A Munkácsyi utca Sonnenberg-ház sokat szerepelt az elmúlt hónapokban a hírekben, hiszen miután évtizedekkel ezelőtt homlokzati díszeit leverték, a Róth Miksa-féle hatalmas üvegablakát pedig megsemmisítették, a lakóknak hála lassan régi pompájában tündököl. Az újra száz színben pompázó ablak sok szempontból páratlan. Az eredmény jó részt a közösség egyik relatíve új tagjának, a már nyugdíjas Szinger Margitnak köszönhető. Nála tettünk látogatást, és kiderítettük, hogyan lehet egy ilyen jellegű projektet a semmiből megvalósítani.
Fél négykor érkezem a Munkácsy Mihály utca 23. szám alatti Sonnenberg-ház alá, de nem vagyok egyedül. Egymást váltják az érdeklődők a szemközti járdán, és mind egyet fotóznak: a díszes kapuzat fölött ragyogó, hatalmas Róth Miksa-ablaküveget. A ház az elmúlt két évben nagy ismertségre tett szert, hiszen a helyreállítására létrehozott Sonnenberg Házért Alapítvány jelentős részt önerőből restaurálta az egykor igen ékes, Kőrössy Albert Kálmán-féle szecessziós épület nagy részét, beleértve a leglátványosabb elemét, az ablakot is. Bár a látványra kívülről sem lehet panasz, mindenképpen szerettem volna találkozni azzal a személlyel, akinek ezt a váratlan és talán példátlan átváltozás köszönhető.
Szinger Margit a lakásán fogad; s még mielőtt a Róth-féle műalkotásra terelődne a téma, jó félórát beszélgetünk a belső dizájnról, ami megér pár szót. A hasonló bérlakásokban megszokott több mint négyméteres belmagasságot teljesen betölti a napfény, ami megvilágítja a színes bútorokat is. Közöttük space age darabok, dán tervezésű hátra dönthető szék, olasz buborékfotel, melyek valahogy teljes egészet alkotva illeszkednek bele a Budapesten oly ismerős nagypolgári lakáskörnyezetbe.
A harmónia megteremtésére Margit nagy igényességgel ügyelt, mint elmondta, amikor a lakáshiány idején kettészelt helyiség közepéről pár méterre arrébb helyeztetett egy egész ajtót és az ahhoz kapcsolódó falat, az ajtófélfa eredeti mintázatát is teljes mértékben újracsináltatta. Az értékmentés tehát, mondhatni, a vérében van, de az értékalkotásban is temérdek tapasztalattal rendelkezik.
„Amikor a férjem az Európai Unió Bíróságából nyugdíjba ment, felmerült a kérdés, hogy a hátralévő éveinkben mit fogunk csinálni – kezd bele a történetbe a tulajdonos. Az egyértelmű volt, hogy nem fogunk zsugázni a nyugdíjasklubban, amivel egyébként semmi baj nincs, csak úgy éreztük, hogy kezdenünk kell még valamit a bennünk felgyülemlett energiákkal. Amikor még Belgiumban éltünk, egy ismerősünk mondta, hogy van Budapesten egy eladó lakás, nem akarjuk-e megvenni, hogy ne kelljen mindig szállodában megszállni, amikor hazajövünk. Megnéztük, de rögtön ki is fordultam az ajtón, mert egy putri volt, mire az építési vállalkozó kijelentette, hogy ha Önök nem, hát majd én megveszem. Na, erre rávágtam, hogy akkor márpedig vágjunk bele.
A lakást aztán saját elképzelésük szerint újították fel, így végül olyat teremtettek meg, ami az akkor magyar belsőépítészetben igen szokatlannak számított. Mások is értékelték a megközelítést, „jó pénzért” eladták a lakást, majd egy újabbat vettek, ezt is hasonló célból, és így tovább. Az egyik utolsó ezek közül olyan jól sikerült, hogy egy világhíres izraeli dizájnlap érdeklődését is felkeltette, egyenesen az újságtól érkezett munkatárs fotózni, a lakás pedig végül címlapra került. Így telt el pár év, az ember néha azonban még többre, másra vágyik.
