Ízlés, egyediség, újító szellem és szilárd szakmai alapok – Zsolnay Vilmos és Lechner Ödön olyan páratlan párost alkottak, amelynek világra szóló eredményeit ma is csodálhatjuk. A Lechner-film bemutatójára hangolódva elevenítsük fel a két zseni együttműködését és a közös munka eredményeit.
Zsolnay és Lechner – mindkét név fogalommá vált és ezek a fogalmak egymással is szorosan összefonódtak. Mindez nem véletlen,
mindketten ugyanolyan kísérletező kedvűek, munkájukra rendkívül igényesek és mélyen elhivatottak voltak.
Munkásságuk egybeesett azzal az időszakkal, melyre a hatalmas műszaki-vegyipari fejlődés és egyben az építészeti útkeresés jellemző.
A két művész-mester közül Zsolnay jóval idősebb volt (ő 1828-ban, Lechner 1845-ben született), de munkásságuk kibontakozása egyszerre történt a 19. század utolsó harmadában.
Lechner már gyerekkorában szó szerint magába szívta az anyag és az agyag szeretetét: édesapja egy neves kőbányai téglagyár tulajdonosa volt, ahol kerámiaelemeket is előállítottak. Mindeközben Zsolnay Vilmos és munkatársai, különösen Wartha Vince vegyész folyamatosan kísérleteztek épületkerámiákkal, hagyományos fagyálló terrakotta termékeiket már Steindl és pályatársai is előszeretettel alkalmazták.
Az anyag hiába számított korszerűnek, a forma még a hagyományos, historizáló vonalat követte. A Múzeum körúton álló, 1882-ben átadott régi Műegyemi épület (ma ELTE BTK) ennek az időszaknak egyik legszebb példája: a Zsolnay-kerámiák neoreneszánsz stílusúak, tulajdonképpen „csupán” a kőarchitektúrát helyettesítik.
Ezzel a hagyománnyal szakított Lechner, aki az 1888–90 között felépített Thonet-házat több szempontból is újító módon formálta meg: az épület acélvázas szerkezetű, ami akkor még világszerte újdonságnak számított, és a korábbiaknál szabadabb alaprajzi kialakítást tett lehetővé. Ehhez a szerkezeti újításhoz a hagyományostól már valamennyire eltérő homlokzat jött létre,
az épületet teljes egészében Zsolnay-kerámia borítja.
Azonban a Lechner ezen korszakára jellemző neoreneszánsz-jellegű tagolás mellett a falmezőkben egyedi mintát kiadó kékes kerámialapok láthatók. A lapok különleges mintát alkotnak, minden második elemben a T-betű látható, utalva a hajlított bútorairól szintén fogalommá vált német bútorgyárosra.
A Thonet-ház átadását követő években mind Zsolnay, mind Lechner pályája csúcsára ért.
A pécsi gyárban kifejlesztettek egy új építőanyagot, a pirogránitot. Az anyag már nevében is utal tulajdonságaira, a kétszeres égetéssel, nagynyomás alatt előállított termék a gránithoz hasonló keménységű, és különböző mázak további ráégetésével rendkívül dekoratív.
Mindeközben Lechner folytatta élethivatását a magyar építészet megreformálása érdekében. Útkeresése során a magyar építészet különböző forrásait kutatta fel – utólag nézve – zsákutcákba jutva. Ezek a „zsákutcák” persze fantasztikus épületeket jelentenek, az egyik ilyen az életmű csúcsteljesítménye, az Iparművészeti Múzeum. A Milleniumra elkészült épület India építészetéből merít ihletet, Lechner itt vélte felfedezni a magyar ősépítészet forrását.
Az épület homlokzatának minden eleme a Zsolnay-gyárban készült: a „kitöltést” adó kváderkő-szerű kerámialapok, a virágmintás betétek, sőt a címerek, szobrok és nem utolsó sorban a fantasztikus tetőzet, amit a nevezetes, a teljes épülettel együtt felújításra váró lanterna, vagyis tetőbevilágító koronázott meg.
Bár a „maharadzsapalotának” csúfolt múzeum nem aratott nagy sikert a hivatalos építészeti körökben,
az épület a Lechner-életmű fordulópontjának tekinthető.
Ekkortól talált rá egyedi formanyelvére, alakította ki a rá jellemző, az egész szecessziós mozgalmon belül is sajátos stílusát. Ugyanakkor állami megbízásokat már kevésbé kapott, az indiai motívumokat a kulturális vezetés súlyos baklövésként értékelte. Emiatt is Lechner inkább a népművészet felé fordult, ami egybeesett a korszellemmel, hiszen ez Bartók-Kodály működésének időszaka is.
Mindezek mellett megmaradt az együttműködés a Zsolnay-gyárral, míg végül a befolyáshoz jutó tanítványok segítségével újra sikeres pályázatok következtek: 1897-ben a Földtani Intézet, majd egy évre rá a Postatakarékpénztár. Mindkét épület a fantasztikus tetőről nevezetes, Lechnernél is rákérdeztek, hogy kiknek tervezi a drága és pazar tetőket, mire ezt válaszolta:
„A madaraknak.”
Persze Lechner nem sejtette, hogy a drónok világában pazarul elkészített tetői Budapest nevezetességei lesznek. A cserepeket, a tetőgerinceken végigfutó elemeket, a kéményeket és a szobrászati alkotásokat természetesen mind a pécsi gyárban készítették. Zsolnay és Lechner valósággal tobzódott a különböző színes mázakban, amiket hosszú idő alatt kísérletezte ki – korábbi cikkünkben már említettük, hogy Lechnert egyáltalán nem érdekelték a tervezési és kivitelezési határidők, amit persze a megbízókról nem lehet elmondani.
Lechner építészetének kibontakozásával párhuzamosan a Zsolnay-gyár is virágzott. A pirogránit kifejlesztése mellett a korszak legnagyobb újítása (pontosabban újrafelfedezése) az eozin máz volt, ami a görög éosz, vagyis hajnal szóról kapta nevét.
A titkos eljárással készülő és már megjelenésében és titokzatosságot hordozó bevonat a Zsolnay egyik védjegyévé vált.
Bikafej Budapest felett
Egy különös alak története
Az épületkerámiák mellett háztartási-, és díszedényeket, csaptelepeket és szinte minden területen felhasználható termékeket állítottak elő.
Míg Lechner bizonyos épületei teljesen kerámiaburkolatúak, más esetekben ezt más burkolattal vegyesen alkalmazta. A pozsonyi Erzsébet királyné-emléktemplom homlokzatán csupán kisebb kerámiamozaik-betétek jelennek az élénk kék színű vakolatban, hiszen a nevezetes Kék-templomról van szó.
A templom 1910-es felszentelésekor Zsolnay Vilmos már egy évtizede nem élt, rendkívüli tehetségű gyerekei és örökösei, Miklós, Júlia és Teréz, valamint két veje vitték tovább a gyárat, elképesztő sikerrel. A pozsonyi épület lett Lechner egyik utolsó megvalósult munkája, az építész 1914. június 10-én, alig két héttel az első világháború kitörése előtt hunyt el.
