Mintha Hollandiában járnánk: a sárga és vörös téglás, oromzatos házak némileg eltérnek mind a magyar népi, mind a hazai sváb hagyományoktól. A Duna menti Harta önálló karakterű lakóhelye egy három évszázados közösségnek.
Harta Budapesttől mintegy száz kilométerre fekvő csendes nagyközség, melynek építészete nem a hazánkban megszokott faluképet mutatja. Vörös és sárga téglával burkolt, utcavonalán téglakerítéses homlokzatai a holland városi építészetet juttatják eszünkbe – idehaza a dísztéglás homlokzat viszonylag kevéssé terjedt el. A módosabb parasztgazdák engedhették meg magunknak ezt a fajta fényűzést, emellett igen elterjedt szokás volt, hogy az úgynevezett tisztaszobát is díszítőfestéssel látták el.
A török háborúk után errefelé is pusztaság terült el:
nemrég ünnepelték épp a háromszázadik évfordulóját Harta születésének.
Az 1723-ban kezdődő betelepülések során Hartára evangélikus német telepesek érkeztek a birodalomból az ellenreformáció vagy a helyi földesúr elől menekülve, illetve egyszerűen csak a jobb élet reményében.
A hartai földesúr, gróf Ráday Pál szabadelvűen állt az újonnan érkezőkhöz, ugyanakkor vallási és erkölcsi rendeletekkel igyekezett rendet is tartani.
Az új lakók szorgalmukkal, takarékoskodásukkal, tüchtig életmódjukkal évszázadokon át megmaradtak egy erős, összetartó közösségnek, kezdetben nem is nagyon vegyültek a magyar lakosokkal. Megtartották otthoni hagyományaikat mind a mindennapi életben, mind az építészetben és vallásban. Sok gyerek még a 20. század első felében is svábul beszélt otthon a szüleivel.
A józan, takarékos életmódot a lakókörnyezetükben gazdag díszítésekkel igyekeztek ellensúlyozni: erre utal a népi építészetükben megjelenő tégladíszítés, a festett szobák világa vagy a hartai színesre festett bútorok részletgazdagsága.
A 19. század végére, 20. század elejére alakult ki az a téglaépítészet, ami megkülönbözteti Hartát a környékbeli falvaktól.
Egy-egy lakóépületben többnyire 2-3 generáció élt együtt. A közösség összetartó erejére nagy szükség volt, a túlélés múlt rajta. A többségében hosszanti elrendezésű, tornácos, gyakran L-alakú, vályogból épült épületek ki voltak téve a Duna áradásainak. Nem egyszer fordult elő, hogy házakat vitt el a víz mindenestül, amit aztán a falu összefogásával építettek mihamarabb újjá. Az idősebb nemzedék be tudott segíteni a kicsik ellátásában vagy éppen a háztartásban, míg a szülők a földeken dolgoztak; emiatt is lehet, hogy az első hartai óvoda is csak 1892-ben nyílt meg.
A helyi építészeti értékek közt találjuk például a hartai Kossuth utca több lakóépületét. A vörös és sárga téglák színjátéka, az oromzatok finom díszítettsége és sormintái, az itt-ott vakolatdíszekkel ellátott főpárkány, az ötletes oromfal-csúcs lezárások egyedi külsőt varázsolnak az épületeknek. A színes, üvegbetétekkel ellátott tornácajtót tégla pilaszterpár fogja közre, így válik hangsúlyossá az amúgy sem szerény bejárat.
A változatos megjelenés ellenére az egyedi megoldások egykor jól reflektáltak egymásra és így teljes harmóniát árasztottak az utcák, mára azonban több épület is lepusztult. Van, ahol modern építészeti elemek leváltották a régi tornácajtót, az ablakokat körülölelő díszítéseket vagy a szintén téglaépítésű előlépcsőt.
Fél Edit, az ismert és elismert néprajztudós 1935-ben megjelent Harta néprajza című írásában áldozatos és kitartó munkával örökítette meg a paraszti társadalom és élet letűnt mindennapjait. A 2. világháború utáni kitelepítések és a kommunista időszak következtében Harta eredeti arca sokat változott, de mindmáig megmaradt egy erős, összetartó közösségnek.
A hagyományok tisztelete és megóvása ma is fontos az ittenieknek. A lelkes helybéliek nem hagyják veszni a hartai bútorkincseket, a bútorfestés technikáját és őrzik a felmenők történeteit.
És ilyen óvni való érték az épített környezet is: a hagyományos hartai, polgárias megjelenésű épületek gazdag múltat idéznek fel – a község tradicionális építészetét mindenképpen jó lenne átmenteni az utókornak.
