Köllő Miklós erdélyi építész, a Larix Stúdió társalapítója, aki munkáival a székelyföldi tájba illeszkedő, a népi építészeti hagyományokat tiszteletben tartó kortárs építészetet képviseli. Interjúnkban a stúdió elmúlt éveinek munkáiról, csapatmunkáról és a táji illeszkedés fontosságáról beszélgettünk.
Korábban már bemutattuk Köllő Miklós Öreg házak új élete című könyvét, amely a népi építészeti örökség megőrzésének és a kortárs építészetbe való szerves beillesztésének kulcskérdéseit járja körül. Mostani interjúnkban a Larix Stúdió társalapítójával a stúdió munkáiról, az építészet és táj összhangjáról, valamint a közös alkotómunka jelentőségéről beszélgettünk.
Így adj új életet az öreg házadnak! – Köllő Miklós könyve valódi útmutató
Köllő Miklóssal készített interjúnkban a Larix Stúdió elmúlt éveinek munkáiról, csapatmunkáról és a táji illeszkedés fontosságáról beszélgettünk.
Ön Erdélyben él és alkot. Mostanság inkább új épületeken vagy műemlék‑felújításokon dolgozik?
Egy tizenhat fős, mérnökökkel közös műhelyben dolgozunk. Ma építészetet csapat nélkül nem lehet hatékonyan művelni. Vidéki irodaként „minden‑evők” vagyunk: ugyanúgy készítünk településrendezési terveket, mint kastély‑ vagy templomrestaurálást, illetve kortárs mai épületeket. És ha lehet, fát használunk, mert az egyszerre hagyományos és kortárs anyag.
Tudatos döntés, hogy szinte csak a „bicikli‑hatósugárban” vállalnak munkát?
Igen. Ha az építkezés hazafelé befér egy kis kitérővel, gyakrabban tudunk ott lenni. Műemlék-felújítás, tehát kastély vagy templom esetében ez persze kitolódik nagyjából két óra autóútra, de a közelség még így is óriási előny. Nem akarunk két szék közé esni:
a vidékhez szükséges feladatokban szeretnénk jók lenni, nem feltétlen a „legjobbak” minden egyes műfajban.
Mi most a legizgalmasabb futó projektjük?
Tavaly fejeztük be az Ugron‑kastély helyreállítását, most pedig a vargyasi Daniel‑kastély kivitelezése zajlik – teljesen más problémakörrel.
Közben Árpád-korig visszanyúló templomokkal is foglalkozunk, például a szacsvai templom helyreállítása is most zajlik.
Urbanisztikában a gyergyószárhegyi rendezési terv a csúcs: az UNESCO minősítési szintet ütő kultúrtáj, a reneszánsz Lázár‑kastély, ahol Bethlen Gábor felnőtt, a Kájoni János élettereként szolgáló ferences kolostor, a kevés itthonmaradott által megvívott, szinte hihetetlen győzelmet hozó, az itthonmaradás szimbólumaként is felfogható Tatárdomb – egy helyen. Mellette fut egy vízpart‑rekreációs terv Gyergyószentmiklóson, mert ott a zöld‑kék infrastruktúra hiányzik.
Egy kastélyfelújítás és egy közösségi épület között elég nagy a távolság. Mi a közös ezekben?
Az, hogy szerintünk ma Erdélyben erkölcsi kérdés a meglévő állomány továbbgondolása.
Újat akkor építünk, ha tényleg nincs más megoldás – sportcsarnok, jégpálya, koncertcsűr a Bagossy Brothersnek.
De alapvetően upcyclingban, az „értéktöbbletes felújításban” hiszünk; ez a közösségnek és a környezetnek is jobb.
Mit jelent ez az upcycling a szakmai gyakorlatban?
Nem csupán felújítunk, hanem plusz funkciót, plusz életet viszünk egy épületbe. Értéket mentünk, plusz értéket teremtünk. Itt, az irodánkkal szemben például úgy építjük be egy régi ház tetőterét, hogy a „kecske is, káposzta is” megmaradjon: a történeti városszövet se sérüljön, megőrződjenek a XX. század elejének telekspekulációira és a korábbi városképre utaló információk, de a tulajdonos is jól járjon. Ezt az alaphangot visszük végig a csomafalvi faházbővítéstől a panzió‑átalakításokig.
