A megbízó és tervező nem mindig értik meg egymást, aminek legfőbb oka, hogy különböző nyelveken beszélnek. Ezért fontos, hogy a közérthető jogszabályok mellett legyen egy közös szókincsünk. Ebben a sorozatban átvesszük az építészet kulcsfogalmait. Vajon tényleg ismerjük, vagy csak azt hisszük, hogy ismerjük őket? Első kérdésünk: mit jelent a modern?

Bár A Brutalista című film megértéséhez legalábbis illene tudni, mit nevezünk modernnek, senki se vádolja magát, ha azt hiszi, tudnia kellene az iskolából, hiszen az érettségi tételek közül ez (is) kimaradt.
Az ingatlanhirdetésekben gyakran ott áll az eladó „bauhaus stílusú lakóház” furcsa szófordulat, ami alapján úgy tűnhet, hogy a fehér, dísztelen falak és szürke lábazatok, noha csúnyák, minden bizonnyal korszerűek és jó műszaki megoldásokkal párosulnak. Nos, ez az értelmezés félrevezető.
A huszadik század elején ténylegesen működött a németországi Weimarban, majd Dessauban egy Bauhaus névre hallgató, iparművészeti intézetnek indult szakiskola, ahol modern épületeket is terveztek, de a modern fogalma nem itt látott napvilágot.
A modern születése
A modern szó latin eredetű, amely a latin modo (mostanában, éppen most) szóra vezethető vissza. A kifejezést szinte mai formájában már a kora középkorban is használták Dél- és Nyugat-Európában. Az újszerű vagy újonnan emelt épületekre például mondhatták azt, hogy moderna, moderne vagy épp modern. Később, a reneszánsz olasz városállamok elméletíróitól születtek olyan tudományos igényű elemzések, traktátusok, amelyek a középkorral összevetve a reneszánsz szellemet a friss és újszerű, vagyis modern jelzővel illették.
A modern szó tehát az újszerűre utal, de ez nem társult mindig pozitív felhangokkal.
A tizenötödik-tizenhatodik század idején olykor a modern szót annak kifejezésére is használták, hogy a középkor – főleg a gótikus építészet – újszerű volt az ókorihoz képest, de számukra ez az újdonság nem előrelépést, hanem inkább visszalépést jelentett az eszményi ókori példákhoz viszonyítva.

Leon Battista Alberti (1404–1472) például az építészetről szóló De re aedificatoria című munkájában többször szembe állítja az antik példákat a modern (értsd: középkori) gyakorlattal, és a régiekhez (klasszikus görög-római építészet) való visszatérés szükségességéről beszél. Filarete (szül. Antonio Averlino, kb. 1400–1469) építészeti traktátusában is hasonló elvek mentén ostorozza a modern, azaz középkori, főként gótikus megoldásokat.
Ebben az értelemben tehát a klasszicizmus modern a barokkhoz képes, a szecesszió pedig modern a tizenkilencedik századi neo-stílusokhoz vagy épp az eklektikához képest, de a modern fogalmát ma már nem használjuk ennyire általánosan. Ez annak a következménye, hogy a művészetben és építészetben igazi szemléletváltást a huszadik század modern mozgalmai, illetve maga a modernizmus hozott. De hogy mit is jelent ez, azt szintén érdemes kifejteni.
Létrejön a modernizmus
A modernizmus akkor jelent meg, amikor a huszadik század iparosítást, célszerűséget és formai egyszerűséget hirdető kisebb művészközösségei átfogó mozgalommá szerveződtek.
Megszületett és ki is mondódott a modern korszellem (Zeitgeist), ami a tizenkilencedik század örökségével végleg szakítani akart. Az avantgárd programokhoz az első világháború után újjászervezett Európa adott történelmi impulzust.
A korszellem lenyomata
Az építészeti modernizmus vezéregyéniségei, mint Walter Gropius, Mies van der Rohe, Le Corbusier vagy a magyar Breuer Marcell Lajos, külföldön ismert nevén Marcel Breuer arra vállalkoztak, hogy a gép korszakának szellemét felismerjék, az emberekben tudatosítsák és aktívan alakítsák.
A sok párhuzamos törekvést összefogva a modernizmus alma matere végül a Svájcban alapított Congres Internationaux d’Architecture Moderne, magyarul a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa lett. Még csak 1928-at írunk, amikor a CIAM alapítói azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy átalakítsák a világ építőiparát, tervezésmódszertanát és az új építészeti termékek befogadóinak ízlését.

