Amikor nyári utazásainkat tervezzük, a szállásfoglalás és az útvonal kiválasztása mellett érdemes egy pillanatra megállni, és elgondolkodni azon, hogyan látnánk ezeket a helyeket egy építész szemével. Pogány Frigyes, a huszadik századi magyar építészet egyik meghatározó alakja nemcsak tervező és egyetemi oktató volt, hanem kiválóan fotózott és írt is: útleírásai olyan részletességgel és érzékenységgel mutatták be a világ épített örökségét, hogy ma is iránytűként szolgálhatnak egy kulturális felfedezőút megtervezéséhez. Cikkünket Pogány velencei fotói kísérik.
Az építészetet sokan pusztán ingatlanfejlesztésként vagy funkcionális problémamegoldásként értelmezik, pedig ennél jóval többről van szó. Az épített környezet formálása meghatározza életminőségünket, hatással van gondolkodásunkra, és magában hordozhat történeteket, érzelmeket, nagy eszméket.
Az építészet egyfajta élő történelemkönyv, amely egyszerre szolgál önismereti és társadalmi tükörként.
Pogány Frigyes egykor sokakat inspirált, és útleírásai ma is értékes iránytűként szolgálhatnak azok számára, akik a nyári utazásukat építészeti felfedezésként szeretnék megélni. Miközben a mai utazók a szállásértékeléseket böngészik, ő a városok szerkezetét, tereit és történeti épületeit elemezte – és talán épp ettől volt utazása időtállóbb, mint bármelyik mai, gyorsan elillanó turisztikai élmény.
Tudós és alkotó
Pogány Frigyes (1908–1976) a huszadik századi magyar építészet és művészettörténet kiemelkedő alakja volt. Budapesten született, ahol 1933-ban szerezte meg építészmérnöki diplomáját a Műegyetemen. Pályafutását díszlettervezőként kezdte a Hunnia Filmstúdióban, emellett Szabó Márton építészirodájában dolgozott.
1935-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál, majd az abból alakult Budapesti Építési Főigazgatóságnál helyezkedett el, ahol városépítészeti, művészeti és műemléki feladatokkal bízták meg. 1945 után a városrendezési véleményező és művészeti csoport vezetőjeként tevékenykedett, részt vett a lerombolt budai Királyi Vár helyreállításában is. 1949-től a Fővárosi Tervező Intézetben, majd a Budapesti Városépítési Tervező Vállalatnál (BUVÁTI) dolgozott, ahol számos városrendezési tervet készített, többek között a Duna-part, a Belváros és Óbuda egyes részeire vonatkozóan.
Legfontosabb feladatának mindvégig az emberi lépték, az érzékelés és a kultúra rétegeinek megértését tartotta.
Oktatói pályafutása során a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán építészettörténetet tanított, később a Képzőművészeti Főiskolán és az Iparművészeti Főiskolán is oktatott, utóbbinak igazgatója, majd rektora volt. Tudományos munkásságát számos publikáció és könyv fémjelzi, amelyekben az építészet és a társművészetek kapcsolatát, a városrendezés és a műemlékvédelem kérdéseit vizsgálta.
Nyitott szemmel a világban
Bár Pogány Frigyes elsősorban építészként és művészettörténészként ismert, útleírásai is figyelemre méltóak. Ezekben az írásokban az építészeti örökség és a kultúrtörténet iránti szenvedélye tükröződik, melyek inspirációt nyújthatnak a mai utazók számára is.
Fontosabb művei közé tartozik a Belső terek művészete (1955), a Szobrászat és festészet az építőművészetben (1959) vagy a Terek és utcák művészete (1960), amik általános betekintést adnak az építészet és művészet kulturális rétegeibe. Elméleti írásai mellett kitűnt részletes, egy-egy várost elemző műveivel is, mint a Párizs, Róma, Firenze vagy Velence, amelyekkel
megelőzte kortársát, Christian Norberg-Schulz norvég építészt és elméletírót,
aki a híres Genius loci (A hely szelleme) című könyvében személyes, mégis tárgyilagos szellemi mélyfúrást végzett olyan közkedvelt, de sokak számára felszínesen ismert helyeken, mint Róma, Prága vagy Szudán fővárosa, Kartúm.
Pogány útleírásai különlegesek, mert nem száraz tudományos elemzések, de nem is csupán népszerű ismeretterjesztő munkák. Túlmutatnak az épületek fizikai megjelenésének és történeti hátterének bemutatásán, hiszen mélyebb összefüggéseket tárnak fel a különböző művészeti ágak között, és az építészeti terek emberi érzékelésére és használatára fókuszálnak.
Írásai révén a városok látványán túl megismerhetjük azt is, hogyan formálják az épületek a térélményt, a mozgást, az érzékelést és a közösségi életet – ezáltal valódi építészeti felfedezésre hívják az olvasót. Velencéről például így ír:
„A történeti átalakulás folyamán a szinte önmagát dramatizáló színpad szereplői ugyan kicserélődtek, de azért sok minden itt is változatlan. Így például Velence mindig idegenforgalmi központ is volt. Alig van jelentősebb palota a Canal Grandén, amelyhez ne fűződnének nagy nevek, híres látogatóké, művészeké, íróké, uralkodóké, de világhírű kalandoroké is.