„Egy idő után, bár luxuslakásokban laktunk,
elkezdett bennem munkálkodni a hiány, hogy én otthont akarok.
Egy olyat, ami az enyém marad, ami végleges. Addig nyafogtam így, amíg meg nem találtuk ezt a lakást, igaz, igen rossz állapotban, de jó áron. Megvettük, és ezt is a saját képünkre alakítottuk. Vannak olyan bútordarabok, amiket több évig vadásztam, de nem adtam fel, mert a kortárs dizájn és a színek szerelmese vagyok” – idézi fel Margit.
De a lakás küszöbén kívül is folytatódik a ház, ami akkoriban nem volt túl fényes állapotban. Margit, mint mindenki más, szereti a jó történeteket, itt pedig egy kifejezetten tragikusra bukkant: az archív fotók láttatták, hogy a Sonnenberg-házat Kőrössy egykoron ékes szecessziós díszítéssel tervezte, a kapu fölött hatalmas, színes Róth Miksa-ablaküveg virágzott.
A két háború között folyamatosan amortizálódó épületet 1957-ben érte kritikus csapás.
A kor szellemiségébe ugyanis ezek az elemek nem illeszkedtek, az erővel lecsupaszított homlokzatból még inkább kiemelkedő, művészettörténeti jelentőségű ablakot kalapáccsal kiverték, és az utcára hulló szilánkokat apró darabokra taposták.
Az 1970-es években aztán tovább folytatódott a ház kálváriája. A megmaradt díszeket és a hullámos pártázatot is eltávolították, a homlokzatát átalakították, díszes tetőszerkezet helyére pedig egy díszítetlen, rossz minőségű emeletet építettek.
Margit úgy érezte, meggebed, ha nem tesz valamit azért, hogy az épület egykori fényéből legalább valamennyit visszakapjon.
„Kétezer-tizenhétben jöttünk, nyolc és fél hónapig újítottuk fel a lakást bentlakással, majd ezután mondtam azt, hogy akkor nézzük meg, mit lehet kezdeni a házzal, mert azt érzékeltem, hogy az emberek érdeklődése véget ér a küszöbüknél. Nekem is mondták, hogy csak a lakásomat vettem meg, nem az egész társasházat, mire mondtam, hogy ebben tévedsz, mert a lépcső is az enyém, ahogy a kerítés és a tető is. És ha az amortizálódik, az nekem fog sokba kerülni.
A szemléletmódot gyanúsnak találták a lakók: mégis mit akar itt ez a belga? A feloldódás folyamata aztán mégis igen gyorsan megkezdődött, ám ehhez ismét az kellett, hogy Margit nyisson a lakóközösség felé. Mint beszélgetésünk során kiderült, ehhez nem volt szükség boszorkányságra vagy hipnózisra, bár ezen állítás igazságtartalma talán a definíciótól is függ.
„Meghívtuk a lakásunkba az összes lakót közgyűlésre, majd megkérdeztük tőlük, mitől éreznék magukat jobban itthon. Szépen lassan elkezdtek kommunikálni, nemcsak erről, de egymással is. Én azt hiszem,
nem az ablak a legnagyobb győzelem, hanem az, hogy a lakók köszönnek egymásnak, beszélgetnek egymással,
tudják, kinek született gyereke, hasonlók. Az embereket persze nehéz összefogni, így kitaláltam, hogy hírleveleket írok. Rendszeresen tájékoztattam ezekben a tulajdonostársakat arról, mi történt, mi fog történni és hogy mik a tervek, miért fontos eljönni a közgyűlésre, szóval addig rágtam a füleiket, amíg be nem látták, hogy ez a belga nő levakarhatatlan” – mondja mosolyogva.
Egy hírlevél persze kevés ahhoz, hogy több tucat embert meggyőzzön afelől, érdemes hagyni, hogy egyik pillanatról a másikra megduplázzák a közös költségüket –
mert igen, a lakók az egyik közgyűlésen, 73%-os részvétel mellett, egytől egyig ezt is megszavazták;
ha cinikusak szeretnénk lenni, azt mondhatnánk, az egész történetben ez a részlet a leglenyűgözőbb. Mindenhez elengedhetetlen volt az is, hogy Baldavári Eszter művészettörténész előadást tartott a lakóközösségnek a ház múltjáról. Iletve persze az önkormányzat hajlandósága is kellett melyben Margit szerint az is közbejátszott, hogy a kerületnek 20%-os tulajdonrésze van a házban. Vicceskedve mondja, de ki tudja, talán nem alaptalanul, hogy a VI. kerületi önkormányzati hivatalban minden bizonnyal már kitűzték az arcképét a falra, hogy WANTED, ez a nő a pénzünkért jön, és el is viszi azt.
