Legalábbis erre is megvan az esély – Földvári Attilával, az Országos Magyar Vadászkamara szóvivőjével, az Országos Magyar Vadászati Védegylet főmunkatársával beszélgettünk az egyre súlyosbodó fővárosi vaddisznóhelyzetről.
Feltúrt kertek, megkergetett kutyák, házukat elhagyni félő lakók – teljes terrorban élnek a XII. kerület lakosai az elmúlt hetekben, legalábbis ezt a konklúziót vonhatjuk le akkor, ha meglátogatjuk a vaddisznóészlelések közzétételére létrehozott Facebook-csoportjukat. De tényleg van okuk az aggodalomra a helyieknek, vagy csak a vaddisznók szokatlan látványa okoz időszaki pánikot? Egyáltalán tényleg többen vannak, vagy a mi percepciónk változott?
Azt már sok helyen előttünk is leírták, hogy az észlelések száma nem a vaddisznók túlszaporulata miatt ugrott meg jelentősen a nyáron, sőt, országos szinten valójában pont az ellentétes helyzet állt fenn: a sertéspestis 2018-as megjelenése óta a hazai vaddisznó-populáció 100-105 ezerről nagyjából 43 ezerre csökkent. Mégis, a hegyvidékiek tapasztalata abszolút nem ezt tükrözi, azt pedig megkeresésünkre Földvári Attila, a Vadászkamara szóvivője és a Vadászati Védegylet főmunkatársa is elismeri, hogy a városi disznók száma (de az észleléseké mindenképp) legalábbis stagnált, sőt lehet, hogy egyenesen nőtt az elmúlt időszakban, bár pontos kimutatások a módszertani nehézségek miatt nem készültek.
„Igazából teljesen mindegy nekünk, hogy hány darab van, az az érdekes, hogy mi a hatásuk
– mondja a szakértő. – Azt tudom erre mondani, hogy ha azok a vonzó tényezők nem adottak a városi környezetben, amik miatt az állat idejön, akkor nem lesz itt. Ez ennyire egyszerű.” A tényezők azonban teljes mértékben adottak, sőt, ezzel kapcsolatban Földvári egy népszerű tévhitet is eloszlat: „Nem azért észlelik őket egyre nagyobb számban a városban, mert csökkent volna az életterük. Az élőhelyi viszonyaik valóban megváltoztak az elmúlt évtizedekben, ez kétségtelen, de pont úgy, hogy ez a vaddisznóknak kedvezett.”
A gondolat különben logikus, képzeljük csak magunkat egy vaddisznó helyébe: a városban az erdőhöz képest sokkal könnyebben élelemhez jutnak, egy kuka felborítása vagy egy kerti almafa alatt a hullott gyümölcs felszedése például szinte semmi erőbefektetéssel nem jár, mégis ínycsiklandozó jutalmat rejt magában. Vegyük ehhez hozzá az aszályos időszakokban is gyakorlatilag korlátlanul elérhető városi vízforrásokat, mondjuk az állatitatókat vagy kerti medencéket, és beláthatjuk, életterünk valóságos földi paradicsom ezen állatok számára.
Bár a vaddisznó, mint a Magyarországon élő állatok legnagyobb része, alapvetően éjszakai életvitelt folytat, tehát sötétedés után keres élelmet, az említett Facebook-csoportban számos olyan posztot fellelhettünk, amikor a bejelentő reggel, esetleg délelőtt találkozott egy-egy kósza egyeddel. Mindennek oka abban keresendő, hogy a vaddisznók fokozatosan hozzászoknak új környezetükhöz, idővel megtanulják, hogy nappal sincs mitől tartani. Földvári szerint
reális forgatókönyv lehet az, hogy 30-40 év múlva a vaddisznó fényes nappal elmegy mellettünk a parkban,
ám megjegyzi, ez semmiképpen sem szerencsés felállás.
