Van, amikor egy köztéri szobor egyszerűen csak szép. És van, amikor az ember hirtelen nem tudja eldönteni, hogy művészettörténeti elemzést kellene tartania, vagy inkább zavartan körbenézni, ki látja, hova tévedt a tekintete. Magyarországon meglepően sok olyan alkotás akad, ahol a forma egy kicsit túl jól sikerült, néha indokoltan, néha egészen váratlanul. Összegyűjtöttük a legemlékezetesebb darabokat, ahol a bronz és a márvány finoman szólva sem szégyenlős – és ha már így belejött a magyar nép a szavazásba, válasszuk meg együtt a legszexibbet!
A köztéri szobrok elvileg komoly dolgok. Hősök, szentek, allegóriák, nemzeti emlékezet, ilyesmi. Aztán az ember sétál egyet, és hirtelen azon kapja magát, hogy egy kőbe faragott feneket néz, ami feltűnően jól sikerült.
Van, amikor ez teljesen indokolt, mert a téma megengedi, sőt, elvárja. Van, amikor teljesen indokolatlan, mert egy szent azért mégiscsak szent.
És van az a kategória, amikor senki nem akart semmi pajzánt, mégis úgy alakult, hogy az egészből egy félreérthetetlen vizuális geg lett. Most együtt megszavazhatjuk, a válogatásunkból melyik a legszexibb, hatalmas részvételre számítunk.
A fényesre simogatott Szent Erzsébet esete a Váciakkal
A váci Duna-parton álló szobor Seregi György munkája, 2009-ben avatták fel, acélból készült. Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázolja, aki a 13. században élt, és a szegények segítéséről híres. A legismertebb legenda szerint kenyeret vitt a rászorulóknak a köpenye alatt, amely lebukáskor rózsává változott.
Ezért látunk a szobron köpenyt, redőkek, rózsákat – ez itt mind teljesen rendben van, ikonográfiailag pipa. Ami viszont nincs teljesen rendben, az a hátsó nézet.
Nem tudjuk, hogy nézett ki Szent Erzsébet, szóval lehetett kifejezetten csinos nő, ebbe nem is érdemes belekötni. De az, hogy a lepel alatt ilyen szinten rajzolódik ki egy formás fenék, ráadásul apró gödröcskékkel együtt, már erős túlzás. Nem véletlen, hogy fényesre van simogatva, a járókelők nem bírják ki, hogy ne nyúljanak hozzá. Hogy a váci püspök mit gondolt az avatáson, azt nem tudjuk, de már nem is számít. Az biztos, hogy a szobor azóta is közönségkedvenc, és nem csak vallási okokból.
Veszprémi fitnesz csajok a csobogó közepén
A veszprémi Három Grácia Somogyi József alkotása 1987-ből. A három alak a görög mitológia bájistennőit jeleníti meg, Aglaia, Euphroszüné és Thaleia személyében. Ők a szépség, az öröm és a kecsesség megszemélyesítői, gyakran együtt, egymásba fonódva ábrázolják őket, ahogy itt is. Na itt viszont nincs mellébeszélés.
Ezek a figurák szó szerint arra vannak, hogy szépek legyenek. A termékenységhez is közük van, szóval teljesen jogos, hogy ennyire jól néznek ki.
Az izomzatuk feszes, az egész testük arányos, a fenekük pedig olyan, mintha tényleg heti öt napot edzenének. Ez nem véletlen túlzás, hanem tudatos művészi döntés. És az a helyzet, hogy működik. A szoborcsoport szakmailag, kompozíciójában, arányaiban is rendben van, a veszprémiek teljes joggal büszkék rá. Itt az erotika nem baki, hanem funkció.
Afrikai szépség a Szentimrevárosban
A Budapest XI. kerületében található, Néger fiú néven ismert szobor már egy másik liga, mert itt nemcsak forma van, hanem történet is. A modell egy kongói fiú volt, akit Alfának hívtak. A szobor mögött egy személyes, kicsit szomorú, kicsit különös történet áll, ami az alkotót is mélyen érintette, hiszen a modell a szobrász, Kárpáti Anna szerelme volt, akit Kongóba hazatérve meggyilkoltak. Ezért a szobor nem egy általánosított figura, hanem egy konkrét ember lenyomata, és ez érződik is rajta.
És akkor igen, Alfa. A név már önmagában erős, de a születésekor nyilván senki nem tudta, hogy tényleg ilyen „alfahím” kisugárzása lesz.
Merthogy az van neki. A szobor nemcsak azért működik, mert a modell szép volt, hanem mert az egész figura él, jelen van, karaktere van. Ritka az ilyen, ráadásul ez az egyetlen magyar köztéri szobor, amely fekete afrikai embert ábrázol, ami önmagában is különlegessé teszi. Itt az esztétika és a történet szépen összeér.
Vörösmárvány dombormű, vagyis a Kálvin téri „jóni”
A budapesti Kálvin téri metróaluljáróban található vörösmárvány dombormű egy történeti utalás az egykori Kecskeméti-kapura, tehát papíron egy várostörténeti, absztrakt kompozícióról beszélünk. Az anyag elegáns, a forma organikus, az egész jól illeszkedik a térbe.
Csak hát… nem kapu. Vagyis de, de csak inkább a „Születés Kapuja”.
Konkrétan egy női nemiszerv formáját idézi, minden finomkodás nélkül. Nem kell hozzá különösebb fantázia, azonnal leesik. A tövében gubbasztó kandúr cica csak ráerősít az egészre.
Az izgatott Csillagnéző
Szmrecsányi Boldizsár Csillagnézője egy igazi vándor. Több helyen felbukkant már, aztán eltűnt, volt már a Várkert Bazárban, a Városligetben, Eszterházán és Gödöllőn, jelenleg épp nincs kiállítva, de valószínűleg elő fog még kerülni. Az anyaghasználata izgalmas, gránitnak tűnik de valójában patinázott bronzból készült, stilizált, gömbölyded, van benne valami furcsa feszültség.
A figura az eget nézi, teljesen elmerülve a látványban, közben pedig látványos erekciója van.
Ezt nem nagyon lehet értelmezni. Meg is alkottunk rá egy szakszót: aszterofil, vagyis a „csillagra gerjedő” ember. És ha már találgatunk, akkor nagy eséllyel a Vénusszal szemez, mert más magyarázat az izgatottságára tényleg nem nagyon van. A csillagok szépek, de ennyire?
A köztéri szobrok néha többet mondanak, mint amit elsőre gondolnánk, vagy amennyit akartak...
Néha direkt, néha véletlenül, néha pedig egyszerűen csak úgy alakul, hogy egy forma túl jól sikerül.
És onnantól kezdve nincs mit tenni, a járókelő észreveszi, mosolyog, esetleg zavarba jön, de biztosan nem megy el közömbösen. Márpedig végső soron lehet, hogy a köztéri szobrászatnak pont ez a lényege. És most jöjjön a szavazás!