Bár manapság népszerű turisztikai látványosságok, sőt, filmforgatási helyszínek, a barlanglakások egykoron a legszegényebb rétegek kényszerlakóhelyei voltak. Alábbi cikkünkben az észak-magyarországi barlanglakásokról írunk.
Manapság talán már csak kevesen gondolnák, de 40 évvel ezelőtt még számos olyan embert tartottak számon Magyarországon, aki életvitelszerűen barlangban lakott. Persze azok számára, akik jártak már futballmérkőzés idején stadion közelében, talán kevésbé meglepő a hazai barlanglakók jelenléte, azonban alábbi cikkünk, melyben az északi országrész barlanglakás-építészetéről értekezünk, így is tartalmazhat érdekességeket.
Bár a magyar paraszti építészetben csak igen ritkán találkozhatunk kővel a 19. századig bezárólag, maguk a barlanglakások már a korábbi időszakban megjelentek. Elterjedésük mértékének megállapítását megnehezíti, hogy az összeírások gyakran figyelmen kívül hagyták az ilyen jellegű lakóegységeket, így kőbe vájt lakásokról származó adataink és megfigyeléseink nagyrészt a 20. századból származnak, abból a korszakból, amikor már az etnográfia is tudatosan foglalkozott a feltárásukkal.
Mindenesetre az biztos, hogy az ilyen típusú lakások elsősorban az Eger–Miskolc tengelyen találhatóak meg, egy olyan térségben, ahol a környező domb- és hegyoldalakban a barlangvájásra legalkalmasabb anyagé, a riolittufáé a főszerep. A riolittufa nemcsak könnyen vájható, de tartós is, továbbá jól reagál a hőmérséklet-ingadozásokra, így a célra megfelel.
Ettől függetlenül természetesen nem szabad elfelejteni, hogy ezt az életmódot nem választották, hanem kényszerültek rá.
A barlanglakásokat – történelmi korszaktól függetlenül - exkluzívan a társadalom legalsó, legkiszolgáltatottabb rétegei lakták, jobb híján. Ilyen körülmények között elsősorban agg férfiakat, özvegyasszonyokat, napszámosokat és summásokat találunk.
A vidék adottságaiból is adódik, hogy jelentős részük foglalkozása a bortermeléshez kötődött, így azon szőlőgazdasági napszámosok, akik bérük egy részét terményben kapták meg, gyakran külön pincehelyiséget is vájtak a lakószobák, a konyha mellé.
A 30-as évek során több irányból is megvizsgálták a barlanglakók életkörülményeit, egy tibolddaróci pincelakókkal foglalkozó tanulmányból pedig egy helyi család étkezési szokásai is kiderülnek: reggelire tejet vagy kenyeret fogyasztottak, ebédre általában tésztalevest, vacsorára pedig maradékot vagy szűzkenyeret. A húsfogyasztás mértéke elhanyagolható volt, főleg ünnepnapokon engedték mag magukat, átlagosan havi kétszer.
Ilyen cipőben persze sok olyan mélyszegénységben élő ember is járt Magyarországon, aki nem barlangban lakott, a szellőzés szinte teljes hiánya azonban járt sajátos következményekkel is. Szintén az említett korszakból származik az a cikk, amelyben megállapítják, hogy
a noszvaji 37 darab barlanglakó gyerekek közül 19 volt TBC-vel fertőzött.
A helyiségek rossz levegőminősége főleg a korábbi időszakban okozott problémát, elsősorban a legkisebb lakásokban; ez esetben a kemence nem rendelkezett füstelvezetéssel, így a füst a bejárati ajtón távozott – a hagyományos parasztházak esetében ezt a problémát egy-két kivétellel az országban rendszerint mindenhol megoldották már. Fejlettebb konstrukciók esetében előfordult már a kürtő, sőt, az egynél több helyiséggel rendelkező lakásoknál az épített, külső fűtésű kemence is.
