„Az építész egyben pszichiáter is” – vallja Charles Renfro, a világhírű Diller Scofidio + Renfro építésziroda partnere. A Hely.hu a SHARE Hungary 2025 Nemzetközi Építészeti Fórumon, a Magyar Zene Házában beszélgetett vele. Szóba került a közterek szerepe, a helyi identitás, és az is, hogy miért kell a fiatal építészeknek mindig megkérdőjelezniük a kiírásokat.
Hogyan válhat egy város valóban élhetővé – nemcsak funkcionálisan, hanem érzelmileg is? Mit tanulhatunk New Yorktól, és mit tanulhat New York Albániától? Charles Renfro, a Diller Scofidio + Renfro építésziroda partnere Budapestre látogatott, hogy előadóként részt vegyen a SHARE Hungary 2025 nemzetközi építészeti konferencián. Az esemény apropóján a Hely.hu interjút készített vele.
Szó esett empátiáról, homlokzatokról, fiatal építészekről – és arról is, miért tekinti az építészetet olyan „gépezetnek”, amelynek az élmények és találkozások megteremtése a feladata.
A Diller Scofidio + Renfro munkái alapvetően formálták át a városi tereket – gondoljunk csak a High Line-ra vagy a The Shedre. Az idei SHARE témája az „élhető építészet”. Ön szerint mitől lesz valóban élhető egy város?
Ez egy nagyon nyitott kérdés. Az „élhetőség” rengeteg különböző dolgot jelenthet, attól függően, kit kérdezünk. De számomra mindenekelőtt azt jelenti: hozzáférhető. És nemcsak fizikailag – például kerekesszékkel –, hanem érzelmileg és társadalmilag is: nyitott, hívogató, barátságos, átlátható.
A munkáinkban – főként városi környezetben – arra törekszünk, hogy olyan tereket hozzunk létre, amelyek valóban nyitottak és befogadók.
Ha egy intézményről van szó, legyen szabad a belépés, ne kelljen jegyet venni – ha ez megoldható. A nyitottságnak ez a fajta érzete kulcsfontosságú.
Persze az élhetőség azt is jelenti, hogy van zöldfelület, tiszta a levegő és általános jóllét tapasztalható. A közlekedés pedig kulcskérdés:
egy igazán élhető városban nem kell autó ahhoz, hogy élni tudjunk.
Lehet gyalogolni, biciklizni, vonatra szállni – vagy akár egy rakétahátizsákot is bevetni, ki tudja –, de az infrastruktúrának mindezt támogatnia kell. Az építészet önmagában még nem definiálja az élhetőséget – de az, ahogyan működik, teljes mértékben meghatározza.
Nem az számít, hogy hogyan néz ki valami – hanem az, hogyan működik.
A „15 perces város” kifejezés egyre népszerűbb lett az utóbbi években. Angol nyelvterületen is használják ezt az elnevezést?
Igen, abszolút. Jelenleg épp Párizsban dolgozom, ahol ez az elképzelés igazán lendületet kapott. Nagyon is logikus, különösen az olyan régi európai városokban, ahol eleve nagy a sűrűség és a funkciók keveredése.
Az, hogy mindent el tudsz érni egy 15 perces sétával az otthonodtól, egy rendkívül jó gondolat, abszolút hiszek benne.
Ezt a szemléletet alkalmazzuk jelenleg néhány nagyléptékű projektünkben Albániában is, ahol együtt dolgozunk Edi Rama miniszterelnökkel. Az ország vezetője meghívott több tapasztalt nyugati építészt, hogy közösen dolgozzanak a helyi tervezőcsapatokkal. A feladatok között szerepel villamosvonalak, infrastruktúra, vízgazdálkodás és közterek tervezése is.
De a puszta logisztikán túl azt a kérdést is feltesszük: hogyan lehet olyan 15 perces várost létrehozni, ahol az emberek valóban szeretnek élni?