Sőt, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem a Pilisi Parkerdővel együttműködve készített egy kutatást, melyben megállapították, a budapesti belterületen befogott vagy elejtett, illetve a város környékén, az erdőben élő vaddisznók már genetikailag is különböznek erdei társaiktól. „Sőt, épp az a kromoszóma változott meg, amik az alvásciklust és a stressztűrést szabályozzák, ergo szemünk láttára történik az evolúció” – teszi hozzá Földvári.
Ez persze a legkevésbé sem nyugtatja meg a hegyvidékieket, hiszen a vaddisznó vaskos, erős állat, adott esetben agresszív is lehet – az aggódó érintettek közül sokaknak meggyőződése: csak idő kérdése, hogy a legelső tragédia megtörténjen. A szakember szerint elsősorban a károkozástól félhetünk: „Ha van egy harmincfős konda és ezek a reggeli csúcsforgalomban elindulnak, akkor vagy dugók lesznek, vagy balesetek. A másik probléma pedig akkor adódhat, ha a disznó feltúrja a félmillió forintért installált kerti öntözőrendszert, amit már tavaly is vissza kellett telepíteni, mert már akkor is tönkretette. A disznók életvitele magában hordozza az emberi környezetben történő károkozást.”
Földvári azt is kiemeli, hogy bár valószínűtlen, de nem teljesen esélytelen, hogy egy-egy egyed az emberre támadjon. „A vaddisznóknál hagyományosan két olyan helyzet van, amikor támadhatnak – magyarázza. – Az egyik a malacos kocák esetében áll fenn, amikor félti a kicsinyeit, és működésbe lép a szülői ösztön. Ilyenkor semmi, senki nem számít, minden áron meg kell védeni a malacot. A másik helyzet pedig akkor adódik, ha az állat sarokba szorítva érzi magát; a támadás ilyenkor sem garantált, de az agyarával akár menekülés közben is oda tud csapni az embernek vagy a kutyának, ami komoly sérülést okozhat.”
Bár támadásról a XII. kerületből szerencsére még nem számoltak be, az anyagi kár magán- és közterületen is jelentős; több tucat ember kel fel reggelente arra, hogy a mohó disznók feltúrták a kertjét, feltépték a vékony drótkerítését, lakomázták a felhalmozott makktartalékaiból. És hogy mit lehet ez ellen tenni? Nos, Földvári szerint, ha az ember az érintett területeken él és a kertjében olyan tevékenységet végez, ami odavonzza az állatokat, tehát komposztál, úszómedencét létesít, veteményt gondoz, gyümölcsfákat ültet, kültéren eteti a kutyáját, akkor a vaddisznók előbb-utóbb elkerülhetetlenül meg fognak érkezni.
Az ellenállásnak azonban így is van módja:
„A jelenségnek egyféleképpen lehet elejét venni: olyan kerítéssel, amin nem tud átmenni a vaddisznó. Egy összefüggő beton- vagy téglakerítés garantálja a sikert, de ha valaki nem akar ilyesmibe befektetni, vannak olcsóbb vadbiztos kerítések is, amiket a gyártó adott esetben telepíti is a telekre.” Kiemeli, mindennek a kulcsa, hogy a kerítés drótjait kellően ellenálló módon, azaz ponthegesztéssel vagy többszörös csomózással rögzítse egymáshoz a gyártó, illetve értelemszerűen célszerű, ha eleve minél strapabíróbb anyagot használ. A telepítésnél mindemellett figyelnünk kell arra, hogy a hálót minél mélyebbre ássuk be a földbe, alternatív megoldásként pedig az is megteszi, ha a hálót a földön visszahajtjuk a földre a telektől kifelé, hogy az áttúrni vágyó disznó rálépve gyakorlatilag a testsúlyával akadályozza meg a saját bejutását.