„Az önkormányzatnál megértették egyrészt, hogy úgysem hagyom békén őket, másrészt belátták, hogy a kerületet is gazdagítja, ha van itt egy ilyen példaértékű ház. Pedig magam számára egyáltalán nem tudok kérni, de ez a vízió olyan szinten hajtott, hogy mindent is megpróbáltam, tényleg szemérmetlenül, és újra meg újra mondták többen is, hogy nem. És akkor én elmondtam, hogy de. Mert én ezt utálom. Ne mondják azt, hogy nem lehet megcsinálni. Engem elbűvölt a gondolat, hogy Róth Miksa álmai alapján készül el újra ez az ablak, ami egyébként egy Fűri Judit-alkotás is. Ők ketten nem is azonos évszázadban születtek, de mégis van egy közös műtárgy, ami kettejük alkotása. A háznyitó ünnepségen is elmondtam, hogy vegyük már észre, nekünk nem csak Róth Miksánk volt, hanem vannak Fűri Juditjaink, Balogh Eleonóráink is, csak hogy pár nevet említsek.
Miközben az Iparművészeti Múzeum immár lassan közel tíz éve nem funkcionál eredeti, e célból készült épületében, a hazai iparművészeti szakmai számára az ilyen projektek jelenthetik a kitörési lehetőséget. Ilyenből azonban, mint látjuk, nem sok akad, már csak azért sem, mert igen sok előkészületet és még több utánajárást igényel. A ház múltjának tanulmányozásában Margitnak volt férje segített, aki dokumentaristaként könnyűszerrel teremtette elő a szükséges papírokat és rajzokat a levéltárak mélyéről. Nem mindennel volt azonban ilyen szerencséjük.
„A férjem talált egy fekete-fehér képet 1984-ből; volt egy Róth-emlékkiállítás Kecskeméten, és a nagy ablakunk fotója volt a kiállítási katalóguson. Azon gondolkoztunk, hogy ha azt a fotót 84-ben készítették, akkor valami olyanról készülhetett, ami akkor még létezett – egy eredeti Róth-tervről. Ezt végül két és fél évig kerestük. Többen is mondták, hogy keressem Fényi Tibort, a Róth Miksa-emlékház alapítóját, de a telefonszámát már senki sem adta meg. Aztán egyik nap ismeretlen szám hívott, bejelentkezett, hogy Fényi Tibor vagyok, hallom, keresnek. Eljött hozzánk, és bevallotta, hogy élete során sok ilyen ügyben megkeresték már, de csak nekem hiszi el, hogy ezen az úton én végig is megyek. Végül meg is találta az eredeti terveket egy magánygyűjteményben” – hallhatjuk a fordulatos történetet Margittól.
Ha a tervek nem kerültek volna elő, Margit szíve szerint nemzetközi pályázatot írt volna ki az ablak tervére – mint az a lakásából is szembetűnő, nála tökéletesen megfér egymás mellett a klasszikus és a modern. Erre azonban már nem került sor, és egyébként is esélyes, hogy ezt már nem sikerült volna átpréselnie a lakóközösségen és az önkormányzaton.
Az ablakon túl azonban adódnak még olyan apró részletek a ház körül, amelyek látványos fejlődésen mentek keresztül az elmúlt öt év során, a bejárati kaput már csak szinte a festék tartotta egybe, amikor megmentették, az azt szegélyező, Maróti Géza-féle kőszobrokat és azok minden apró részletét pedig Szemerey-Kiss Balázs kőrestaurátor állította helyre.
„Örülnék, ha a ház többi részét is helyre tudnánk állítani, ugyanis a nőalakok felett volt három kör alakú rész, amikben a következő felirat volt:
Itt nyújt az élet örömet, fájdalmat, tövist és rózsákat.