Olyan helyet, amire büszkék lehetnek – ahol akkor is szívesen fogadják a barátaikat, ha nincs történelmi belváros, és ahol büszkén mondják: „Nézd, ez az én városom.”
Min dolgoznak most Albániában – ezekről lehet nyilvánosan is beszélni?
A legtöbb projekt nyilvános, igen. Két munkánk – egy vegyes funkciójú toronyház-pár Tirana belvárosában – például szerepel az idei Velencei Biennálé albán pavilonjában is. Emellett négy megbízásunk van a tengerparton: egy luxuslakónegyed, egy középkategóriás társasházi torony egy üdülőövezetben és – számomra a legizgalmasabb – egy teljesen új városrész kialakítása Durrësben, Albánia második legnagyobb városában.
A legfőbb kihívás ezekben a munkákban az, hogy egy érzékeny adriai partszakaszon teljesen új városi tereket kell létrehozni.
Olyanokat, amelyek egyszerre felelnek meg a korszerű várostervezés szempontjainak, mégis egyértelműen albán karaktert hordoznak. Nagyon sok munka, de közben óriási élmény is.
Hogyan merül el az albán kultúrában és építészetben egy-egy ilyen projekt során?
Mi nem vagyunk hagyományőrzők abban az értelemben, hogy nem másolunk történeti stílusokat. Ehelyett minden projekt a helyi „DNS”-ből nő ki – politikai, kulturális és természeti szempontból egyaránt. Albánia varázsának nagy része a természeti adottságaiban rejlik: a tengerparti erdőkben, a hegyvidéki ökoszisztémákban, a drámai időjárásban. Még városi környezetben is olyan épületeket tervezünk, amelyek együtt működnek ezekkel a rendszerekkel.
Ez fenntartható tervezési stratégiákat jelent, helyi anyagok használatát – például követ üveg helyett –, és annak megértését, hogyan is élnek valójában az albánok:
náluk inkább az intim, zárt terek a kedveltek, nem a hivalkodó átláthatóság. Nagyon szoros együttműködésben dolgozunk helyi építészekkel és kivitelezőkkel; a cél részben az is, hogy támogassuk őket abban, hogy később akárhol a világon képesek legyenek projekteket vezetni. Ha úgy távozunk, hogy közben egy erősebb, magabiztosabb albán építészeti közösség jött létre, az számunkra már önmagában siker.
A homlokzatok tervezése az egyik kiemelt témája a konferenciának. A mérnöki és esztétikai szempontokon túl milyen kulturális vagy társadalmi szerepe van egy homlokzatnak?
A homlokzat az a membrán, ami elválasztja a belsőt a külvilágtól – mi pedig gyakran épp ezt a határvonalat próbáljuk elmosni a nyilvános és a privát, az előtér és a háttér között.
Sok épületünknél a homlokzat mozgatható vagy megnyitható; gyakran használunk üveget, mert az átláthatóság a legegyszerűbb módja annak, hogy feloldjuk a fizikai határokat.
De az üveg egy szilárd anyag, amelynek komoly teljesítményt kell nyújtania – hőszabályozás, fénytörés, statikai stabilitás –, és ezek a követelmények nagyban befolyásolják a megjelenését. Amit előzetesen kristálytisztának képzelsz, az a valóságban tükröződő vagy színezett lehet. Sou Fujimoto Zene Házában ezt tökéletesen oldották meg: az üveg mélyen a tető alatt van, így árnyékolva van – nincs szükség plusz fóliákra, és tényleg be lehet látni az épületbe.
A teljesítmény, az esztétika és a társadalmi hatás együttesen kell, hogy formálja a tervezést.
Albániában most inkább zártabb burkolatokkal kísérletezünk – kővel, üvegszálas betonpanelekkel, digitálisan gyártott elemekkel –, mert mint mondtam, ott a kultúra jobban értékeli a privát szférát, mint a látványos átláthatóságot.