A figyelmünket Földvári ugyanakkor arra is felhívja, hogy a vaddisznó rendkívül okos és adaptív állat, így a különböző vadriasztó szerekhez és eszközökhöz gyorsan hozzászokik. „Az ultrahangos vadriasztóknak vagy akár a gázágyúknak sincs huzamosabb ideig hatása. Láttunk olyan felvételt, ahol konkrétan a durrogó gázágyú mellett túrta a kukoricát a konda” – meséli a szakember, óva intve minket attól, hogy a terrorelhárítás eszköztárához forduljunk a potenciális megoldásért.
A kérdésben érintett önkormányzatok is tehetnének többet azért, hogy a vaddisznók számára ideális környezeten némileg gyérítsenek.
A szakértő szerint az egyik legfőbb problémát az elhagyatott telkek jelentik, amelyeken nagyobb gazos területeken, gyümölcsfák, pocsolyák lelhetőek fel,
mind-mind olyan dolog, ami odavonzza a nemkívánatos szőrös vendégeket, és amelyeknek tulajdonjogi viszonya igen zavaros: gyakran már az sem világos, hogy miképpen lehetne ezekre a helyekre jogszerűen belépni és esetleg kitakarítani.
Földvári hozzáteszi, Heltai Miklós, a gödöllői Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem professzora, a belterületi vadgazdálkodás egyik legfőbb hazai szakértője évekkel ezelőtt előhozakodott egy lehetséges megoldással: „Heltai azt mondja, hogy az önkormányzat ugyan nem hatóság, tehát nem bírságolhat, de kivethet egy olyan adót, ami alól azok mentesülnek, akik rendben tartják a telküket. Szerintem ez egy teljesen járható út lenne. A problémát az imént felvázolt helyzet szüli, hiszen hiába vetik ki az adót, ha azt nincs kin behajtani”
„Az önkormányzat azonban az általa kezelt közterületeket tisztán tarthatja annyira, hogy ne legyen ott derékig érő dzsumbuj. Amikor utoljára jártam a Normafán (igaz, ez évekkel ezelőtt volt), ott is akadtak olyan gazos-bokros részek, amik egy rekreációs jellegű park területére egyrészt nem kellenek, másrészt egy vaddisznó számára nagyon vonzóak” – hívja fel a figyelmet a XII. kerületben is tapasztalható hiányosságokra Földvári.
Azt azonban nem mondhatjuk, hogy a XII. kerületi önkormányzat egyáltalán nem foglalkozik a kérdéssel; nemrégiben jelentették be, hogy a Pilisi Parkerdő Zrt.-vel együttműködésben megkezdődik a befogóketrecek kihelyezése. Az elképzelés az, hogy a ketrecekbe élelmet tesznek, odaszoktatják az állatokat, majd az így befogott vadakat elaltatják. A Hegyvidéki Újság megfogalmazása szerint „a gyérítés néhány hónap múlva érezteti hatását”, Földvári azonban több szempontból is szkeptikus.
„Érdemes mindenekelőtt kiemelni, hogy ami lakóterületen történik, az nem vadgazdálkodás, tehát a területileg illetékes, vadászatra jogosult személyek hatóköre a lakóterület határán véget is ér.
Ami ezen belül van, az sajnos egy abszolút szürkezóna: mi itt már nem dolgozhatunk, mert nem vadászterület, vadászható fajhoz viszont rajtunk kívül senki más nem nyúlhat.”
– vázolja fel a dilemmát, majd hozzáteszi, a csapdázás mindezek által jogilag nem egészen kerek dolog, mert vadászható faj befogása vadászati tevékenységnek számít, ami csak vadászterületen, lakóterületen kívül végezhető.
„Ami a hatásokat illeti – folytatja a módszertani hiányosságokkal Földvári –, a vaddisznónak kell valami inger, ami miatt érdemes neki bemenni a csapdába, de ez akár hetek kérdése is lehet, ráadásul ha minden sarkon talál táplálékot, márpedig a kukák és a komposztok jóvoltából fog, akkor nem feltétlenül érzi majd szükségét annak, hogy bemenjen a természetidegen ketrecbe.” A csapdák mindemellett állatvédelmi szempontból is kifogásolhatók lehetnek, ha nem szakszerűen telepítik és nem rendszeresen ellenőrzik azokat, hiszen a befogott vaddisznókon hamar a pánik lesz úrrá, és véresre verik magukat a fémzárkában.