Ha egyetlen mondattal kellene összefoglalnia a műhelyük ars poeticáját, mi lenne az?
„Közel maradni – térben, anyagban, közösségben.” Ha ez megvan, a vidéki építészet nem hátrány, hanem lehetőség.
Az Ugron‑kastély – ha jól emlékszem – barokk. A Daniel‑kastély milyen stílusú, és mit kell tudni a felújításáról?
Az Ugron-kastély tényleg egy barokk átépítés, de eredetileg négy sarokbástyás reneszánsz kastély volt; mára egy L‑alakú szárny maradt. Rom közeli állapotból hoztuk vissza. A Daniel‑kastélynál ezzel szemben nem a romosság, hanem a rétegek voltak izgalmasak. A Danielek ugyanis egy időben két ágra szakadtak – egyik ág kuruc, másik labanc –, hogy bárki győz is, a család túléljen.
A vargyasi ág egy 16. századi udvarházból építkezett tovább, mely funkcionálisan kaotikus – szintkülönbségek, furcsa loggiák – de reprezentációban erős.
Az 1938‑as Keöpeczi Sebestyén József‑féle restaurálás optikailag „felújította” a kastélyt: saroktorony, park felőli tengely, tudatos perspektívatrükkök – ezek mind szépen sikerültek, de csak a küllemben jelentettek megoldást.
Mi maradt meg az eredeti belsőből?
Meglepően sok minden: a táblás barokk parketta, az elvakolt kő ablakkeretek, az elfalazott nyílászárók és épen megmaradt farácsos ablakok, az újból napvilágra hozott fa ajtókeretek, az értékes csempekályhák és a vargyasi festett bútorok technikájával készült téka. A szocialista TSZ‑időszak juhóllal és irodával ugyan sok réteget letarolt, de nem pusztított el mindent.
Mi volt a felújítás fő célja?
Helyreállítani a 16. századtól 1938‑ig ívelő történetiséget, miközben új funkciót adunk.
Múzeumot, szállást és egy gasztronómiai képzőközpontot alakítunk ki.
Utóbbi épít a Bornemisza Anna szakácskönyvére, az erdélyi ferencesek XVIII. századi szakácskönyvére, és a székely konyha multikulturális gasztronómiai hagyományaira.
Öt géniusz a magyar építészetben – Bizánc szelleme és a hazai tervezők
Hamvas Béla szerint Bizánc magyar megfelelője Erdély.
Gasztronómiai központ egy kastélyban – hogyan néz ez ki a gyakorlatban?
Kemencés konyha, szenes rostély, nyárson sütés – az igazi Erdély‑image elevenül meg. Részben a Taste of Transylvania fesztivál bázisa lesz ez, részben a 2027‑re tervezett „Európa gasztronómiai régiója” program egyik szakmai műhelye. A melléképületekben képzések, nagyteremben rendezvények valósulnak majd meg; a cél, hogy a kastély valóban élő hely, ne csak díszlet legyen.
Mi a legnagyobb kihívás most?
A balansz: megőrizni az épület „több mint ami” látszatát, de közben kényelmessé és fenntarthatóvá is tenni. Ha sikerül, a kastély egyszerre lesz múltidéző és jövőálló.
És a koncertcsűr, amit említett és amely a Bagossy Brothers számára épül, egy meglévő épület átalakításával születik?
Nem, ez egy új építésű koncertcsűr. A projekt során egy kortárs épület születik, amely alaprajzi elrendezésében és tömegformálásában idézi meg a hagyományos csűrépítészetet, de nem törekszik annak képi másolására.
A cél az, hogy az eredeti épülettípus esszenciáját – a nagy, összefüggő tereket és a természetes anyaghasználatot – kortárs módon értelmezzük újra.