Az új technológiáknak köszönhetően ma már minden panel egyedi lehet anélkül, hogy jelentősen nőne a költség vagy a kivitelezési idő, így a homlokzatok többé nem kell, hogy „rendszerek” legyenek.
Izgalmas korszak ez: egy épület bőre ugyanúgy képes megjeleníteni a helyi kultúrát, ökológiát és kézművességet, mint a szerkezete.
A nagyszabású projektek gyakran bonyolult tárgyalásokat igényelnek az építészek, a politika és a közvélemény között. Melyek voltak a legfontosabb tanulságai ennek a dinamikának a kezelésében?
Minden nyilvános projekt egy hatalmas hálózatot mozgat meg – résztvevők, hatóságok, érdekképviseletek. A legösszetettebb munkánk eddig egyértelműen a Lincoln Center felújítása volt New Yorkban. Tizenhárom különböző intézmény – köztük a Metropolitan Opera, a New York-i Filharmonikusok, a New York City Ballet – működik ott, és mindegyiknek vétójoga volt a tervezés minden egyes elemével kapcsolatban.
Egyetlen „nem” is elég lett volna ahhoz, hogy az egész projekt meghiúsuljon.
Ráadásul ez egy történetileg érzékeny modernista helyszín volt. Nem volt műemléki védettség alatt, de mégis végig kellett mennünk a DoCoMoMo, a SHPO [a helyi műemlékvédelmi hatóság – a Szerk.], az építési szabályozás és minden szokásos hatósági egyeztetés útján. Így gyakorlatilag kétszer kellett megterveznünk a projektet: egyszer magát az épületet, majd újra – külön-külön – azt, hogy hogyan mutatjuk be az egyes testületeknek. Minden prezentációt úgy kellett alakítanunk, hogy az adott közönség számára legyen meggyőző. Volt, aki világosan elmondta, mire kíváncsi – máskor erre rá kellett érezni.
Ez felelős tervezés volt, nem radikális munka. Mi hittünk a Lincoln Centerben. Nem le akartuk rombolni, hanem jobbá tenni. De ez évekig tartott. És nagyon büszkék vagyunk rá, hogy sikerült.
A másik nagy tanulság a finanszírozás. Építészként gyakran aktívan részt veszünk az adománygyűjtésben, mert szenvedéllyel és meggyőződéssel tudunk beszélni arról, mit jelent a terv. Liz Diller és én folyamatosan bemutatókat tartunk olyan embereknek, akik segíthetnek egy közösségi vízió megvalósításában.
Az építészet nemcsak a tervezésről szól, hanem arról is, hogy megvalósuljon a munka. Ez pedig megköveteli a minden szinten – köztük a politikai térben – való működést.
A Diller Scofidio + Renfro irodát gyakran emlegetik az építészet és a művészet határainak kitágítása kapcsán. Hogyan hat ez az interdiszciplináris szemlélet a tervezési folyamatotokra – különösen városi projektek esetén?
Sok városi projektünk valójában művészettel kapcsolatos. Ebben az egyik legjobb, hogy meg lehet osztani őket a várossal. Lehetőséget lehet adni az embereknek arra, hogy kapcsolatba lépjenek az alkotás jegy nélkül. Vegyük például a MoMA-t. Meggyőztük a múzeumot, hogy teljesen nyissa meg a földszintet. Ez hatalmas lépés volt, hiszen a MoMA egy óriási intézmény – főleg azután, hogy a bővítés során két új telket is hozzácsatoltunk.
A javaslatunk így szólt: legyen a jegyellenőrzés a második szinten, és töltsék meg az egész földszintet műtárgyakkal.
Ma már a földszint mindenki számára ingyenes és nyitott, ráadásul az ablakokon keresztül is láthatók a műalkotások.
Szeretjük, ha az épületeink – különösen a közösségi épületek – kiterjesztik az intézmények hatását egy szélesebb közönségre.