Hasonló nemzetközi kezdeményezés azóta sem volt, a páratlan összefogás pedig meg is hozta a gyümölcsét. Néhány évtizeden belül az épített környezetünk valóban átalakult. Általánossá vált a beton, az acél és a nagyfelületű síküveg használata. Az épületek világosak, komfortosak, nagyratörőek és kifejezőek lettek, de jobbára eltűnt vagy átalakult az ornamentika és az arányosság klasszikus fogalma.
Háttérbe szorultak a kulturális, nyelvi és éghajlati különbségek, és hideg, agresszív épületkolosszusok kezdtek sorjázni a világ minden táján.
Eltűnt a városközpont, a közlekedést eluralták az autók, míg a természet kiszorult a város perifériáira. Bár nem ez volt a cél, az épített környezet ingerszegény lett, az űrt pedig reklámokkal töltötték ki. Ma egy ilyen világban élünk, sőt, ez lett a világunk gazdasági katalizátora.
Ennek a gyorsuló folyamatnak érthető okokból számos kritikusa akadt. Az európai diktatúrák kezdetben mereven ellenezték, majd a háború után még a modernisták, például Sigfried Giedion vagy Alison és Peter Smithson, a Team 10 alapítói is a mozgalom számos tévedésére világítottak rá. Ez a fajta ellenállás odáig jutott, hogy az Amerikában kivirágzó posztmodern kifigurázta a modernista építészetet, és minden alkalmat megragadott, hogy ellentmondjon a CIAM által korábban rögzített összes előírásnak és hallgatólagos tervezési szabálynak.

Ami mindebből Kelet-Európában lett
Ekkor még csak az 1970-es évek elején járunk. Magyarország szinte meg sem érezte a nyugati változásokat, és a keleti blokk büszke szocialista országaként még csak most lendült bele a panelházak építésébe. A panelház pedig a CIAM akkoriban már meghaladott modernista tervezési elveinek lebutított alkalmazása az olcsóság és gyors építés jegyében. Az így létrejött épületállomány állagromlását és tájsebeit még ma is takargatnunk és javítgatnunk kell. Kérdés, hogy meddig lehet még.
A korszak legsúlyosabb kelet-európai öröksége az a közutálat,
ami talán épp a házgyári elemekből felhúzott lakótelepek sivársága miatt vetült rá a teljes modernizmusra,
és ebből következően minden egyébre, ami modern építészet. Ráadásul, a modernség fogalma itt nálunk összemosódott a kommunista diktatúra rémségeivel is. Innen sarjadzik a „szocreál” és a panelépítészet összekeverése, miközben ez a kettő egymással köszönőviszonyban sincs. Utóbbit inkább a „szocmodern” jelzővel lehetne illetni, ha az valódi stílus lenne, és ha a szocmodernnek nem lennének a panelházaknál elegánsabb példái is.
Mi történt később?
A modernizmus új formákban támadt fel Nyugaton, Keleten pedig sokféle értelmezésben élt tovább. A rendszerváltást követően pedig egy furcsa érzelmi elhatárolódás következett: az építészek egyéni utakat, individuális megoldásokat kezdtek keresni több-kevesebb sikerrel.
Így jött divatba a „kortárs” kifejezés, ami már sem nem modern, sem nem posztmodern, hanem mindig az aktuális mai – elvileg. Ez mindaddig tartható is, amíg a kortársiasság nevében nem kezdünk el kifejezetten modernista formákban gondolkozni.
A jobb szakírók észreveszik, hogy a „kortárs” gyakran csak a korszerűsített modernizmus fedőneve.
Stílus-e a modernizmus?
Végül, tisztáznunk kell egy fontos kérdést: stílus-e a modern és stílus-e a modernizmus? Ha figyelmesen olvastunk eddig, akkor a modernre már nem egy stílusként tekintünk. Ha viszont a tapasztalatokból indulunk ki, úgy találjuk, hogy a modernizmusnak igenis megvannak a maga stílusjegyei.

Ezt pedig épp egy modernista, a New York-i Seagram Building egyik tervezője, Philip Johnson mondta ki 1932-ben. Johnson ugyanakkor tudta, hogy a modernisták önmagukra nem egy új stílus, hanem egy új szemlélet apostolaiként tekintenek, ezért az általa és Henry-Russell Hitchcock által kreált kifejezés nem a modern, hanem a „nemzetközi stílus” lett. Ebben pedig minden benne van. A modern szemléletet ma is pont a nemzetközi jellege miatt kritizálják vagy épp támogatják.
Ne gondoljuk tehát, hogy a modernizmus a múlt része. Nagyon is él, hol a „modern”, hol a „nemzetközi”, hol a „kortárs” fogalma mögé rejtve.
A modern építészet nyertese elsősorban az építőipar, másodsorban pedig az építész.
Az építőipar azért, mert a modern építőelemek és alapanyagok nagy tömegben gyárthatók és szabványosíthatók, amivel a gyártócégek sok időt és munkaerőt spórolnak meg. A tervező pedig azért, mert nem kell a részletekkel vesződnie, hanem koncentrálhat a térre.
A megrendelő helyzete viszont nem ilyen egyértelmű, de ez már más lapra tartozik. Itt az emberi lélektant hívhatjuk segítségül, ami az építészszakmának régi adóssága. Egy következő részben erre is kitérünk...
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: J. J. P. Oud társasháza a stuttgarti Weissenhofsiedlung lakótelepen (fotó: Katona Vilmos)