A belső tér többfunkciós lesz: egyrészt gazdasági jellegű, benne bárral, irodákkal, illemhelyekkel; másrészt a nagy nyitott teret – amely a hagyományos „csűrközének” felel meg – kulturális eseményekre, táncházakra, kisebb koncertekre, irodalmi programokra tesszük alkalmassá. Szeretnénk egy olyan kortárs, minimalista faépületet létrehozni, amely nem nosztalgikusan másolja a múltat, hanem előremutató módon gondolja újra azt.
Sok olyan munkáját említette, amelyek meglévő, gyakran műemléki épületek felújításához kötődik. Ezeknél általában elengedhetetlen, hogy új funkcióval ruházzuk fel őket, hiszen az eredeti rendeltetésük megszűnt. Hogyan lehet úgy integrálni az új funkciót, hogy közben a felújítás mégis hiteles, autentikus maradjon? Van erre valamilyen „receptje”?
Hát épp az a lényeg, hogy nincs recept – vagy legalábbis nem univerzális. Tövissi Zsolt kollégám mondta egyszer nagyon találóan, hogy
„Könnyebb az új funkciót az épülethez igazítani, mint az épületet az új funkcióhoz”.
Ez az egyik kulcselv. Törekedni kell arra, hogy az új használat ne idegen testként kerüljön a házba. Ha például egy régi házból múzeum lesz, azzal együtt járnak komoly technológiai elvárások, mint a páratartalom, a hőmérséklet, a légcsere, a gépészet biztosítása. Ezeket úgy kell beépíteni, hogy a lehető legkevesebb roncsolással járjanak. De mondjuk egy tetőtér, ha megtelik gépészettel, elveszíti az esztétikáját. Megéri? Ezért is fontos, hogy minden új igényt végig beszéljünk.
Lehet, hogy nem lesz minden tökéletes funkcionálisan, de cserébe esztétikailag, érzelmileg többletet adhat az épület.
Már önmagában az érték, hogy nem bontjuk le, hanem használjuk. Fontos, hogy ha valami nem fér el az eredeti szerkezetben, akkor lehet bővíteni – de csak párbeszédben az épülettel.
Hozzáépítést is lehet úgy csinálni, hogy az kortárs legyen, mégis „élő” kapcsolatban maradjon az eredetivel.
A kicsi is lehet szép, az egyszerű is lehet luxus – ezek nálam nem csak szófordulatok. A tér minősége, a benne való lét érzése számít, nem feltétlenül a méret vagy a technológiai tökély.
És ma már egyre többet beszélünk a nemépítésről is: arról, hogy az lenne a legjobb, ha minél kevesebb újat építenénk, és minél kevesebbet bontanánk. Viszont ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy az átlagemberek még mindig nagyon félnek a régi házak felújításától. Minél régebbi egy épület, annál nagyobb a szorongás. Mit lehet ezzel kezdeni?
Valóban van egy ilyen alaphelyzet: akkora az építőanyag dömping, hogy szinte lehetetlen vele szembemenni. Olyan elvárások alakultak ki, mint hogy egy sarok lézerrel legyen kimérve. Régen ez nem volt probléma – tudták, hogyan lehet „elcsalni” az egyenetlenségeket úgy, hogy a végeredmény tartós legyen. Most viszont az történik, hogy meg akarunk szüntetni egy hibát – és csinálunk kettőt.
De ez a dömping csak anyagban mérhető vagy szemléletben is?
Mindkettő. Egyrészt anyagban: túl sok a „csillogó” újdonság. Másrészt szemléletben: a tulajdonossal szemben, nagyon nehéz védeni egy épületet. Ha ő fejben eldöntötte, hogy nem újítja fel – akkor nem fogja. Ezért is iszonyúan fontos a nevelés. Hogy miről beszélgetünk, milyen példák kerülnek elénk.
És itt jön be a mesteremberek szerepe is, nem? Hiszen sokszor ők azok, akik tanácsot adnak, irányt mutatnak. Mennyire van súlyuk ezeknek a „helyi hangoknak”?