Hogy azok az emberek is találkozhassanak a művészettel, akik egyébként nem mennének be egy múzeumba. Ez végső soron a hozzáférhetőség bővítéséről és a befogadás elmélyítéséről szól.
És ez valahol vonzerő is, nem? Ha az emberek látják a művészetet, talán kedvet kapnak bemenni.
Igen, pontosan. Ha egy tér nyitottnak tűnik, sokkal nagyobb eséllyel mennek be az emberek. Ha visszatekintünk a hatvanas évekre, világszerte – így az Egyesült Államokban is – rengeteg kulturális épület épült a második világháború után brutalista stílusban. Ezek a hatalmas betonmonolitok, amelyek a bunkerépítészetet idézik, valahol szépek, szoborszerűek, nekem legalábbis tetszenek.
De épp azért, mert hasonlítanak a bunkerekre – nehezek, betonból vannak, és elrettentő a megjelenésük –, sokan nem érzik magukat komfortosan a közelükben. Nem tűnnek hívogatónak.
Dolgoztunk már olyan épületek helyettesítésén, sőt, olyan bővítésen is, ahol egy meglévő brutalista épülethez kellett kapcsolódnunk. A kihívás az volt, hogy megértsük: mi az, ami ebből az épületből az intézmény identitásának része, és mi az, amit mi hozzá tudunk adni?
A munkánk lényege épp az, hogy szembemenjünk ezzel az elutasító, zárkózott atmoszférával.
Arra törekszünk, hogy eloszlassuk azt az érzést, hogy az építészet kizár.
Igen, ez tetszik, mert sok ember kulturális téren eleve úgy érzi, hogy nincs ott helye. Gyerekként nem vitték múzeumba, úgyhogy azt gondolja: „ez nem nekem való.” De ha egy épület nyitottnak és befogadónak tűnik, talán mégis bemegy, szerintem ez csodálatos.
Ahogy a világunk egyre polarizáltabbá válik – ami sokkoló, bár sajnos nem meglepő –, egyre nehezebb olyan tereket létrehozni, amelyek valóban befogadónak érződnek. A közösségi média ebben nagy szerepet játszik. Nemcsak lehetőséget ad arra, hogy az ember oldalt válasszon – szinte követeli is azt. Már a struktúrájában is van valami alapvetően hibás. Tizenöt éve a közösségi média még azt ígérte, hogy elérkezik az információk kora, amelyben a tudáshoz való hozzáférés kiszélesíti az empátiát, tágítja a látóhatárt. De valójában az ellenkezője történt.
Azt gondolnánk, hogy egy ilyen korban a múzeumok és kulturális intézmények is nyitottabbá válnak – különösen azok számára, akik már a közösségi médiában nőttek fel. De az igazság az, hogy ez nem igazán így történt. Sőt, néhány esetben talán még megközelíthetetlenebbek lettek. És ez szomorú.
Nem tudjuk, merre tart mindez, de építészként legalább annyit tehetünk, hogy szembeszállunk ezzel a bináris gondolkodással.
Olyan múzeumokat tervezhetünk, amelyek mindenki számára befogadónak hatnak – olyan tereket, amelyek nyitottak bárki előtt, függetlenül attól, honnan jött.
A SHARE Fórum nagy hangsúlyt fektet a nemzetközi párbeszédre és a regionális építészeti identitásra – erről már korábban is beszéltünk. Mi a benyomása a közép- és kelet-európai építészetről napjainkban? Hol lát lehetőséget mélyebb együttműködésre?
Valahányszor a saját városunkon kívül dolgozunk – vagy akár csak New York államon belül más helyszínen –, mindig találkozunk regionális különbségekkel. Ilyenkor mindig együttműködünk helyi partnerekkel. Általában van egy „építészpárunk”, aki szerves részévé válik a projektnek.
Nagyon nem szeretem azt a gondolatot, hogy kulturális gyarmatosító lennék.