Az sem megoldás, hogy ezeket az állatokat a vadászok hátukra kapják, és arrébb viszik; a 2018 óta fennálló sertéspestis-veszély miatt, amely a házisertés-állományt is fenyegeti, az élő vaddisznók nem szállíthatók. Tehát a csapdával befogott állatok életét mindenképp el kell venni. (Amikor lehetett szállítani, rendszerint vadaskertekbe vitték a vadat, amelyek pedig vadászati célt szolgálnak: tehát itt is jó eséllyel rövid időn belül terítékre kerülnek a disznók.) Mivel a vaddisznók az ember közvetlen közelében mozognak, érdemes leszögezni, hogy a sertéspestis az emberre nem veszélyes, azonban a vírus bejutása a házi sertés állományba akár katasztrofális gazdasági következményekkel is járhatna, így a szállítási tilalom indokolt.
Földvári mindehhez hozzáfűzi, szerinte nem áll rendelkezésre olyan módszer, amivel a belterületi vaddisznó-populációt hatékonyan lehetne csökkenteni:
„Vagy meg kell tanulnunk velük együtt élni, vagy kösse fel mindenki a gatyáját, az önkormányzatok, a lakosok, az összes érintett, és tegyék meg azokat az intézkedéseket, amelyek révén az emberi élettér megszűnik a disznók számára is vonzónak lenni. Ez egyáltalán nem lehetetlen, mert ha nincs mit enni és nincs hol elbújnia, akkor már kirúgtuk a hokedli két lábát, hiszen kizárólag a víz miatt nem fog ekkora állomány lakott területen megmaradni” – magyarázza, de hozzáteszi, ehhez tényleg mindenkinek össze kellene magát kapnia.
Ilyen feszült vaddisznóhelyzet persze Európában nemcsak Magyarországon áll fenn; a szakértő Berlinnel hozakodik elő, amikor pozitív példa felől érdeklődöm, ahol az úgynevezett Stadtjägerek, azaz a városi vadászok gyérítik a helyi parkokban a nemkívánatos populációt. De Spanyolország is megküzdött már a vaddisznókkal, ott a lakók nyugalmát is figyelembe véve vadászíjászokat jelöltek ki erre a feladatra – de amint ezt a korábban felvázolt kacifántos jogi helyzetből is látjuk, ettől azért hazánkban még igen messze vagyunk.
Az Agrárminisztérium mindenesetre tud a problémáról, foglalkozott is már ezzel az igen kényes kérdéssel, amely megoldásának azonban jelentős anyagi és személyi vonzatai lehetnek. Földvári szerint a megoldást akár egy olyan szakszolgálat felállítása is jelenthetné, amely a lakott területen megjelenő állatokat kiemeli az urbánus környezetből, és amely számára biztosítanák a pénzt és az eszközöket is (igaz, kérdés, hogy ki fizetné a révészt).
Azonban kiemeli, ahogyan a csapdázás, úgy ez is csak tüneti kezelés, újabb disznó pedig ettől függetlenül újra és újra jönni fog.
A tanulság tehát a következő: miközben reménykedünk, hogy az illetékességgel kapcsolatos jogi csomót valahogy mielőbb feloldják, érdemes a saját házunk táján söprögetnünk, azaz állítsunk fel ellenállóbb kerítést, rejtsük el a kültéren tárolt kukáinkat, metsszük le eggyel gyakrabban a kerti bokrot. És ne feledjük: a Városmajorban fütyürészve közlekedő, láttunkra udvariasan kalapot emelő vaddisznó nem rémálomszerű disztópia, hanem akár gyermekeink és unokáig jövőbeli valósága is lehet.
