Oroszországot I. Péter cár emeli nagyhatalommá, és ennek egyik első lépéseként új fővárost alapít. De hogyan indult a projekt és vált Szentpétervár mocsaras vidékből birodalmi központtá?

Puskin, Gogol, Dosztojevszkij és Csehov is előszeretettel írt Szentpétervárról, érintve valamilyen módon a város nyomasztó mivoltát. A hivatali téglarengetegben saját identitásától is megfosztott kisember egyébként is közkedvelt szereplője az orosz irodalomnak, de kiváltképp gyakran fordult meg ebben a városban.
De miként alakult ki ez a fizikai tér, ami megannyi irodalmi remekmű színpadjaként szolgált? És miként lett egy egyszerű katonai központból modern európai nagyváros? Cikkünkben Szentpétervár első 50 évét tekintjük át.
Idegen föld, orosz város
A történet 1700-ban kezdődött. Ekkor ideiglenesen lezárult az akkor már hosszú évtizedek óta tartó orosz-oszmán konfliktus, ám I. Nagy Péter cár az elkövetkezendő időszakban sem unatkozott, hiszen már a békekötés napján hadat üzent Svédországnak. Bár a végül 21 évig elhúzódó háború svéd sikerekkel kezdődött, 1703-ban a cár igen lukratív északi hadjáratot indított, egészen az Északi-tengerig eljutott, e sikerei pedig azáltal, hogy összekötötték Oroszországot Európával, az állam egész későbbi történetét meghatározták.

Az uralkodónak persze nem ekkor jutott először eszébe az európaizálódás gondolata. Már fiatalon is kifejezetten a külföldi nemesek társaságát kereste, és 1682-es trónra jutásától kezdve végig terítéken volt a kontinenshez való közelítés. Ennek első lépését a Dominico Trezzini-féle Péter-Pál erőd alapkőletétele jelentette 1703. május 27-én, igen mocsaras, ingovány talajon, ami egyáltalán nem volt ideális terep egy városnak – ez a dátum számít ma Szentpétervár születésnapjának.
XII. Károly svéd király poltavai vereségével mindeközben kedvezőbbre fordult a háború alakulása Oroszország számára, így Nagy Péter megkezdhette a város tényleges benépesítését, ami
1712-től már a tényleges fővárosként működött.
A több tízezernyi lakos betelepítéséhez azonban szükség volt közterekre és épületekre is, ezeket pedig valamilyen rendszer szerint kellett elrendezni. Ebből a szempontból
a cárt elsősorban Amszterdam és Velence inspirálta,
hiszen a mocsaras talaj lehetővé tette a két nyugat-európai városra is oly jellemző csatornarendszeres kialakítást, melyben a kanálisok mint a közlekedés egy útvonala is szolgálnak.
Emellett már a város legkorábbi tervezési korszakában megfigyelhetők olyan alapelvek, amelyek esszenciájukban a 19. századi nagy városalakítási projekteknél, így például a Haussmann-féle Párizs kialakításánál is tetten érhetők. Ilyen például a racionális városalaprajz létrehozása, melyet egymást parkokban és terekben metsző, egyenesre meghúzott sugárutak és külcsínükben szigorúan szabályozott épületek jellemeznek.