Ez nekem nagyon tetszik. Továbbá ott van most az a gyönyörű, nagy ablak, de pucér. Ránéz az ember, még az is, aki nem ismeri a szecessziót, és azt mondja, hogy onnan valami nagyon hiányzik. Ehhez azonban támogatókra van szükségünk, mert mi, a házban lakók ugye nemrégiben vettünk fel tízmilliós hitelt az ablakra, tehát most külső segítségre kell támaszkodnunk. Ma már azt gondolom, hitelesek vagyunk, mivel ez egy rendkívüli, egyedülálló történet Budapest életében. Remélem, az emberek segítenek nekünk.
Viszont adódnak ennél ambiciózusabb célok is. A század közepe nemcsak a homlokzati díszek és a hatalmas ablaküveg elpusztulását hozta, hanem egy otromba kiegészítést is, a többihez egyáltalán nem illő, már említett harmadik emeletet. Ha az utcáról nézzük a házat, az ablak szivárványos csillogása teljesen eltereli a figyelmünket minderről, sőt, az eredeti szerkezetet váltó, aránytalan új tetőzetet lentről még akkor sem látjuk, ha lábujjhegyre állunk.
Mégis, van ennél nagyobb bűne is a legfelső emeletnek, belülről ugyanis a szintén kontár módon beépített lépcső gyakorlatilag kettészeli a nagyablakot.
„Nagy álmom még, hogy a lépcsőt is átalakítsuk. Már megvan az erről szóló építészeti terv, fizikailag megvalósítható úgy, hogy tartsa a többi lépcsősor stílusát. Így ez a gyönyörű ablak felszabadulna, mert az oda terhelt lépcsőt elhúznánk. Mindig ott volt bennünk az a kívánság, hogy visszaadjunk valamit azoknak, akik támogatnak, és ezzel a változtatással erre lehetőségünk lenne: ha semmi sem törné meg az ablak fényét, akkor esténként a lépcsőházban megfordulók is teljes szépségében láthatnák, ők is profitálhatnának belőle. Ez az álmom.
Úgy tűnik, ezzel Margit igazat mond, azt azonban látszólag tudja, mikor érdemes hátralépni egyet, és emésztgetni kicsit az elért sikereket. Nemrégiben ugyanis a lakóközösséggel együtt megünnepelte lakásán mindazt, amit az elmúlt öt évben létrehoztak.
Engem persze máris az érdekel, hogyan tovább, már azon kívül, hogy előbb-utóbb nekiesnek a homlokzat helyreállításának és a legfelső lépcső átalakításának. Ha „a belgának” minden várakozással ellentétben sikerült egy számára eleinte teljesen idegen ház lakóközösségét megváltoztatnia, batyuval a vállán netán értékmentő körútra kel Budapesten és egymás után restauráltatja a pusztulásnak indult bérházakat? Újabb Róth-ablakok, Zsolnay-porcelánok kerülnek vissza méltó helyükre, méltó állapotban?
„Más terveim vannak – válaszol. Én ebbe a házba beleszerettem, úgy vagyok vele, mint az emberek a gyerekével: nem biztos, hogy az a legszebb gyerek a világon, nem biztos, hogy a legokosabb, de számára mégis ő a legfontosabb. Én is tudom, hogy Budapesten gyönyörű házak vannak, ennél szebbek is, de az a ház az én gyerekem, az én szívemnek ez a legkedvesebb.”
Mivel Margit azon emberek közé tartozik, akik egész egyszerűen nem bírnak egy helyben megmaradni, a Munkácsy utcai projektje mégsem jelenti kalandozásainak legvégét. Gyerekei legnagyobb megrökönyödésére lakóautót vásárol, és nyugat felé veszi az irányt. Hogy hova pontosan? Azt még ő maga sem tudja, ám a beszélgetés legvégére már előttem is megvilágosodik, hogy miként érhetett el ekkora változást egyetlen szem nyugdíjas.
„Sok szerencsét előre is, ha összejön ez a lakóautós kaland” – próbálok udvarias lenni immár fél hat tájékán. „Nem ha, amikor” – javít ki, és én valamiért elszégyellem magam.
