Nyári barangolásaink során van valami különösen vonzó abban, amikor a természet és a történelem egymásba fonódik. A Vicenza környéki hegyvidéken, az Alpok zöld lankái és a napsütötte kertek között magasodik a Villa Godi Malinverni, Andrea Palladio első, máig álló mesterműve. Itt, ahol a reneszánsz elegancia még nyersen, de már ígéretesen bontakozik ki, a látogató egy építészeti korszak kezdetének tanúja lehet, de felfedezheti egy századok során formálódó, mára feledésbe merült életmód nyomait is.
Egy életmű első fejezete
A Vicenza közelében, Lugo di Vicenza településén álló Villa Godi Malinverni nemcsak egy impozáns reneszánsz rezidencia, hanem az építészettörténet egyik fontos mérföldköve:
ez Andrea Palladio első önálló, dokumentált munkája.
A villa története 1533-ban kezdődött, amikor Enrico Antonio Godi birtokán bizonyos építkezések – például az északi szárny munkálatai – már megindultak. A tulajdonos azonban váratlanul elhunyt, és fia, Girolamo Godi úgy döntött, hogy a család számára a korábbi tervek helyett korszerűbb és reprezentatív vidéki rezidenciát építtet. A feladattal a még fiatal, pályáját épphogy megkezdő Andrea Palladiót bízta meg, aki ekkoriban a Gerolamo Pittoni és Giacomo da Porlezza vezette műhelyben dolgozott. Az építési munkálatok 1537-ben vették kezdetüket, és 1542-re fejeződtek be – ezt egy felirat is tanúsítja a főbejárat felett.
A Villa Godi sajátos helyet foglal el Palladio életművében. Míg későbbi munkáinál a táj és az épület szerves egysége, valamint a harmonikus arányok kifinomult játéka határozza meg az építészeti kompozíciót,
itt még a helyi, középkorra visszanyúló építési hagyományok uralkodnak.
Az épületegyüttes tömege három jól elkülönülő részre tagolódik: a nemesi lakosztályoknak és a reprezentatív termeknek a középső, kiemelt főépület ad otthont. Ennek szervező középtengelyéből nyílnak a szimmetrikusan elhelyezett lakó- és fogadóhelyiségek, míg a két oldalszárny eredetileg a gazdasági élet és a mezőgazdasági termelés mindennapi tere volt.
A villa külső megjelenése szigorú, dísztelen, ugyanakkor rendkívül arányos. A széles, balusztrádokkal kísért lépcsősor a központi loggiába vezet, amelynek hármas árkádja már előrevetíti Palladio későbbi, érettebb formanyelvét. A belső terek viszont meglepően gazdagok: a kilenc főterem falait olyan mesterek freskói díszítik, mint Gualtiero Padovano, Gianbattista Zelotti és Battista del Moro. A mennyezeti és fali kompozíciók mitológiai jeleneteket, allegóriákat és tájképi ábrázolásokat vonultatnak fel, melyek tizenhetedik–tizennyolcadik századi eredeti berendezéssel egészülnek ki.
Az épület Palladio számára egyfajta kísérleti terep volt,
ahol még korlátozott kulturális mintákra támaszkodott. Gian Giorgio Trissino, a humanista költő ekkoriban kezdte el bevezetni az antik római kultúra világába, így a Villa Godiban a hagyományos formák mellett már érződik az ókori leírások inspirációja és a táj felé való nyitás szándéka.
A későbbi években a tervező visszatért a villához: 1549–1552 között belsőépítészeti feladatokkal bízták meg, és
Palladio tervei alapján készült el a hátsó kert félköríves formája is, amelyet a vatikáni Bramante-féle Cortile del Belvedere ihletett.
A kert központi eleme az 1555-ös kőből faragott kút, finom reneszánsz részletekkel.
Nem bizonyított tény, de az építész sorsa 1570 körül érdekes fordulatott vehetett: a szemközti, ma elhanyagoltan álló Piovene-villa megtervezésére is Palladiót kérhették fel. Noha ez az épület nem került be a mester Négy könyv az építészetről című értekezésébe, nem zárható ki, hogy az idős Palladiót tanulóévei helyszínére hívta vissza a megbízás.
Élet olimposzi istenek között
A Villa Godi Malinverni gazdag belső világa jócskán túlmutat az épület visszafogott külső megjelenésén. A díszítés első szakaszában Gualtiero Padovano készített freskókat, majd munkáját Giovanni Battista Zelotti folytatta, és további részletekkel Battista del Moro egészítette ki – mindhárman a tizenhatodik századi velencei festészet kiemelkedő alakjai voltak.