Elkerülhetetlen, hogy ezen a ponton Szentpétervárt szembe állítsuk Moszkvával, elvégre az ezt megelőző évszázadokig utóbbi jelentette az orosz kultúra és közigazgatás központját. Míg Moszkva egy organikusan kialakult, tradicionálisan orosz földön épült város volt, addig az újdonsült központ nemcsak nem létezett évtizedekkel korábban, de területe jó ideig még csak nem is tartozott a mindenkori orosz uralkodó alá. Így hát érthető, hogy miért visszakoztak olyan sokan a cár elképzelésétől, ám Péternek sokkal ambiciózusabb tervei voltak annál, mintsem hogy meggondolja magát.
Fából kőkarika?
Bár gyakran olvashatjuk, hogy Szentpétervár hatalmas kő- és téglaépületeinek felhúzásával szinte a semmiből alkottak nagyvárost az építői, a valóság ennél némileg árnyaltabb.
A területen egyrészt bizonyíthatóan számos közösség élt már korábban is, másrészt a tényleges Pétervár kialakulása sem jelentette azonnal a kőbirodalom létrejöttét. Kétségtelen, hogy a csinovnyikok korszakában már megeshetett, hogy a kisember elveszett a hatalmas hivatali épületek erdejében, azonban
a legelső konstrukciók itt is fából készültek, sőt, az egész 18. századra ezek voltak a jellemzők.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a városkép már ebben a korszakban ne lett volna döntően különböző a Moszkvában tapasztalhatóhoz képest, hiszen ezek a faépületek a maguk nemében igen impozánsak voltak, és megesett, hogy a korban népszerű barokk stílusban építették őket. Az 1736-37-es, katasztrofális tűzvész azonban sürgetővé tette az átállás levezénylését. Ennek céljából testületet hoztak létre Szentpétervár Rendezett Fejlődéséért Felelős Bizottság néven, majd az elkövetkezendő évtizedek során fokozatosan bővítették ki azon városrészek listáját, ahol előírták a kőépítkezést, igaz, olyan területet még a századfordulón sem igen találunk, ahol a helyiek ne találkoztak volna legalább 1-2 kósza fakonstrukcióval.
Az ukáz hatalma
Ezt az időszakot az esztétika funkció feletti diadala jellemezte. Ennek megfelelően olyan rendelkezéseket hoztak, melyben a telektulajdonosoknak előírták a ház kifelé tekintő részének méltó kialakítását. Sőt,
utcára és blokkokra lebontva kijelölték, hogy pontosan hol kell téglaépületeknek az utcafrontra néznie; ha a tulajdonos olyan földet birtokolt, amit a térképen pirossal jeleztek, akkor 5 éven belül kötelessége volt ennek megfelelően építkezni.
Az egységesítés mértékére jellemző, hogy 1716-tól a téglaépületeket egy francia építész, Jean-Baptiste Alexandre Le Blond által megtervezett sablonnak megfelelően kellett megépíteni.
Amennyiben a tulajdonosnak erre nem volt módja, ideiglenesen ugyan, de a telek utcától távolabb eső felére építkezhetett fából. Moszkvában mindeközben a házakat előszeretettel építették csúnyábbik felükkel (falukkal) a járda felé, és az élettér a telek belső részén található kert irányába nézett. Az építkezés ilyen jellegű mesterséges irányítása visszavezethető I. Péter személyes preferenciájára, az uralkodó ugyanis kifejezetten kellemetlennek találta a szűk városi tereket, melyeknek létrejöttét az így kialakított, utcára nyíló kertekkel meg lehetett előzni.


A korszakra jellemző, hogy a központi irányítás a mai renddel ellentétben elsősorban nem a köz érdekét szolgáló szervezetek, hanem sokkal inkább magának a köznek a feladata volt, míg a rendeletek betartását a Rendőrségi Igazgatóság ellenőrizte. A tehetősebbeket igyekeztek arra ösztökélni, hogy már a város első évtizedeiben kő- és téglaépületeket építtessenek maguknak, azt pedig
gyakorlatilag senki sem kerülhette el, hogy maga készíttesse el az ingatlanja előtt található járdarészt.
A városvezetés cserébe további rendeletekkel próbálta fenntartani a közbiztonságot: a kőépületek eleve kevésbé gyúlékonyak voltak a fából készültekhez képest, míg a tűzhelyelhelyezés és tetőanyag-használat szabályozása, illetve a havi rendszerességű kéménytisztítás előírása szintén a tűzesetek visszaszorítását szolgálta.
A központi akarat hatékony gyakorlásának érdekében az uralkodó már 1706-ban létrehozta a Városügyi Kancelláriát. A szerv az 1720-as években igen nagy büdzsével, az állami bevételek közel 5 százalékával rendelkezett, így igen alapos munkát tudott végezni. Vezetője a már említett Dominico Trezzini lett – I. Péter egyébként előszeretettel alkalmazott külföldi építészeket a város képét alapjaiban meghatározó építkezésekkor, saját építésztanoncait pedig ösztöndíjprogramok segítségével külföldi iskolákra járatta.
Bár a gyakorlatban természetesen kivitelezhetetlen bizonyult, a szerv még azzal is megpróbálkozott, hogy megszabja, a társadalom egyes rétegei a városon belül hol építkezhessenek. Az előkelő lakóknak például a Néva partján, a Téli Palotától felfelé húzódó területet kívánták megőrizni, míg a kereskedők a másik oldalon található Vasziljevszkij-szigetre szorultak volna, ám az ilyen jellegű intézkedésekre már nem volt a kancelláriának hatalma.

