Aki a Káli-medencében gazdálkodni, szántani vagy csak kapálni próbált valaha, jól tudja, mi az, amiből kifogyhatatlan bőség van ezen a mediterrán vidéken. Amit vég nélkül fordít ki a földből a szerszám, bármerre veti bele az ember: igen, a kő. Csoda-e, hogy a környék legrégebbi és legszebb házai pajtástól, kerítésestől, pincéstől – sőt, kutyaólastól – mind ebből épültek?
Nem panaszkodhat Szentbékkálla – és több szomszédos település sem, bár kétségtelenül kitűnik e falu a többi közül – abban a tekintetben, hogy a török idők után kialakult egykori utcaképet sikeresen megőrizték, vagy ahol mégsem, ott korrekt módon megidézték.
Kő, nád, mész, semmi más
A Balaton-felvidék építészetére jellemző anyagokba itt lépten-nyomon belebotlunk. A kő mellett a nád és a mész volt az, amely a 18. században újra benépesült vidék lakói, na meg a nekik segédkező parasztkőművesek számára a legkézenfekvőbbek voltak, és nem hiányozhattak egyetlen építményből sem.
Az alapról sok esetben a földben maradt korábbi romok, vagy éppen maga a sziklatömböket rejtő talaj gondoskodott.
A falakat a környék bőséges mészkő-, homokkő- vagy dolomitkészletéből húzták fel, a közöket pedig agyaggal, sárral tapasztották be. Téglából csak az oromfal csipkéjét, vagy ahogy errefelé hívják, a macskalépcsőt rakták ki, ami azóta is a térség egyik építészeti jellegzetességének számít. A tetőre nád, a homlokzatra mész került, végül a díszítés következett. A legszebbek színezés nélkül, csak úgy, hófehéren maradtak, hogy az égen járó nap árnyéka tegye láthatóvá, a feliratokat –leginkább a büszke tulajdonos nevét – pedig olvashatóvá a falu népe és a vándorok számára. Úgy tartják, a díszítettség mindig összhangban állt a lakók rangjával, ám feltétlenül ízléses maradt.
Hogy elkészültekor a legkülönlegesebb házak közé tartozott-e a szentbékkállai Istvándi-ház, nehéz lenne megmondani, de ma bizonyosan az. A kétszáz éves műemlék épület az egyik legnagyobb kincse a településnek, és most egy komoly felújításon is átesik.
Mikor a ház még a gazda névjegye volt
Istvándi József 1825-ben elkészült háza feltehetően már egy kőboltos borpincére épült, a tulajdonos ugyanis tehetős szőlősgazda volt, s mint olyannak, ez volt az első és legfontosabb építménye, amivel rendelkeznie kellett. A ház tornácos oldala délnek néz, a hátfala északnak, és – mint minden hagyományos ház a településen – a szomszéd telek határvonalát követi. Az utcafronti oromfal díszítése egyedülállóan gazdag: a fülkébe állított szobor, a fehér motívum és felirat úgy kel életre, ahogy a nap jár az égen folyamat változó árnyékot vetve a szintén fehér mészhabarccsal bevakolt falra.
Vajon hányan tudják, amikor elsétálnak az utcán, és elidőznek a gondos munka láttán, hogy a vakolatdísz nem rátét?
Akkor és úgy került a helyére, amikor és ahogy a homlokzat egészére az azt bevonó mészhabarcs, hiszen csak frissen formázhatták ki, csakis így állhatta ki az idő próbáját. Tegyük hozzá, hogy a későbbi számtalan meszelés eltompíthatta, ellágyíthatta a formákat, éleket, így azt mindig tisztogatni, javítgatni kellett – különben a bemélyedések eltűntek volna. Nem hiányozhat a téglacsipke, vagyis a macskalépcső – ez esetben két füllel, tehát a homlokzatnál kissé szélesebbre hagyva, de látszik az eredeti, szűkebb falkeret is –, és hasonlóan jellegzetesek a hatosztatú ablakok is.
Mint megtudtuk, prózai oka van annak, hogy a valamikori nádtetős házat most cserép fedi. Egy hatalmas tűzvészben pusztult el az eredeti tető, de más nagyobb kényszerű változást nem szenvedett el az épület. Igaz, a telken álló többi építményt és a lakóházat is rendben tartották, gondozták. Nem is történhetett volna másképp, különben hogyan mehetett volna híre a feltörekvő borászatnak, és hogyan bővülhetett volna olyan jelentősre az a vendégkör, amelyet a jobbnál jobb borok vonzottak a házhoz az elmúlt két évszázadban. Igazi kuriózum, hogy a gémes kút az itatóval a mai napig díszíti az udvart.
Apáról fiúra, családról közösségre
A család története is érdekes. Istvándi József, a ház első tulajdonosa büszke lenne leszármazottaira, hiszen apáról fiúra szállt az örökség, s mindannyian méltóképpen őrizték, vigyázták a végsősoron már közösségi értéknek számító műemlék épületet. Józsefet fia, Dániel követte, őt unokája, Károly, dédunokája, Jenő, majd ükunokája, szintén Jenő,
aki a családban elsőként űzte képzetten és hivatásszerűen a borászatot.
Ma az ő fia, Istvándi Tamás – Szentbékkálla polgármestere – az, aki óvja, és nem mellesleg a bicentenáriumra időzített teljeskörű felújítást koordinálja. Az épület most lakatlan – tudjuk meg Istvándi Tamástól, aki a részletekbe is beavat. Kiderül, hogy a Teleki László Alapítvány Népi Építészeti Programjának keretében pályáztak és kaptak is támogatást szakmai előkészítésre. Hogy ez pontosan mit jelent?
Egy műemléki vagy helyi védelem alatt álló népi építészeti emlék állagmegóvását, helyreállítását mindig megelőzi ez a fontos szakasz.
A szentbékkállai Istvándi-ház esetében elsősorban kárelhárításra és megtartó szemléletű részleges helyreállításra van szükség, így erre összpontosítanak most. Alapos kutatómunka kezdődött, egyfajta műemléki – farestaurátori, faanyag szakértői, műemlék építészi, illetve művészettörténeti – feltárást kellett elvégezni, amelynek eredményét így már az Örökségvédelemhez is benyújthatták. Ennek nyomán kapta meg Istvándi Tamás, mint tulajdonos, az engedélyt arra, hogy a sérült tetőszakaszt kijavíttassa, majd a kétszáz éves ingatlan lakórészének felújítását megkezdje.
Végtére is a feladat nem kevesebb, mint legalább újabb kétszáz évig vigyázni rá. A közeli Mátés-hegy és Farkastető ötvenéves tőkéin termő szőlő még nem hagyta cserben az Istvándi családot. Fehérboraik a bírák poharában, de minden borkedvelő asztalán jól mutatnak. Mintha ez az áldás kötelezne is, és ha már az ember birtokában népi építészeti műemlék van, a szokásosnál is komolyabb dolga lesz vele.
Nyitókép: Kaiser Ákos