Nagyon is sokban. A nevelésben ugyanis kulcsszerepük lehet a mesterembereknek. Ők azok, akik – ha van bennük egy kis patriotizmus – képesek lehetnek visszabillenteni a mérleget. És itt nemcsak építkezésről, hanem például a helyi élelmiszerről is beszélhetünk. A „fogyassz helyit” nemcsak az élelmiszerlánc rövidsége miatt fontos, hanem a tudás átadása miatt is.
Meg ez a tevékenység az, ami fenn tudja tartani a kultúrtájat, amit szeretünk, de ha nem teszünk érte, drasztikusan át fog alakulni.
Nézzük meg a sajt példáját: ezen a vidéken eddig is készítettek jó túrót, de amikor megérkezett egy svájci mester, új tudást hozott. Most ott vagyunk, hogy egy bizonyos kategóriában a világ legjobb sajtját itt gyártják. Ez is egyfajta mesteremberi nevelés – csak épp tejből.
Tehát ha jól értem, a hagyomány nem valami bebetonozott dolog – hanem egy élő, változó tudás?
Pontosan. A tradíció nem fix. Minden, ami haszontalan, kikopik belőle, ami hasznos, az beépül. És ha ezt a tudást nem adjuk tovább, akkor elveszik. Itt jön a képbe például a fához való viszonyunk. Mára elfelejtődött az a tudás, ahogyan az évgyűrűk elhelyezkedésének függvényében be kell forgatni a fát, így a fa hagyományosan nem igényel minden áron festést vagy kezelést. Mert szép. És szépen öregszik. Ez is tudás, amit nem kéne veszni hagyni.
És ezt hogyan lehet rendszerszinten is támogatni? Vannak már erre jó szabályozási példák?
Igen, jó példa Gyergyószentmiklós rendezési terve, amit a 2010-es évek közepén készítettünk. Ott például előírtuk, hogy a tömbházak homlokzatánál bizonyos mértékben fát kell alkalmazni, de ha a nyílászárók is fából készülnek, akkor ez a mennyiség csökkenthető.
Ez gyakorlatilag egy mentőöv volt a helyi mesterembereknek, hogy ne a műanyag nyílászáró nyerjen, hanem dolgozhasson a helyi asztalos is.
És most már kezd látszani az eredménye: ipari övezetekben is megjelent a faburkolat, az első így épített csarnok épp a napokban került átadásra. Ezzel egyszerre adtunk munkát a helyi mestereknek, és vittük az ügyet egy esztétikai irányba is.
És mi a helyzet a tudás újratanításával? Lehet még mestereket képezni?
Lehet – és kell is. Az épületfelújítás egy kiváló terep erre. Ha nincs mester, aki dolgozzon egy műemléken, akkor először nem műemléken kell kezdeni a gyakorlást, hanem olyan zónában, ahol ha téved, nincs akkora kár. De amikor már negyedszer, ötödször dolgozunk együtt az adott emberrel, akkor biza egy restaurátor segítségével akár egy műemlék ablakot is rá lehet bízni.
És ez a gondolkodás mennyire érhető el a laikusok számára? Hogy lehet átadni a felújítás szépségét?
Kellenek a példák. Ezért jött létre a Mesélem a házam sorozat is – a saját családi ház, a nagyszülői ház felújításának történeteivel. És ezért született az Öregházak új élete című könyvünk is. Hogy megmutassuk: ez az út is járható. Nem akarunk senkit kényszeríteni, de ha már ott van valakiben a gondolat, hogy „mi lenne, ha...”, akkor szeretnénk megmutatni, hogy mi lehetséges.
De mi van akkor, ha az illető továbbra is kacsalábon forgó kastélyról álmodik?
Ha az urbanisztikai terv nem tiltja, akkor az ilyen álmok megépülnek. Ezért is fontos a tervezés, a szabályozás. Gyergyószárhegyen például, amikor a településképet uraló, dombon fekvő Lázár-kastély, ferences kolostor és a plébániatemplom előterében a településképben megjelentek a színes lemezfedések, azt mondtuk: lehet rendezési tervet készíteni, de csak akkor vállaljuk, ha előírhatjuk a hagyományos hódfarkú cserépfedést. És az eredmény? Most már rendben van a település képe. A kereskedők pedig azt mondják: „valaki hülye előírta, hogy csak ezzel lehet fedni Szárhegyen” – de legalább tartják a készletet. Mert elő van írva.
