Két héten keresztül szerepelt a sportsajtó célkeresztjében Szarvaskend, az egyik, ha nem a legkisebb település, ahol az FTC valaha pályára lépett, a fókusz pedig természetesen a nagy meccsen volt. A találkozó alkalmából bennünk azonban mégis felvetődött a kérdés: milyen izgalmakat rejt a falu a futballpályán túl? Riportunkban a főszerep nem a 15 gólé és 3500 nézőé, hanem a láthatatlan helyieké, Szarvaskend mint átlagos falué.
Több mint három órába telt ugyan, de végre-valahára feltűnt a településtábla: Szarvaskenden vagyunk. Az alig több mint 200 főt számláló Vas vármegyei település igen hosszú múlttal büszkélkedhet, ám nem az egykor itt működő kovácsok szellemei vagy a takaros utcácskák azok, amik az embereket ide csalogatták, hanem az, hogy
a helyi futballcsapat ellen a Magyar Kupa 3. fordulójában az ország legnépszerűbb egyesületét, a Fradit sorsolták ki.
A sajtóorgánumok kaptak az alkalmon, többen is lejöttek Szarvaskendre, minden A MECCS körül forgott, mi azonban bíztunk benne, hogy a kis magyar falucska rejt többet is, mint a „nemzet csapatát” – kell, hogy legyen nyoma az elmúlt 800 évnek.
Szarvaskend: több mint egy Fradi-meccs
Szemle a település 800 éves történelméből
Némi kutatás alátámasztja, hogy igenis akad Szarvaskenden látnivaló. A meccs előtt nem kell több, mint két óra arra, hogy a település legeldugottabb értékeit is felkutassuk. Budapest felől a falubeli első jobbos azonnal a Sibrik-kúriához vezet: a családot Mátyás király emelte nemesi rangra, és állítólag ez a birtok is akkor került a kezükre. Egy viseltes fakapu alatt átbújva ápolt,mégis vadregényes udvaron találjuk magunkat;
ennek a végén a helyi első számú turistalátványosság áll, maga a kúria.
Az épület 1829-ben nyerte el jelenlegi formáját, külsejében a korabeli divatot követi, téglalap alaprajzú, tömbszerű, visszafogottan klasszicista, korábban apácazárda, majd iskola működött itt, most pedig az önkormányzat otthonául szolgál. A Sibrik-família 1911-ben vált meg a birtoktól, ám annak sorsa azóta igen hányattatott, ezt állapota is tükrözi: a vakolat omladozik, az apró portikusz oszlopaiba talán kőevő hód kóstolt bele, a hátsó oldalon a rozsda és a pókok uralkodnak, míg az ablakból a függöny mögül kukucskáló próbababa rémisztgeti a mit sem sejtő látogatókat.
Itt jobb nem maradni, nézünk egymásra, nehogy átjárjon minket is a „hely szelleme”. Pár száz méterre feljebb, az úgynevezett Sashegyen ugyanis akad még érdekesség, a nemrégiben indult e-Örökség portál arról árulkodik, hogy itt két műemléki védettség alatt álló boronapince található.
Elindult az E-örökség, a felhasználóbarát műemlékkereső!
Fedezd fel az ország legszebb vagy épp legeldugottabb műemlékeit!
A szakirodalom állítja, az ilyen kialakítású pincék exkluzívan az ország nyugati felére jellemzőek, így ki nem hagynánk az alkalmat, hogy mi magunk is megtekintsünk közülük kettőt. Ami persze papíron egy pár perces kitérő, a valóságban valódi hajtóvadászatnak bizonyul, hosszas kutakodás és többrendbeli birtokháborítás után elhivatottságunkat végül mégis siker koronázza: megtaláljuk az egyik pincét. A mindössze pár négyzetméteres épület azonban nem az a szeletke romantikus, népi Magyarország, amire annyira fájt a fogunk; bár a boronatető tényleg tiszteletet parancsoló, és a falak is elvárásainknak megfelelően hepehupásak,
de a fél házat fólia borítja, és nyilvánvalóan az egész konstrukció egy nagyobb fuvallatra van a teljes összeomlástól.
Ez azonban még így is a jobbik példa. A másik regisztrált pincét szintén 1986-ban nyilvánították védetté, ám hiába keressük az előbbről már ismerős formákat és színeket, az e-Örökségen jelzett koordinátákon nem találunk mást, mint egy félkésznek tűnő téglaépületet, amely – a környező házakkal ellentétben – láthatóan aktív használatban van. A Google Mapset megnyitva gyorsan rájövünk, hogy itt mi történt, hiszen a műholdas felvételek épp azt a pillanatot mutatják, amikor az egykori boronapincét bontják. Összeomlott vagy valakinek útban volt? Ez nem derül ki, arra mindenesetre jó volt a kiruccanás, hogy rámutasson: az ilyen épületek a megmaradás és az enyészet közötti billegnek.
Ezek után már szinte félve közelítjük meg a település utolsó bejegyzett műemlékét, a katolikus templomot. Az aggodalom azonban hiábavaló volt, patika neobarokk belső, kint gondozott kert fogad minket, a bokrok között pedig egy hölgy és egy úr sürgölődik. Az asszonytól, Erzsébettől megtudtuk, hogy a templomot a szarvaskendi katolikus hitközség, mintegy 70 fő előre meghatározott beosztás szerint, felváltva gondozza, igaz a kertészkedés kizárólag az ő feladatuk. Elmondta azt is, hogy egyébként nem tősgyökeres szarvaskendiek, de már mindketten régóta itt élnek, s mint kiderült, gyakorlatilag mindent tudnak a faluról.