A palotahomlokzatokat a Canal Grande díszleteinek szoktuk nevezni. Ma talán valóban kissé díszletekké váltak, de egykor a valóságos élet szülte őket. Igaz, ennek az életnek elmaradhatatlan része volt az ünnep, az élet színpadias oldala is. A Canal Grande palotasorán végighúzódó erkély-páholyokból lampionos karneválók színpompáját, a regatták, gondolaversenyek felvonulását is élvezték a nézők. De a paloták maguk is a látvány részei voltak. A néző is színész volt, a színész is néző. Ezt a színjátékot maga az élet diktálta.”
Ezek a leírások egy olyan ember látásmódját tükrözik, aki a részletekben és az egész összefüggéseiben mindig új értéket fedez fel. Pogány szemléletén át az épített környezetet, saját életterünket, sőt önmagunkat és társadalmunkat is jobban megérthetjük.
Középpontban az ember
Utazásaink során nyitott szemmel kell járnunk, de ahhoz, hogy valóban megértsük az épített környezetet, az érzékelésünk természetét sem árt ismerni.
Az ember nem csupán a látására hagyatkozik, hanem teljes testével érzékeli és méri fel a térbeli viszonyokat.
Ebben pedig kiemelt szerep jut a léptéknek.
Pogány Frigyes szerint például csak akkor tudjuk pontosan megbecsülni egy épület méretét vagy távolságát, ha a közte és köztünk lévő teret emberi léptékű részletek tagolják. Ezt az elvet hirdette az amerikai Louis Henry Sullivan, a Chicagói Iskola egyik meghatározó alakja is, aki a Carson Pirie Scott áruház tervezőjeként maradandót alkotott, és akinek nézetei nagy hatással voltak a fiatal Frank Lloyd Wrightra – nem mellesleg ő volt az egyetlen építész, akit Wright a mentorának tekintett.
Az érzékelés kérdése az építészetben már az ókortól és a reneszánsztól kezdve központi szerepet kapott. Pogány Frigyes ezt a témát részletesen kifejtette Építészeti ismeretek (1964) című, tankönyvként kiadott kéziratában, amely ma már talán csak a Műegyetem szakkönyvtárának rejtett fiókjaiban található meg.
Ebben a munkájában Pogány az ember tájékozódási igényét – a lépték fogalmát és az építészeti tér gesztusait – állítja középpontba, ezen keresztül magyarázza az észlelt tér szerkezetét, a részletek és az egész kapcsolatát, valamint az érzékelés teljességét. Szerinte ugyanis
a lépték nem csupán mértani vagy aránybeli kérdés, hanem az emberi test és a tér közötti élő viszony,
amely meghatározza, hogyan tapasztaljuk meg az épített környezetet. Az épületek láthatatlan, de észlelhető aurájáról a következőket írja:
„Ha környezetünkben egyetlen jelentős motívum van, ehhez viszonyítjuk saját helyzetünket, s tudatunkban önkéntelenül kirajzolódik a motívum (torony, emlékmű, szobor, híd stb.) saját „vonzó köre”, amelyen belül szemünk látómezejében uralkodó jellegű, tehát nem csak egyik eleme a környezetnek. Így körvonalazódik tudatunkban az az eszmei tér, amely a motívumnak is mintegy tartozéka anélkül, hogy körül lenne határolva.”
A jó építész tehát arról ismerszik meg, hogy tudatában van azoknak az összetett hatásoknak, amit az épületek az emberre gyakorolnak.
A „végső hatás” Pogány szerint több összetevőből áll össze, amelyek közé tartoznak a formák elemi kifejező gesztusai, ezek kölcsönhatásai és az ebből fakadó összetett vizuális és érzelmi élmények. Ide sorolhatók az arány, a ritmus, a szín, a kontraszt, valamint az épület hangulata, amely lehet nyomasztó vagy felemelő, statikus vagy dinamikus. Ehhez kapcsolódik a reflexiók és asszociációk komplex rendszere, amely végső soron az ember és világ viszonyának művészi tartalmát tárja fel.
Pogány – bár saját korában a modern építészetet tartotta követendőnek – meghaladta legtöbb kortársát, hiszen
a szépséget nem pusztán a téglalapok jól megválasztott arányaiból vezette le.
Sokkal összetettebben gondolkodott róla, figyelembe véve az érzékelés teljességét, így az építészetet nem csupán esztétikai vagy mérnöki kérdésként, hanem tér és ember kapcsolatának mélyebb kifejezéseként értelmezte.
Pogány Frigyes munkásságát számos díjjal ismerték el, többek között 1954-ben Ybl Miklós-díjjal, 1966-ban pedig Állami Díjjal tüntették ki. 1976-ban hunyt el, de öröksége tovább él, és munkái ma is inspirációt jelentenek az építészet és a művészettörténet területén.
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: Kilátás Velencére a Contarini del Bovolo-palota tizenötödik századi spirállépcsőjéről (Fotó: Katona Vilmos)