A cár elvárásait tükrözték a kiemelkedően széles sugárutak is. 3 fő sugárút szelte át a várost és kötött ki egy központban: az Izmajlovszkij / Voznyeszenszkij proszpekt, a Gorohovaja utca és a Nevszkij proszpekt is az Admiralitás épületénél, a haditengerészet központjánál találkozott. A sugárutak közül kiemelhetjük a világhíres Nevszkij proszpektet, amely szélessége miatt a különböző ünnepségek fő helyszínévé vált. A korabeli nevezetességek közül említésre méltó még a hivatalokat magába foglaló Tizenkét Kollégium, a Kunsztkamera múzeum, a Tudományos Akadémia épületei és a Téli Palota.
Ahol van város, ott van városlakó is
Végül térjünk ki arra is, hogy ezeket az oly szigorúan szabályozott utcákat kik is lepték el.
A tényleges város megépítését több tízezer besorozott munkással kezdték meg 1704 elején,
bár az akkor még bőven folyó háború gyakran csorbította az utánpótlást és dezertőrökből sem volt hiány. Az annak ellenére megállapítható, hogy a munkakörülmények borzalmasak voltak, hogy pontos adattal nem rendelkezünk az elhunytak számáról.
A várost egyszerre építő és benépesítő lakosság mellett nagy hangsúlyt fektettek a nemesi réteg betelepítésére is. Mi sem volt egyszerűbb, mint például 1712-ben egy ukázzal 1000 nemesi családot és kereskedőt, valamint 2000 kézművest áttelepíteni az ekkor még kongó utcákra Moszkvából, miközben értelemszerűen a közigazgatás és a katonai vezetés kiválóságairól sem feledkeztek meg. Nem rajongott mindenki az ötletért, a költözés, majd az építkezés költségei sokaknak könnyítették meg jelentősen a pénztárcáját, és hogyan is feledkezhetnénk meg a sajátos pétervári klímáról, ami az orosz irodalom annyi főhősét elernyesztette már. Mégis, ellenállni sem volt ajánlott:
akik nem fogadtak szót az uralkodó parancsának 1725-ig bezárólag, azoknak lerombolták a birtokaikat, és a Vasziljevszkij-szigeten található kunyhókba költöztették őket.
A nagy északi háború 1721-ben – orosz sikerrel – véget ért. I. Péter úgy látta legjobbnak, ha magát cárrá avanzsálja, területében és befolyásában is megnövekedett országát pedig Orosz Birodalommá kereszteli át. Sokáig nem élvezhette sikerei gyümölcsét, hiszen 1725-ben, mindössze 52 évesen meghalt.
Amint az a fent említett rendelkezésekből is látható, utódai az ő alapelvei mentén dolgoztak tovább, azért, hogy az újdonsült birodalom méltó fővárossal rendelkezhessen. Ha számokkal szeretnénk kifejezni a léptékváltást, elég a népességszámot nézni:
1710-ben még csak 8 ezren, 1725-ben közel 40 ezren éltek a városban.
Ha ehhez hozzávetjük, hogy a 19. század közepén már több mint félmillióan lakták az orosz fővárost, az derül ki, hogy a következő cikkben bizony lesz még mit tárgyalni.
A sorozat első része, Párizs születésének története itt olvasható.
(Nyitókép:Artyom Svetlov | Wikimedia Commons)
Források:
S.V. Sementsov: Foundation and Development of the Regular Saint Petersburg Agglomeration in the 1703 to 1910s (Advances in Social Science, Education and Humanities Research 324)
S.V. Sementsov: Spatial and Structural Features of St Petersburg Architecture in the 18th Century: Transition from Wood to Brick (History of Construction Cultures 1)
James Hassell: The Planning of St. Petersburg (The Historian 36)
Alexandra Staub: St. Petersburg's Double Life: The Planners' versus the People's City (Journal of Urban History 31)