Grandiózus. Súlyos. Erős. A brutalista filmnek hasonlóan monumentális, mint építészeti stílusnak. Modernista magyar emigráns építészeink előtt tisztelgő mozi Adrien Brody-val, Amerikába átvarázsolt hazai épületekkel és sok-sok magyar szóval.
A brutalista egy nagyszabású történelmi dráma, egy több évtizeden átívelő hőseposz, melyben a holokauszt után Amerikába emigráló magyar házaspár, az Adrien Brody által játszott építész, Tóth László és a Felicity Jones által megformált Erzsébet története elevenedik meg. Már a leírás is Oscar-gyanús, ám lássuk be, ilyen megrázó és fájdalmasan szép filmből van száz. A főszereplők zseniálisan játszanak, de ezt már megszokhattuk tőlük, ez az alkotás nem ettől különleges. Korábban már bemutattuk a film előzetesét, a hétvégén pedig azon szerencsések közé tartoztam, akik jóval a januári premier előtt láthatták a Budapesti International Film Festival keretében. Az Adrien Brody személyes videóüzenetével felvezetett film teljesen levett a lábamról, el is mondom, miért.
Végig úgy éreztem, hogy ezt a filmet nekem írták. Nemcsak azért, mert művészettörténészként lenyűgözött az összes aprólékosan kidolgozott magyar építészeti utalás, hanem mert az üknagyszüleim, Kiss György és Repper Mária maguk is bevándorlók voltak, akik a nagybetűs Amerikai Álom reményében költöztek az Egyesült Államokba.
Amikor főhősünk, Tóth László New Yorkba, az Ellis-szigetre érkezve megpillantotta a Szabadságszobrot, azonnal üknagyapám jutott eszembe, aki 1905-ben, mindenféle angoltudás nélkül ugyanide érkezett, és aki évekig vasgyári kohóba lapátolt szenet, hogy összegyűjtse a pénzt üknagyanyám hajójegyére, hogy végre újra találkozhassanak, és elvehesse feleségül.
Csak szám egy képleten
László és Erzsébet sorsa is nagyon hasonlóan alakul. László, a kiváló építész évekig megalázó körülmények között dolgozik és éhezik, és nem lehet benne biztos, hogy valaha viszontlátja feleségét és unokahúgát. A film nagyon jól érzékeltette számomra azt, amit addig csak sejtettem, a nyomorúságos körülményeket, a magányt, majd a viszontlátás örömét, végül a megtűrtséget és a beilleszkedni nem tudást. Igaz, az én felmenőim nem az életükért menekültek, míg László, Erzsébet és Zsófia náci haláltáborból szabadulva kerültek az Egyesült Államokba, úgy tűnik, a bevándorlás élménye univerzális.
„Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten.” Nagyon hasonló mondat hangzik el a filmben főhősünk szájából, akivel többször éreztetik, hogy bár becsülik munkáját, őt mégiscsak lenézik és megtűrik.
Itt értettem meg, hogy az időközben családot alapító, jólmenő vállalkozóvá lett üknagyapám felesége korai halála után miért adta el buffalói kocsmáját és költözött haza gyerekeivel együtt Magyarországra, és itt kezdtem el szurkolni, hogy László, Erzsébet és Zsófia, ha haza nem is jöhetnek, költözzenek a haza ígéretével kecsegtető, a történet idején születő Izraelbe. Engem a film már ezzel az aspektusával megvett. Ha nem értettem volna a számos magyar építészetre történő utalást, akkor is meghatódva jöttem volna ki a moziból.
De értettem. Ez a film hét évig, komoly kutatómunkával készült és ez látszik is rajta. Nem sikerült kiderítenem, ki volt az alkotók, Brady Corbet és Mona Fastvold munkáját segítő építész vagy művészettörténész, de imádtam a hátteret, amelyet ehhez a monumentális eposzhoz biztosított. Készítettem már filmekhez háttérkutatást, tudom, mennyi minden múlik a nüanszokon. Aki tudja, ki volt ez a zseni, ne tartsa magában! Ez az a kutatás, amely az építészetben jártas nézőknek felejthetetlenné teszi a filmet, amelynek hála többször is meghatódtam.
Csővázas korszakhatár
Amikor építészünk leleplezi Attila, az asszimilálódni vágyó, direkt angolul beszélő és kikeresztelkedett unokatestvére hagyományos lakberendezési boltjában az első csővázas bútort, könnybe lábadt a szemem. De nemcsak azért, mert szeretem a Bauhaust, a modernizmust és a funkcionalitás bűvöletében, tömeggyártásra tervezett, mégis művészi csővázas bútorokat – aki ismer, tudja, hogy a neobarokkot is nagyon szeretem – hanem azért, mert ez a mozzanat történelmileg annyira hiteles.
Az építészet- és designtörténetben jártasak is sokszor hiszik, hogy a Bauhaus, a modernizmus az 1920-as években meghódította az egész világot és átírt minden addigi szabályt, ám ez nem teljesen igaz.
Az Amerikai Egyesült Államokban például nem volt európai értelemben vett modernizmus egészen addig, amíg a második világháború után érkezett, jórészt zsidó származású közép-európai építészek és designerek meg nem honosították.
Gondoljunk csak bele, az Egyesült Államokban még az 1950-es években is olyan klasszicista épületeket emeltek, mint a washingtoni Lincoln Memorial! Így a csővázas bútor leleplezése az amerikai építészettörténet fordulópontját jelöli, ettől olyan hatásos.