Nem érdekel, hogy előre csomagolt ötleteket hozzunk a stúdiónkból, és azokat ráerőltessük egy új helyszínre. Ez egyszerűen nem a mi működésünk. Ami egyébként számomra nagyon értékes a mi praxisunkban – és szerintem ez meg is különböztet bennünket sok más nemzetközi irodától –, hogy nincs egy felismerhető „DS+R-stílusunk”. Nem lehet ránézni egy épületünkre és rögtön rávágni: „Na, ez biztosan az övék.”
Persze vannak visszatérő elemek a munkáinkban, de alapvetően minden projektünk más és más.
Ez azért van, mert igyekszünk minden tervet az adott helyből kiindulva megalkotni. A tervünket pedig nemcsak nekik szánjuk, hanem velük közösen is hozzuk létre, egy csapatként. Kelet-Európa bizonyos értelemben kevésbé fejlett – de ez szerintem éppenséggel lehetőséget jelent. Lehetőséget arra, hogy valami újat hozzunk létre, ami igazán helyspecifikus.
Itt még van esély arra, hogy ellenálljunk annak a fajta internacionalizációnak és globalizációnak, ami a világ sok más részét már elárasztotta.
Érzem is ezt a valódi igényt a magas színvonalú építészetre itt, Magyarországon is.
Persze, nyilván van egyfajta turisztikai motiváció is a háttérben, de világos, hogy ez ennél többről szól: arról, hogy valamit visszaadjanak a magyar embereknek, hogy előmozdítsák a kultúrát. Ugyanezt látom Albániában is, meg néhány más helyen. Szerintem ez hatalmas lehetőség – nemcsak a kísérletező tervezésre, hanem arra is, hogy olyan építészet szülessen, amely mélyen gyökerezik a helyi kultúrában és valóban jelentéssel bír.
Olyan meghatározó kulturális intézményeken dolgoztak, mint a MoMA vagy a Lincoln Center. Milyen tanácsot adna magyar építészeknek, akik hasonlóan nagy hatású közösségi tereket szeretnének létrehozni?
A nagy közberuházások – mint például a Magyar Zene Háza vagy az új Néprajzi Múzeum – ritkán adódnak, így a legtöbb fiatal építész nem ilyen léptékű projektekkel kezd.
A valódi beavatkozási pontok a kisebb közösségi terek: iskolák, könyvtárak, városi parkok.
Ezek azok a helyek, ahol ténylegesen formálni lehet azt, hogyan találkozik a közösség önmagával, a várossal, a természettel.
Ezért érdemes hajtani a kisebb léptékű városi pályázatokra: egy iskolafelújításra, egy zsebparkra, egy könyvtár korszerűsítésére. Ha társasházat tervezel, tartsd szem előtt, hogy annak mindig van egy publikus éle is – ezt érdemes hangsúlyozni.
Hozd le a közösségi tereket a földszintre, nyisd meg az utca felé, szőj bele egy kis kiskereskedelmet vagy közösségi funkciót.
Még ha a tervezési program nem is sugallja, hogy közösségi tér készül, keresd meg a módját, hogyan lehet bevonzani az embereket, hogyan lehet különböző használói csoportokat összekapcsolni.
Én mindig azt mondom: érdemes megkérdőjelezni a kiírást. Hajlítsuk egy kicsit valami értelmesebb felé.
A jól megvalósított apró gesztusok is képesek megváltoztatni egy város mindennapi életét – és a tartós hatás igazából itt kezdődik.
Ön aktívan részt vesz az oktatásban és az építészeti érdekérvényesítésben is. Milyen szerepet kellene vállalniuk a fiatal építészeknek egy befogadóbb és érzékenyebb épített környezet kialakításában?
A mai építészeknek egyszerre kell pszichiáternek, tervezőnek és üzletembernek lenniük.
Azaz reneszánsz alkotóknak, akik kicsit mindenhez értenek és ezeket az ismereteket egységbe tudják foglalni. Ebben a képességben rejlik a szakma szépsége. Ez az, amitől izgalmas marad.