Bár a munkájukért cserébe szívesen fogadják a gratulációkat, maguktól belekezdenek abba, amit egyébként is megkérdeznénk tőlük:
hogy lehet a makulátlan templomtól mindössze pár méterre ilyen elhagyatott a Sibrik-kúria?
Erzsébet szerint a probléma az önkormányzati rendszerben rejlik, Szarvaskend ugyanis osztozik az épületen két másik faluval, Döröskével és Döbörheggyel, így a felújítási források megpályázása megugorhatatlan kihívásnak bizonyul, a bő tizenöt évvel ezelőtt, gyerek hiányában megszűnt itteni iskola és óvoda tantermei pedig élő történelemként, még berendezve porosodnak a magára hagyott kúriában.
Szarvaskend azonban nem haldoklik, még van remény: Erzsébet elárulja, a helyiek közül sokan „bevándorlók”, az elmúlt időszakban sokat fiatalodott a falu, most is van itt több kisgyermekes család. „Sőt, van egy pingpongcsapat és volt egy énekkar, ami jelenleg szünetel, ott a Zöld Küllő Egyesület, meg persze a focicsapat is” – teszi hozzá. Tehát látható, hogy van helyi kulturális élet, és akkor az évekkel ezelőtt itt kezdődött böllérfesztiválról még nem is beszéltünk.
Az általában nyugodt falu így is turbulens napokon van túl, hiszen a Magyar Kupa-sorsolás után csak úgy tódultak ide a riporterek, a meccs napján pedig talán sosem látott tömeg lepte el a szűk utcácskákat. Nagy nap ez a húszas éveiben járó polgármesternek is, hiszen mindössze októberben került a pozíciójába. Gyakorlatilag ez a legelső nagy eseménye, ráadásul ő maga is futballozik a gersekaráti női csapatban. „A templomban meg most volt plébánosváltás is” – tetézi Erzsébet, de ez már csak hab a tortán; bátran mondhatjuk, hogy az 1236-os mágusbotrány óta nem uralkodott ekkora káosz a településen.
Eggyel lejjebb, a szomszédban színes virágokra, kedves kertecskére leszünk figyelmesek. A kertet Mariann gondozza, és már a beszélgetés elején szerénykedve megjegyzi, hogy a falu állapota sok kívánni valót hagy maga után, így az embernek a saját háztájából kell a legtöbbet kihoznia. Csakúgy, mint Erzsébeték, Mariann sem itt született,
ő egyházashollósi, ám már ötvennyolcadik évét tölti a faluban. Neki is jó rálátása van tehát arra, milyen változásokon ment keresztül Szarvaskend az elmúlt évtizedekben.
„A kulturális élet régebben sokkal élénkebb volt, a lányunk, aki azóta Búcsúszentlászlóra költözött, még mindenhova járt táncolni. És akkor még volt ruha is, alig győztük mosni, aztán vitte őket a lovasszekér Döröskére. Mi pedig annak idején még üveget vittünk a fejünkön Hollósra, úgy, hogy meg kellett mutatnunk, hogy nincs a fejünkre ragasztva – meséli nem panaszkodva, inkább nosztalgiával az asszony. – Úgy látom, hogy az elmúlt években viszont egyre több a gyerek, a faluban összesen talán van hat vagy hét pici” – teszi hozzá.
A Fő utca végén balra fordulva aztán már tényleg a célegyenesben találjuk magunkat. Jobbra, ameddig a szem ellát autók sorakoznak, az átellenben felborult robogó pedig, amelyet hárman is körbevesznek, egy átlagos napon a legizgalmasabb eseményt jelentené Szarvaskenden.
Ez azonban minden, csak nem átlagos nap.
A háttérben már hallani a szurkolók zsongását, lassan kezdődik a meccs; a faluban csak azok az Erzsébetek és Mariannok maradtak, akik bőven megelégszenek azzal, ha a kényelmes fotelből követhetik végig a Ferencváros vendégjátékát.
A helyi csapat népszerűnek számít, egy-egy nagyobb rangadó alkalmával többen támasztják a korlátokat, mint ahányan a faluban egyáltalán élnek, ilyen tömeg azonban még akkor sem volt, amikor évekkel ezelőtt a Szombathelyi Haladást fogadták a kupában. A mobillelátók tömve vannak, a szurkolók egy része pedig kénytelen trélerekről vagy egy halom tűzifa tetejéről követni a pályán zajló eseményeket. Még a polgármester is egy fészer tetejére sorakoztatott székek mellől szurkol.
A meccsre nem lehet panasz, bár a Fradi 15-öt lő, a szurkolók és főleg a játékosok is életre szóló emlékekkel térhetnek nyugovóra, ezt a napot mindannyiuk hosszú évekig meséli majd az unokáknak. Előbb azonban nyilván koccintanak a nagy napra, Szarvaskend talán legnagyobbjára, és fellélegezhetnek: hacsak nem találnak olajat a présházak tapasztott padlója alatt, ennyi vendég sosem fordul meg többet az apró vasi településen.
(Nyitókép: Fejes Bence)