Ez tehát egy sokszintű, tudatos építkezés: szabályozás, mesterképzés, szemléletformálás. Ön szerint ez elég?
K.M.: Talán sosem elég – de ahogy Bethlen Gábor mondta: nem mindig lehet megtenni, amit kell – de mindig meg kell tenni, amit lehet. És igenis sokat számít, ha egy-egy ember, egy-egy település másként kezd gondolkodni.
Bár az Öregházak új életét ön székelyföldi építészeti útmutatónak nevezi, szerintem bármilyen falusi építkezésre remek alapelvként használható. A benne leírt elvek akár egy Balaton-felvidéki ház tervezésénél is jól működnek, ha az ember a saját táji formakincséből indul ki. Balatoniként gyakran látom, hogy a betelepülők jobban szeretnének „balatoni stílusú” házat, mint a helyiek. Utóbbiak viszont sokszor valami teljesen mást akarnak. Önöknél Székelyföldön hogyan működik ez?
Nagyon jó kérdés, de kicsit távolabbról indítanék. Székelyföld a 18. században még egységes képet mutatott, de a 20. századra régiónként nagyon eltérő lett az építészet. Én nem akartam enciklopédikus könyvet írni, inkább a közös gondolkodásmódot próbáltam megragadni, hiszen a népi építészet alapja a józan paraszti ész.
A könyvben bemutatott elvek valóban általános érvényűek, ugyanazokat a logikákat látjuk például az alföldi tanyavilágban vagy a Balaton-felvidéken is.
Ugyanaz a struktúra, ugyanaz a gondolat, csak más tájba ágyazva.
Ami az értékrendet illeti: emlékezetes eset volt, amikor egy eldugott településen, Háromkúton az iskolát terveztünk. Dránicával fedtük volna be, helyi kézműves technológiával, amitől mi teljesen lelkesek voltunk. A helyiek viszont megrökönyödtek – számukra ez a múlt, a szegénység, a „maradiság” jele volt. Ugyanez történt a helyben égetett kövér mésznél is: mi restaurálási értéket láttunk benne, ők a múltat, amit maguk mögött akarnak hagyni.
Ez a kettősség mindenütt megfigyelhető: a helyiek gyakran szégyellik, amit a kívülről jövők romantikusan értékesnek tartanak. Ők nem akarnak múzeumban élni, hanem fejlődést, városiasodást szeretnének. A kívülálló viszont – épp mert eltávolodott tőle – már képes meglátni ezekben a szépséget.
Ugyanaz a jelenség, mint amikor egy korszakot csak generációkkal később tudunk igazán értékelni.
A szecesszióhoz is idő kellett, ahogy mostanra a későmodern építészet is kezd új megvilágításba kerülni. Mindennek megvan a maga szépsége, csak idő és távolság kell hozzá, hogy ezt észrevegyük.
Ahol megállt a magyar idő: Csongrád népi óvárosa – Egy nap, egy műemlék!
A Tisza-parti kisváros legrégebbi része bemutatja a magyar népi építészet jellegzetességeit.
A Larix Stúdió munkái közül Ön melyikre a legbüszkébb?
Minden munkánkat az akkori legjobb tudásunk szerint végeztük, ezért nem egyetlen munkára vagyok leginkább büszke, hanem a csapatra, akivel együtt alkotunk.
Számomra az a legfontosabb, hogy közösen, konstruktívan tudunk dolgozni és megoldásokat találni.
Tehát nem a halra, hanem arra a halászbotra vagyok büszke, amivel és amivel együtt tudunk halászni – vagyis a tudásra és a közös munkára, ami lehetővé teszi a sikeres alkotást.
Nyitókép: A fiatfalvi Ugron-kastély. Fotó: Larix Stúdió