A falakon felbukkanó szimbólumok nem pusztán esztétikai díszítőelemek: a Velencei Köztársaság politikai és kulturális üzenetét hordozzák. A Cambrai-i Liga háborújának pusztítása után ugyanis a velencei villák festészeti programja gyakran hirdette a Pax Venetiana eszményét – a köztársaság belső békéjének és jólétének ideálját, amelyben a művészet a világi erények és harmónia kifejezőeszköze lett.
A központi sala – a villa szíve – tengelyében a loggia és a kertre nyíló, tágas ajtók között a freskók egy jelképekben gazdag, társadalmi és önismereti tükröt tartó úton vezetik végig a látogatót,
amely a civilizáció építőelemeire épp úgy rávilágít, mint emberi gyengeségeinkre és az erényekre.
A szimmetrikusan elrendezett oldalszárnyak lakó- és fogadóterei is gazdag festészeti programmal bírnak: mitológiai történetek, allegorikus jelenetek és illuzionisztikus építészeti elemek váltakoznak, a térérzékelést tágítva és a reneszánsz világkép sokszínűségét közvetítve. Az oldalszárnyak freskódíszítései az épület funkciójához igazodva intimebbek, de a művészi kvalitás itt sem marad el.
A reprezentatív terek közül különösen figyelemre méltó a „múzsák és költők csarnoka”, ahol a mennyezetről és a falakról kariatidákat idéző nőalakok tekintenek le, közöttük pedig költők és múzsák jelennek meg idilli tájakban. A jelenetek hátterében egy ókori görög templom romjai sejlenek fel.
A freskók ikonográfiája tudatosan épít a humanista műveltségre és az antik hagyományra:
az isteni és emberi világ együttélése, a művészet és a természet egysége jelenik meg a kompozíciókban.
Ezt erősíti a szobák határozott mitológiai tematikája is, amelyet Padovano, majd Zelotti a görög-római mondák istenei és istennői között osztott fel.
Az óramutató járásának megfelelően haladva a múzsák égisze alól Vulkán, Vénusz, majd Merkúr termein át Jupiter középső csarnokába, onnan tovább pedig a „puttók” termének, majd Júnó tűzhelyének (Hold) közbevetésével a „császárok” szalonjába (Nap), végül az „áldozatok” termébe (Szaturnusz) juthatunk.
A falakon számos egyéb titokzatos részlet található, amelyekhez a művészettörténeti leírások általában nem kínálnak teljes értelmezési keretet:
ezek megfejtése olyan szimbolikus ismereteket kíván, amelyeknek Tissino, Padovano, Palladio és kortársaik még birtokukban lehettek, de mára kimentek a köztudatból.
Az építész maga is helyet kapott a festett árkádiai tájakon: portréja a központi sala egyik sarkában, a vendégek sorai közt ülve pihen.
Örökség és utókor
A villa környezetében a tizenhetedik században bővítések történtek: a jobb oldali épületszárny meghosszabbodott, a főhomlokzat előtti teret kiszélesítették és kialakították az előkertet is. A tizenkilencedik században a villa telkén egy romantikus park létesült, amely a korszak díszpark-tervezési elveit követte, pázsitos nyitott terekkel, árnyas fasorokkal és szoborszerű növénycsoportokkal. A park révén a villa új perspektívákat nyit a környező Veneto lankás hegyvidékére.
A huszadik század közepén a villa újjászületett a mozgóképen is: Luchino Visconti 1954-ben itt forgatta Senso című történelmi melodrámáját, amely érzékletesen mutatta be a tizenkilencedik századi arisztokrata életmódot – a dísztermek freskói és a kert panorámái szinte önálló szereplőként jelentek meg a vásznon.
Az épület mai formájában nagyrészt Remo Malinverni milanói professzornak köszönhető, aki 1962-ben, a leromlott állapotú birtok megvásárlása után évtizedeken át dolgozott a műemlék helyreállításán. Idővel a stafétát átadta családjának – a birtok gondozója ma Remo unokája, Christian Malinverni.
A gondos restaurálás és állagmegóvás eredményeként az épületegyüttes ma is méltóságteljesen fogadja a látogatókat: a nyilvánosság számára délutánonként egész évben nyitva áll. A piano nobile freskókkal díszített termei mellett bejárható az alsó szint is, a melléképületben pedig régészeti múzeum működik, amely a környék egykori élővilágába nyújt betekintést.
A Villa Godi Malinverni az UNESCO Világörökség része. Egyaránt vonzó célpont az építészet csodálói és azok számára, akik Veneto régió történelmi és kulturális gazdagságát szeretnék felfedezni.
A szerző az MMA-MMKI kutatója.
Nyitókép: A Godi Malinverni-villa esti látképe (Fotó: Carlo Sartori)