De nemcsak az amerikai építészettörténetre látunk számos utalást, a vásznon a magyar építészet is megjelenik, sőt, egyenesen főszerepet kap. Ez részben annak köszönhető, hogy szinte az egész filmet Magyarországon forgatták. Olyan épületeket láthatunk, mint a Keleti pályaudvar, a tóalmási Andrássy-kastély, vagy a Dohány utcai Hősök temploma – amelyeket egy későbbi, a magyarországi forgatási helyszíneket bemutató cikkben részletesebben is megismerhetünk.
Bevallom, számomra ez eleinte okozott egy kis fejfájást. Az első egy órában nehezen vonatkoztattam el a magyarországi helyszínektől, többször hittem azt, hogy a főszereplők visszaemlékezéseit, vagy párhuzamos magyarországi történéseket látok, és eltelt pár perc, mire rájöttem, hogy Magyarország épp Amerikát „játssza”. Aztán megszoktam és a végén már kifejezetten tetszett, hogy egy magyar házaspár amerikai történetéhez Magyarország a díszlet.
Az első modern magyar templom
A magyar építészeti vonatkozások azonban nem elsősorban a forgatási helyszínekben nyilvánulnak meg, hanem a számos magyar építészettörténetre tett utalásban. Például László első amerikai építészeti alkotása egy monumentális, multifunkcionális komplexum, amely tornacsarnokot, könyvtárat, közösségi teret és kápolnát foglal magába,
és nem mellesleg szakasztott úgy néz ki, mint a városmajori Jézus Szíve-templom.
Első modern templomunk előtt tiszteleg a hatalmas makett, melyet a film egyik jelenetében diadalmasan, vállukon cipelnek be a szereplők. A film előtti beszélgetésekből hallottam, hogy csupa építész ült körülöttem a moziban, ettől a mozzanattól nemcsak nekem, nekik is elállt a lélegzetük. Akkor is sustorgás volt, mikor az épület terveit lapozgató építész egyik rajzán felismerhető volt a gellérthegyi víztározó, amely később egy feszült ponton meg is jelenik a filmben.
Bár megható volt, számomra nem ez volt a leghatásosabb jelent, hanem az, amikor megjelent a vásznon a carrarai márványbánya hófehér látképe. Művészettörténészként számomra ez volt az a pillanat a filmben, amelytől szabályosan tátva maradt a szám, és folytak a könnyeim, mert innen származik Michelangelo Pietája és Ferenczy István Pásztorlánykája, meg persze számos építészeti műremek kövei, és láttam, hogy a vásznon Lászlónk hasonlóan érez.
Sajnos a film egyik legszebb jelenete után következik a legborzasztóbb, amely a bányában játszódik, főhősünk és a hatalmas komplexum megrendelője szereplésével. Mondhatnánk, hogy a Guy Pearce által kiválóan és gusztustalanul alakított Harrison Lee Van Buren kisebbségi érzését éli ki Lászlón, vagy hogy a kapitalista milliárdos úgy bánik a szocialista építésszel, mint a kapitalizmus a munkásosztállyal, ám én leginkább a beruházó-tervező viszonyt láttam bele.
Van Buren állítólag az anyjának, de valójában saját magának akar emlékművet állítani a lehetetlenül sok és összeférhetetlen funkciót felvonultató gigászi épülettel, amelyre elvileg nem sajnálja a pénzt, mégis folyamatosan le akar faragni a költségekből és puszta irigységből megpróbálja kordában tartani a lenézett, ám titkon csodált, nála tehetségesebb Lászlót. Az építész pedig majdnem beleőrül ebbe, de nincs más választása, ha tervezni akar, el kell viselnie megbízója megalázó és kiszámíthatatlan viselkedését, mert csak egy megtűrt bevándorló. Persze felesége egy szintén megrázó jelenetben vág vissza, ami jól esett a lelkemnek, és ismét megríkatott, de több spoiler nem lesz, ígérem.
Breuer, Moholy-Nagy, Forbát, Goldfinger
Itt már nem üknagyapámra gondoltam, hanem azokra a nagyszerű tervezőinkre, akik emigráltak. Mert Tóth László nem létezett. Ez a film valójában Breuer Marcellnek, Moholy-Nagy Lászlónak, Forbát Alfrédnak, Goldfinger Ernőnek és a többieknek állít emléket, akiknek a világhírre emelkedését talán nem ilyen szörnyű, de mégis hasonló viszontagságok kísérhették, és akiknek a működését ezek után még inkább nagyra tartom. Számomra attól volt igazán megható ez a film, hogy azt hittem, ezeket a történeteket csak mi ismerjük, és csak minket érdekelnek, de már látom, hogy nem így van. Na meg attól – és most kicsit elszakadok az építészettől, de muszáj megjegyeznem – hogy a filmben elhangzó rengeteg magyar nyelvű párbeszédet nem „megúszós módon” magyar színészekkel szinkronizáltatták, hanem az amerikai színészeknek, gyanítom, kőkemény munkával megtanították.
A magyar édesanyától született Adrien Brody szép kiejtésén kevésbé voltam meglepődve, ám Felicity Jones és a többi magyarul beszélő színész helyenként kicsit suta, mégis tökéletesen érthető, jól hangsúlyozott és meggyőző beszédén csak ámultam.
Tudom, hogy még tizenöt perces szünettel is riasztónak tűnik a film három és fél órás hossza, mégis moziban kell megnézni ezt a monumentális alkotást! Biztos megjelenik majd valamelyik streaming szolgáltatónál, de a különleges képi világ, a lassú, mégis egy percig sem unalmas történetmesélés nagy vásznat kíván. Meg-megállítva, részenként megnézve ez a film nem ugyanaz.
A brutalista hatásáról mindent elmond, hogy még másnap is csak László, Erzsébet és az üknagyszüleim jártak a fejemben.
