervező, pénzhiány és késésesek – 126 éve adták át a kőbányai plébániatemplomot, melynek apropóján idézzük fel, milyen nehézségek akadályozták a megépülését.
Amint azt az E-örökség oldaláról is megtudhatjuk, Kőbánya nem szenved hiányt műemlékekben, ezeknek legnagyobb része azonban ipari jellegű. Ez nem is csoda, hiszen a városrész fejlődését elsősorban a különböző iparágazatoknak köszönheti: bár eleinte a szőlő- és bortermeléséről volt híres, nevét már az 1890-es évekig jelenlévő kőfejtésről kapta, a XIX. század iparosodási folyamatában pedig a sörgyártás telepedett meg itt, míg a benépesedés egyik legfőbb mozgatórugója a húsipar megjelenése volt.
Van azonban Kőbánya szívében egy olyan építészeti alkotás, amely nemcsak a városrész, de talán egész Budapest egyik legszebb épülete:
a Szent László-plébániatemplom.
Álomból álom, majd újabb álom, majd valóság
Egy új templom igénye az 1880-as évek elején fogalmazódott meg a helyi polgárságban, melynek megtervezésével Feszl Frigyes helyi lakost bízták meg. Feszl legelső terve kifejezetten bazilika benyomását kelti, ám a templom elhelyezésével kapcsolatos viták annyira elhúzódtak, hogy a tervező időközben elhunyt. A stafétabot Barcza Elekhez került, aki neogótikus stílusban képzelte el a Bánya térre kívánt templomot. A tervek megfeleltek a felállított bizottság kívánságainak, ám adódott egy kis gond: nem gyűlt össze elég pénz a kivitelezésre.
Így került a képbe Lechner Ödön, akit gyakorlatilag azzal bíztak meg, hogy a barczai munka nyomán tervezzen – kevesebb pénzből. Lechnernek azonban más elképzelései voltak, ahogyan ezt első, a korábbi tervektől és a végül megvalósult épülettől is jelentősen eltérő rajza is mutatja. Ennek mentén ugyanis a két oldalt található keresztelőkápolnát, illetve harangtornyot egy folyosó kötötte volna össze az épületi központi részével,
melyet egymásból kibuggyanó félkupolák és kupolák kupaca koronáztak volna.
A munkássága során végig a magyar építészet saját útját kereső Lechner a kereszténység keleti eredetére hivatkozott a terv beadásakor, a bizánci jellegű konstrukciót pedig – a korban Magyarországon forradalminak számító – vasbetonszerkezetre alapozva képzelte el.
A bizottsági tagoknak minden bizonnyal tátva maradt a szája, és Lechnert új, az eredeti koncepcióhoz hűbb tervek elkészítésére kérték fel. Az újabb, 1893 elején beadott elképzelés már közelebb állt a ma is látható templomhoz, ötvözte Lechner saját és a neogótika stílusát, ám a döntéshozóknak még ez sem felelt meg.
A harmadik körös tervrajzok és a 310 ezer forintos összköltség viszont végre megfelelt: a nyitott harangház eltűnt, ám a toronysisakok íves kialakítása továbbra is megtörte a neogótikára jellemző csúcsosságot. Ekkorra már mindenesetre az összes érintettnek elege lehetett, hiszen a templomnak az ezredévi ünnepségekre állnia kellett volna.
A jó munkához idő kell
Ennek észben tartásával kezdődött meg az építkezés Szabó János kivitelezésében 1894-ben. A munkálatok azonban nem haladtak jól. Míg Lechner főleg a templommal párhuzamosan épülő Földtani Intézettel volt elfoglalva, addig Kőbányán a talajmechanikai vizsgálatok jelentős korrekciókat követeltek meg, és az építkezést leállították. Lechner állítólag nem készítette el az építkezés részletes programját, és mire ez megtörtént, az átadás már bőven túlcsúszott az eredeti dátumon.
Amikor aztán Lechner előállt azzal, hogy a berendezés legkorábban másfél év elteltével készülhetne el, a bizottság megelégelte a folyamatos halasztásokat, és felmentette Lechnert a szolgálatai alól. A döntés ellen a magyar művészeti elit több jelentős alakja, így többek között Lotz Károly, Székely Bertalan és Alpár Ignác is felszólaltak, ám mind hiába:
a templombelső megtervezésével Tandor Ottót bízták meg, aki többek között az Országház munkálatainál is segédkezett.
Bár a végeredmény nincs teljes összhangban a lechneri koncepcióval, Tandor irányítása alatt szintén neves művészeket találunk, például Róth Miksát, aki az üvegablakokat festette, ám figurális üvegrajzai Budapest ostromakor – melynek során a templomtornyok megsérültek, valamint a homlokzati kerámiákban és szobrokban is kár esett – betörtek. A templom mindenesetre még az 1800-as években elkészült, a keresztjét már 1897-ben felszentelték, a hívők pedig épp 126 évvel ezelőtt, 1899. április 2-án vehették birtokukba.
A Zsolnay-szál
És ha már kerámiák: mint a korban oly sok építész, Lechner is gyakori vendége volt a pécsi Zsolnay-háznak, hiszen Zsolnay Vilmos az 1880-as évek közepétől egyre nagyobb szerepet vállalt a magyar építőiparban, így aztán amikor a kőbányai templom neogótikus alapjait Lechner keleties jegyekkel szerette volna ékesíteni, nem volt kérdés, kihez forduljon.
Az anyag alakíthatósága és színvilága miatt tökéletes volt a Lechner-féle dekorációra,
a Szent László-templomon pedig a részleteket elmélyítő pirogránit, a tetőn látható cserepek és a falakat borító fénymázas téglák nemcsak díszítik az épületet, hanem annak szerves részét is képezik. A neogótikára jellemző kőfaragványokat helyenként középkorias, máshol népies jellegű kerámiaelemek váltják fel, míg a tetőzet a koraújkori majolikák szín- és formavilágát idézi.
Bár a háborút követő rekonstrukció után a huszártorony az ötvenes években leégett, később pedig egy hosszú évekig elhúzódó felújítás vette kezdetét, amelyet csak az ezredforduló környékén fejeztek be, a plébániatemplom a mai napig üde színfoltja az iparias Kőbányának.
Hogy Lechner forradalmi munkásságában milyen fontos szerepet töltött be a templom, arról ő maga A ház című folyóiratban megjelent önéletrajzi vázlatában az alábbiak szerint fogalmaz: „Egy-egy kísérlet, összességében is csak egy dadogás, egy abc ahhoz a formanyelvhez, melyen egy későbbi utód, – egy ihletett művész a képzőművészet ódáit, himnuszait megteremteni van hivatva. –
De ehhez nem egy ember, sem kettő szükséges, hanem egy egész nemzedék együttes működése.”
Forrás:
Sisa József: Lechner, az alkotó géniusz
Nemes Márta: A kőbányai templom története. Ars Hungarica 1980/1.
Magyar Építőművészet
Műszaki Hetilap
Sisa József szerk.: A magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet. Historizmus (1870-1900)
(Nyitókép: Róka László | MTI/MTVA)