Amennyiben az egerszalóki szabadtéri néprajzi múzeumban járunk, és megtekintjük a pincelakásokat, észrevehetjük, hogy azok kívülről próbálják teljesen elrejteni a barlangi jellegüket. A homlokzatot természetesen mindenki saját ízlése és lehetőségei szerint alakította, ezt leggyakrabban meszelték, esetleg alatta be is falazták, míg a kőművesekben gazdag településeken a kőből készült ablakkeret sem volt ritka. Előfordultak olyan lakások is, ahol tornáccal egészítették ki a bejárat felőli falrészt.
A lakások elrendezése különben igyekezett a klasszikus parasztház hármas tagolását követni, a helyiségek pedig az utcasorral párhuzamosan vagy tényleges barlanghoz hasonlóan, arra merőlegesen is nyílhattak egymásból. Ritka volt ugyan, de létezett emeletes barlanglakás is.
A berendezés rendszerint tükrözte a szegényes életmódot: a már említett kemence biztosította a meleget, míg az ágy szerepét a legrosszabb esetben egy falba vájt lyuk töltötte be. Kezdetleges bútorok, tehát asztalok, ládák, ágyak támasztották a meszelt, ritkábban mázolt falakat, amelyek – barlang révén – szabálytalanul kerültek kialakításra.
A barlanglakásokkal kapcsolatban mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy nemcsak a 30-as évek általános szegénységére jellemzőek, hanem még az 1980-as években is voltak lakóik.
Hajnáczy Tamás 2014-es tanulmánya például a tibolddaróci barlanglakások felszámolásának történetét idézi fel, mely folyamat a 60-as évek középen kezdődött.
Egy 1963-as tanácsi jelentés elsősorban egészségügyi viszonylatban foglalkozik a barlanglakásokkal, melyben kiemelt figyelmet szenteltek a szemét és az ürülék nem megfelelő tárolásának. Az elöljárók igyekeztek rávenni a lakosságot arra, hogy vegyék igénybe az úgynevezett CS-lakásprogram által kínált lehetőségeket, melynek keretein belül igen kedvező anyagi feltételek mellett juthattak volna fejlettebb szintű lakhatáshoz.
A program eleinte csak részsikert aratott, hiszen a részvétel feltétele tíz százalékos önrész biztosítása volt, melynek következtében ugyan tényleg akadtak olyanok, akik a költözésre adták fejüket, ám a pénz előteremtéséhez barlanglakásukat egy újabb lakónak adták csak el vagy ki. Egy 1970-es jelentés a barlangi népekről szól bővebben, alátámasztva azokat az általános jellemzőket, amik már évtizedekkel korábban is fennálltak: az itt élők között sok az idős, nyugdíjas, illetve a frissen külön költözött házas fiatal –
nagy részüknek nem volt módja még a 10 százalék előteremtésére sem.
Változást a 80-as évek hozott, amikor is már külön pénzügyi keretet tudtak megteremteni a településen található maroknyi barlanglakás felszámolására. Mivel ezáltal a legszegényebb lakók számára is úgy tudták biztosítani az új lakást, hogy azoknak minimális pénzügyi áldozatot sem kellett hozniuk, a barlanglakások tényleg felszámolása Tibolddarócon 1983-ra tehető, de általánosságban ez az egész országra is elmondható.
A barlanglakások sorsa manapság igen változó. Pozitív példakánt említhető az egerszalóki szabadtéri néprajzi múzeum, ahol a mai napig autentikus formájukban tekinthetők meg, de tegyünk szót a leghíresebb példákról, a noszvaji barlanglakásokról is, amelyeknek egy része turisztikai látványosságként, másik része pedig bérelhető szállásként működik.
Ha esetleg te is barlanglakáson gondolkodsz, alábbi cikkünkben bővebben is írtunk a piacon elérhető lehetőségekről.
Hajnáczky Tamás: A tibolddaróci barlanglakások felszámolása - avagy nem cigányok a CS-lakás programban. Bereczki Ibolya - Nagyné Batári Zsuzsanna - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 26. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2014)
Bakó Ferenc: Bükki barlanglakások (Borsodi Kismonográfiák 3. Miskolc, 1977)
(Nyitókép: Fortepan / Sattler Katalin)
